Kis puha felh?ket álmodott az égbolt,
álma csupa-csupa fehér és kék volt,
mélyen alatta zöldült, ringott táj
– felriadva látta: minden zord homály.
Már tél közelgett, fakó hályog fedte
– nehéz szürkeség ült a fájó égszemekre,
nehéz volt szívem is, ?szi, zúzmarás,
elt?nt bel?le minden langy nyárvarázs.
Mez? mit tehetett: várta kimért sorsát,
havat és jégpáncélt, kegyetlen vad orkánt,
de szívem megtalálta bársony-menedékét:
nem érhet semmi rossz odabújva melléd!
