mint a patkányok a romok közt. De mégis élni.
És ha az ember él, akkor még mindig történhetik valami.”
(Szerb Antal)
Különös ez a nélküle-némaság, ami körbevesz…
Ha idézem azt az örökig tartó, utolsó percet,
újra és újra eszmélek, hogy ő csupán emlék,
halott remények martaléka, és én vagyok,
aki kifosztott lélekkel, mégis élek. Túlélek.
(Hogy életben maradtam, talán csak kísérlet
arra a mondhatatlanra, amelynek fájdalma
mindennél erősebb: túlélni e kiüresedett,
sivár, végeérhetetlen, földi létet.)
Nem létezik semmi azóta, ami felülmúlhatná
az eszelős vágyat – lehetetlen szívhez-szólóbban
kérni a Teremtőt, mondani könyörgő,
vége-nincs imákat: adja vissza, ne engedje
veszni a gyermeket! Egy anya nem áldozhatja oda
senkinek, soha, ártatlan magzatát – a legnagyobb
kincset! Minden hiába. Élek. (Vagy talán
csak megtörténik velem azóta az élet.)
Nincs arca az Emléknek, Időnek,- alig verdeső szíve
már némuló, e kegyetlenségtől kielégült földi létnek.
Mégis élek…
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 11:56 :: Gősi Vali
