Az lettem, aki nem szerettem volna.
Fuldoklom, és észre se vettem,
hogy bármit megtennék a levegőért.
Tüdőt hazudok
mindenhova,
futok,
pedig lábam sincs,
megtéveszt minden fény.
Hol a hazám,
mondd,
és miért ilyen kemény
a föld,
hogy be nem fogad,
hiába dúdolok
magamnak
altatót.
Te szép vagy,
és bár csupa
szem lennék,
ha téged látlak,
vagy szó mind egy
szálig,
hogy a tegnapról
a máig kísérjelek,
…hogy ma szóhoz
se juss…
Elhasználódtam néhány
óra alatt,
lárvaarcú lélekribanc
néz fáradtan a tükör felől.
Fogam közé tolt
kéretlen falat.
Mosolyogva rágtam
és ordítva köpöm ki
most, hogy nem figyelsz.
Miféle féltéssel
kötöztél magadhoz,
és hogy tudsz ellökni így…
hogy közben
gyönyörködsz bennem,
neked teremtem,
és mégis…
a shownak mennie
kell.
Holnap majd nem
felelek semmire.
Ez az éjszaka csak
még az enyém,
számot vetek,
hisz tudom,
megérzel engem.
Hallod nyüszíteni
a sebeim.
Fájni akarok
én is,
amikor elengedem
a kezed,
elég volt
az irgalomból.
Eléd kaparok
mindent.
Mocskosan vonagló
cafatok a porban,
el nem készült
fotókat nézz velem.
Látod, itt emelem
először egyedül fel
a fejem,
senki se látta,
itt tanultam járni,
iskolába megyek,
nézek ki az ablakon,
versek,
zsongás,
szülinapi torta,
vérzik az arcom…
altatót dúdolok.
És látod ezt
a csodahangos,
arannyal szőtt,
mindenszínű rétet?
Ez vagyok,
mikor mellettem ülsz.
Holnap majd
nem felelek semmire.
Vérzik
az arcom.
Legutóbbi módosítás: 2012.02.19. @ 00:07 :: Nagy Horváth Ilona