Hájas Csilla : Amit a bizottsági vizsgáról tudni k?

2012.02.09. Hájas Csilla Humor 10
Print Friendly, PDF & EmailNyomtatás

 

Hát hol is kezdjem? Legjobb lenne az elején, hát igen, ha én tudnám, hogy hol az eleje…

            Szóval a bizottsági vizsgát a fels?oktatásban részt vev? diákok ismerik. A bizottsági vizsga, mint olyan, azt jelenti, hogy az a szerencsétlen félnótás, aki részt vesz rajta, nem volt képes megtanulni az adott anyagot a vizsgára, de még a pótvizsgára sem. Ezért szükségeltetik a harmadik, egyben utolsó lehet?ség, — miel?tt aszondanák neki, hogy takarodjon vissza az ólba —, a bizottsági vizsga, amihez kérvényt kell írni, és ahol rengeteg ember benn van, és pislog a gülüszemével rád, aki még most se tudsz egyáltalán semmit. De legalább éghetsz a tanszék el?tt egy kiadósat, körülbelül mint a fáklya, apám!

            Ez kérem szépen, annyira kellemes és vidám kis dolog, hogy az embernek például rendesen leizzad a háta, de ez még távolról sem minden. Koordinációs zavarai lesznek, ami annyit tesz, hogy a lába úgy reszket, mint egy idült alkoholistának, ráadásul a beszédközpontja is jelent?s mértékben sérül, ami azt jelenti, hogy dadogni kezd, és összefüggéstelenül beszélni, (ez jellemz? egy másik ismer?sömre is, és csak azért nézzük el neki, mert annyira kék a szeme) valamint a tudása úgy elillan a fejéb?l, mint ahogy az a nagykönyvben meg van írva.

            Felmerül a kérdés, hogy miért tulajdonítunk ennek ekkora jelent?séget? Nehezemre esik kimondani, f?leg így diploma el?tt, de én is begy?jtöttem egyet. Na, csak kimondtam. Rettenetesen büszke vagyok magamra. Ez azért teljesítmény. Örültem neki cefetül, mondtam is a barátosnémnek, hogy nyugodtan köpjön rám, amikor csak kedve tartja, és alkoholos tussal, teljes lelki nyugalommal ráírhatja a homlokomra, hogy hülye vagyok, üssetek! Mert megérdemlem.

            Itt elnézést kérek azoktól, akik gyakori látogatói eme vizsgáknak, nem ellenük irányul a véleményem, már hozzászoktam a tudathoz, hogy szegény vagyok az agysejtjeimet illet?en, de eccer?en nehezemre esik feldolgozni, hogy mellé még pluszban ilyen mértékben félesz? vagyok.

            Vannak dolgok, amikr?l az ember nem tehet, elismerem, de amikor vizsga el?tt a fent említett egyed ossza az észt a többi vizsgázónak, akik alázatosan isszák minden lélegzetvételét, és ? maga meg alulmarad, hát kérem szépen, bocsássa meg a világ, erre nehezen találok szavakat. Illetve találok, de mivel a vizsgaid?szak véget ért, a káromkodási licencemet bevonták. Többen is. Úgyhogy csak magamban pufogok.

            Azért igazságtalanság egy kicsit, háddenem? Igazságtalanság egy fenét! Ki tehet arról, hogy én hülye vagyok? Na még a végén mást fogok hibáztatni érte. Egyébként a fene helyett, szívem szerint, mást mondanék, egy testrészt, ami er?s összeköttetésben áll egy négylábú állattal, ami nyihog, és a nyihogó állat — ami úgy tudja elvenni a kockacukrot a kezemb?l, hogy közben majd összebrunyálom magam —, ezt a testrészét nemzésre használja. Aki ebb?l se találja ki, az meg is érdemli.

            Még egy röpke gondolatot osztanék meg, miel?tt eltakarodok aludni, mégpedig azt, hogy akinek ilyen görbe lába van, mint nekem, hogy az egyik iksz, a másikat meg kiolvasni is alig lehet, az ne akarjon néptáncolni, hanem legyen boldog és nagymértékben elégedett, hogy legalább járni megtanult. Mert amíg a többiek követik az adott tánclépést, ami jobb-jobb, bal-bal dobbantás, addig a maximum amit én ki tudok hozni magamból, az annyi, hogy jobbra csúszok, amikor a többiek balra, persze miért is mennék egy irányba velük? Balra figyelek, hogy ne lépjek rá a partneremre, és s?r?n szabadkozom, amikor mégis rálépek, mert bamba vagyok, ugyebár, ez nagyban megnehezít mindent, valamint szabályos id?közönként letörölgetem a nyálamat a ruhámról, mert mindenre egyszerre odafigyelni nem tudok.

