Te, ki fejemben egyre inkább körberajzolódsz, túl sok mindent nem ígérhetek,
bár látom, szép vagy, jól passzolnak hozzád képzelt éjjelek. Tagadhatatlan ez,
hiszen, ha vak lennék is tudnám, szép vagy, belül biztosan, s kívül mit számít
világtalannak, hogy mi van. Nem ismerősöm arcod, idő-pingált vonásaid sem
barátaim ma még, de szeretem őket, mint fagyos januári esteken jégvirágait a
tél. Tudod, nekem hitem van abban, nem kell mindent látni, hiszen Isten is van
és angyal, egy saját. Egyszerűen érzem, hogy figyel, nem kérem, fedje fel magát.
Így előlegezlek magamnak Téged is. Az óceán saját felhőiben sosem kételkedik.
A rét sem bánatos, nem gondolja, fűszál nélkül marad. Látod a madarakat? Egy
sem repülne fel, ha tagadná a szárnyát, boldog az ember, aki elhiszi az álmát.
A kéz egy eszköz, gondolattal telik meg a lap, talán már érted; Téged rajzoltalak.
Szeretlek, valóságosabban minden láthatónál, lassan elérkezik az idő, átalakulsz
szavakká. Rólunk beszélnek majd az emberek, világgá kürtölöm, hogy nincs titok,
csupán valóságot szüretelnek felénk a jó gondolatok, és azok soha nem ismertek
korlátokat, kihasználták a végtelen teret, ennyi az egész, hát, megsúgom neked;
mielőtt megismertelek volna, már rég szerettelek. Tudod, méhemben fejlődött
már gondolatlakó és sosem kérdőjeleztem meg, csak tudtam, életrevaló. Hiszek
benned, magamban hordozlak, mint ezt a tizenegy éve tartó álmot, ami anyák
napjára a kertben nekem szed virágot. Érezhető vagy, akár az illat, leheleted itt
kóricál már palliám körül, ajkaimra ül az ízed, örül a lelkem, szívem is szabad,
ma egészen mélyen magamba lélegezlek, hiszen tudom, a sorsom része vagy.
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 10:15 :: Kőmüves Klára
