Mama – kisgyerekként így szólítottalak,
s ma sírodnál keresem gyengéd szavad.
Mily rég volt, mikor estek sötétje alatt
meséltél, s melléd bújva hallgattalak…
Szú rágta, százéves bútoraink mögött
neszek, árnyak tanyáztak, s mi szöszmötölt,
azt csak félelmem szülte – éjbe költözött
csend surrant a végtelen percek között.
Gerendák ?rizték felettünk az álmot,
a kályha meleg volt, takarónk kártolt,
rojtos sz?nyeg fedte padlónkon nyikorgott
nyomorunk – mégse gondoltad, hogy kár volt.
Téli reggelek jégvirágos ablakát
fehérre festett spaletták takarták,
s a hajnali fények szeretve karcolták
ébredésünkbe a remény árnyékát.
Születni, élni, s halni becsben – ez a cél.
Hittél, szerettél, sírtál és nevettél.
Voltál bölcs?, otthon, s volt, mikor temettél.
Mama – feln?ttem… s te messzire mentél.
Legutóbbi módosítás: 2012.02.05. @ 13:45 :: Arany Tóth Katalin