            És a legmegalázóbb, amikor a másik körrel párhuzamosan kerülünk, és én nyavalygok Názárovitsnak, hogy a hétszázötvenhatmilliárd tánclépésb?l nekem még egyszer sem sikerült úgy lépni, mint a többieknek, akkor az elnök asszony lazán átszól a másik sorból, hogy nem nehéz az Csilla, a jobb lábát rakja el?re, a másikat meg szép lassan utána. Nem volt vérciki egyáltalán, amúgy. És a szánakozó tekintetéb?l ítélve arra a következtetésre juthatott, hogy egy ilyen nyáladzó borjúnak, aki csak összetapos mindenkit maga körül, és a lába olyan bot, hogy ütni lehet vele, mire kell diploma? Poháralátétnek? Merthogy használni nem lesz képes, az hót ziher…

            Hát, csak ennyit akartam mondani. Most felmegyek a szobámba, befordulok a falhoz, és sírok reggelig.

            Jóccakát!

 

Legutóbbi módosítás: 2012.02.09. @ 13:18 :: Hájas Csilla
Szerző Hájas Csilla 29 Írás
Hájas Csilla vagyok, a határon túli magyarsághoz tartozom, jelenleg Kárpátalján élek. Bemutatkozni sosem szerettem. Vallom azt, hogy az első benyomás sokat nyom a latba. És az ekkor keletkező véleményeket, később nagyon nehéz kiradírozni. Bemutatkozni felelősség, és én mindig is egy gyáva alak voltam. Családügyileg ott állok, ahol a part szakad. Édesapám festőművész, az anyám szobrász, én meg nem értek egyikhez sem. Amihez nagyon értek, hogy milyen módon lehetne még több hülyeséget csepegtetni a hatéves húgom fejébe, de nem hinném, hogy ez olyan nagy büszkélkedni való, mert ritkán vagyok megdicsérve érte. Húsz éves vagyok, a húszévesek minden bajával, és örömével, ujjongásával, kudarcaival és sikereivel, csalódásaival és élményeivel, reményeivel és bizakodásával együtt. El nem cserélném az életem senkiével. Harmadéves bölcsészhallgató vagyok, egyszerre két szakkal a nyakamban, amit már keservesen bánok, de a világért sem hagynám egyiket sem. Hogyisne, mikor ennyi verítékembe került idáig eljutni? És mikor már több van mögöttem mint előttem? Ezekkel szoktam magam vigasztalni, mikor szorul a nyakamon a hurok és vizsgaidőszakban döglőfélben van a diákféle, közöttük én is. Szerelmes is vagyok, ez a legjobb dolog a világon, a párom egy nagyszerű férfi, és ezt a tényt alátámassza az a körülmény is, hogy már két éve nyomorgatjuk egymást, maradandó sérülések nélkül. Szeret engem, na. Néha én sem hiszem el, hogy ilyen is van. Elvisel az összes hibámmal együtt, amikor hisztizek, amikor rám tör valami bolondéria, és nem akar múlni, akkor is szeret, amikor reggel nyűgös vagyok, amikor tiszta vizes minden a fürdőszobában utánam, amikor éjszaka beszélek álmomban, amikor nincs kedvem semmihez, amikor odaégetem a tejfeles csirkét, (amit nálam jobban senki sem tud, mármint odaégetni), amikor kötekedős hangulatom van, amikor kiabálok, amikor gonosz vagyok, amikor nem érdekel semmi és senki csak én, amikor idegesítő vagyok, amikor csúnyán beszélek, amikor türelmetlen vagyok, amikor utálom az emberiséget, amikor beképzelt vagyok, amikor lenézek mindenkit, amikor azt hiszem, hogy parancsolgathatok bárkinek, amikor irigy vagyok, amikor cseppet sem nőies. Azt hiszem, mindezek ellenére szeret. Bolond is vagyok, mert szerintem ebből kell egy csipetnyi mindenkinek. Szeretek feltűnő lenni, betegség, de nem találom az ellenszerét. Szeretek hangosan nevetni, mezítláb szaladni, szeretem a selymet, a fát, az ezüstöt, a lovakat, a frissen nyírt fű illatát, a színeket, mert színes vagyok magam is. Szeretem a szelet, a cseresznyét, a vizet, a kéket, a felhőket, a vadgesztenye illatát. Szeretem a Jóbarátokat, Agatha Christie-t, a meglepetéseket, az állatokat. Fontos számomra a család, még akkor is, ha a novelláimból minden leszűrhető, csak ez nem. A humort használom arra, hogy valami jobbá váljon ezen a világon. Mindent összevetve, boldog vagyok. Imádok élni!