Napközben aludt. A takaró lábikráinak tájáig fedte. Nagy lábfeje volt, krumpli alakú méretes lábujjal. Oldalt, a támlára akasztva pihent mindenkori segítője. Nem lehetett felébreszteni, úgy aludt, mint mező közepéből kimagasló terméskő, ami – mint neve is mutatja – odatermett. Vacsora körül – mindenki örömére – felébredt, pedig a harmadik naptól egyvégtében harsogtak, ki-be mászkáltak, csapkodták az ajtót, mert mindenki szerette. Akkor bepótolta a kimaradt étkezéseket. Két fülcimpája megtelt vérrel, szemei forogtak az érdeklődéstől. Ő maga egy új éjszaka gyönyörének és fájdalmának elviselésére bizserdült.
Kis faluból jött. Sáros utcájú, két oldalt házakkal díszített porták egyikének lakója volt. A bot, egyaránt fájós lábát és sárban, hóban való elcsúszást volt hivatott segíteni-megakadályozni. Ahogy bűvész könyökig nyúl cilinderébe és kirepít néhány nyulat, úgy kapta le a – valamitől szintén megelevenedett, addig kopott fadarab látszatát keltő – botot.
Szomorú lett, társai magára hagyták és a világ legotrombább módján voltak oly aljasak, hogy nyugovóra tértek. Éjfél tájban, fizikai fájdalmat érzett a magánytól és előbb felsóhajtott, majd nyöszörgő jajgatásba kezdett. Botjával, géppisztoly ropogásának jótékony hangját dobolta, kínjában a kongó padlóra. Maga olyan lett, mint egy depressziós sün. Nyöszörgött, a bánat majdnem megölte. Közbe társai, felváltva kimentek és visszajöttek, mert szerették. Éjjel kettőkor, az ablak párkányra könyökölt. Az összes kopogás, legyen a szívfájdalommal azonos méretű! És körmeivel kezdett el dobolni az ablaküvegen.
– Ugye, már reggeledik? Látom a hajnalpírt. Az első sugarak mindenképpen lapos sebességgel, de ott emelkednek a szemközti bokor mögött. Valaki odaszólt óvatlanul, „Józsi bácsi, csak a hold pironkodik.”
– Jaj, Drága Gyermekem, de jó, hogy megébredtél! Beszélgessünk!
– Józsi bácsi, én most aludnék! Igen messze a reggel…
– Fiam, ne kesergess! Te is olyan vagy, mint az idejekorán kibújt ibolyát megfojtó fagy. Ijesztgetsz, ha kell, ha nem, pedig jól látom, hogy reggeledik!
– Józsi bácsi, most két óra van, általában háromnegyed nyolc körül világosodik december végén, még rengeteg idő van reggelig. Tessék nyugodtan füstölögni. Én nem beszélgetnék tovább, mert nagyon álmos vagyok.
Józsi bácsi felnyögött és teljes erejéből fájó sóhajtozásba kezdett. Így, valahogy szerencsétlen idegeinek brutális igénybevétele után, érzéketlen társaival kirekesztetten, reggel hétkor elaludt és a robogó hangjának hiteles utánzatával kezdett el hortyogni. Botja még dobolta a padlót – csak úgy önszántából – egy darabig, aztán felakadt nyugvó helyére.
– Srácok! Ez az éjjel is véget ért, sajnos! – szólt oda egy másik.
– Talán egy órát aludtam, de ha megszólalok, Józsi bácsi elkezd beszélgetni, és esélyt sem ad, egy percnyire sem. Menjünk borotválkozni és ha már tél van, legyen hideg. Én beállok a hideg zuhany alá, különben nem bírom ki a napot.
Józsi bácsit mindenki szerette, ez volt az ő nagy szerencséje. Igen! Bizony! Mindenki szerette volna, ha valaki megfogja, felviszi a város legmagasabb épületének tetejére és megtanítja repülni. Valószínűleg jól fogott volna neki.
Nem! Csak azt ne mondjátok, hogy nem!
Legutóbbi módosítás: 2012.02.19. @ 20:23 :: Boér Péter Pál