Én akkortájt még nem értem föl ésszel,
hogyan bajlódok majd a nagyfűrésszel,
a jó tanácsot csak szememmel lestem,
a szép szó elfúlt megkeseredetten,
de fűrész sikkant, mint az Isten átka,
s a rönk friss csonkját sikongatva vágta,
én húzogattam – parancsra – mint félholt,
a hó csikorgott, ujjzsibbasztó tél volt,
mi húztunk-vontunk egy ritmust apámmal,
a fűrészpor közénk ült nyers szagával,
s hogy megszolgáljuk délig az ebédet,
úgy álltak eggyé szívemben a részek,
hát nyűttük, raktuk, gyűlt a kugli halma,
az új rönköt már csak a dac akarta,
s a sárga porból olvadt csíkok nőttek,
kiszusszantották duzzogó erőmet,
és én mint végső darabot a százhoz,
úgy segítettem kezem a világhoz.
Legutóbbi módosítás: 2012.02.17. @ 18:18 :: Böröczki Mihály - Mityka