Állok a buszra várva, s csak dohogok magamban. Valaki megsúgta, hogy miért ilyen nagy és eltakaríthatatlan a hó. Mert az bizony most is makacsul esik! Nálunk szabott határid?k vannak, s most azért járunk térdig a hóban, mert „útfenntartóéknál", „önkormányzatéknál" február 15-ével befejez?dött a tél. Akkor meg ez az ?rült hó hogy merészel esni!? Nincs hócip?m, de a fejem az dugig van! Karnyújtásnyira t?lem id?s ember dacol a szemközt zúduló pelyhekkel. Amikor ránézek, megragadja az alkalmat és kérdez:
– Tessék mondani, mikor jön a busz?
– Hová megy?
– A „Billegérbe".
– Hiszen oda nem jár busz!
– Tudom. Majd a végállomástól kigyalogolok.
Végigmérem alaposabban. Fejét elny?tt sapka fedi, legalább három mérettel nagyobb lódenkabátját a szél préseli keszeg testére. Ahogy megpillantom zöldes trapéznadrágját és posztó lábbelijét, önkéntelenül is szólnom kell.
– Nagyon meg fog fázni, hiszen ott a hegyen akár méteres is lehet a hó..
– Az meglehet. Már három nappal ezel?tt haza kellett volna jönnöm, csak beteg a dédunokám, azért maradtam így el.
– Hát merre járt?
– Csopakon – mondja egykedv?en és homlokán a b?r száz red?be szalad – Szegény pici nagyon beteg, kórházba került.
– Mi a baja? – faggatom újdonsült ismer?sömet.
– Csak az orvosok tudják, vagy tán azok sem igazán.
– Aztán mióta él a Billegérben?
– Már 12 éve.
– Gondolom a feleségének is nehéz lehet ott a hegyben.
– Neki már semmi baja húsz éve.
– Akkor hát kivel él a hegyen?
– Egyedül. – Látja rajtam a hitetlenséget és kissé eltöpreng, hogy mondja-e tovább?
– Miután az asszony meghalt, a gyerekeim kérésére eladtam mindent Csopakon. Aztán mehettem én is Isten hírével. Hát ott a Billegéren egy kis sz?l?t vásároltam és csak úgy engedély nélkül építettem egy szoba-konyhát. Már jöhetne az a busz!
– Még van legalább öt perc. – nyugtatom. Aktatáskájából kilóg egy kockás asztalkend?be csomagolt kenyér vége.
– Nem irigylem, két – háromnaponta mehet vásárolni!
– Á, nem vagyok én olyan nagyétk?… – legyint heherészve – elég egy kiló nekem egész hétre.
– No, és mennyi a nyugdíja?
– Látja, azért a 32 ezerért is be kell zarándokolnom a városba!
– Nem unatkozik nagyon?
– Dehogy! Szeretem a természetet, olyan szép, mikor az ?zek inni mennek a patakhoz, a mókusok meg segítenek diót verni. Van egy elemes rádióm is, azt néha hallgatom.
– Aztán milyen munkát végzett, hogy ilyen „sok" az illetménye?
– Eredetileg k?m?ves voltam, aztán id?sebben egy pékségben dolgoztam. Összesen 45 év munka után mentem nyugdíjba! Hát már hazaértem volna gyalog is!- dohog türelmetlen.
– Régóta vár?
– Biztosan van két órája…tudja nagyon kevés a fám, keveset gy?jtöttem. Most meg lesz este hat is, mire meleget érzek.
A templom harangja elkongatja a delet s bíztatóan szólok a Névtelenhez
– Már jön a busz, s?t!, kett? is! Ne szálljon fel az els?re, a második még a Billegért is megközelíti! A sof?r majd segít – biztatom.
Hirtelen megragadja átfagyott keze az enyémet.
– Isten áldja és köszönöm!
– Mit köszön?
– Hogy segített, meg aztán beszélgettünk is egyet.
Meglódul a tömeg s az Öreg illend?en félreáll, míg a többiek tapossák egymást. Majd utolsónak felszáll. Hálálkodva még megkeres vaksi szemével. Aktatáskájából el?bújik a kenyér csücske. Mellettem a hirdet?táblán öles bet?kkel adja a plakát a Vállalkozói Szféra estélyét. Elképzelem a svédasztalokat kellemes meleg környezetben, meg az Öreg egyhetes megszáradt kenyerét. Öltönyök, alsószoknyás nagyestélyik és a sült krumpli édeskés illata. Ez már valahogy Amerika. A hó meg csak esik! Nem érdekli a határid?, de most aztán mindent kiad magából!
Legutóbbi módosítás: 2021.07.29. @ 12:13 :: Ebergényi Németh Magda