Szilágyi Hajni - Lumen : Mozaikok

A történet kitalált. A benne szereplők is mind a képzelet szülöttei. Bármilyen egyezőség, hasonlóság csakis az Élet Nagy Műve lehet.

 

 

 

 

Panaszra áll szája, szólna, pedig tudja nem hallja senki. Mintha a falak óriás hegyekké nőttek volna az évek alatt, és a világ mára már nem ringató bölcső, hanem egy hatalmas vén kráter, mely csendesen alszik, morog, míg egyszer kirobban, és szétég körülötte az élettel telt univerzum. Senki nem tudja mikor minek jön el az ideje, és egyáltalán van-e valamire idő, vagy kering minden, és mindenki a semmibe.

Rég volt tavaszok, telek emlékei veszik körül. Az ősz és a nyár búvó simogatása arcát érinti újra, de ő ott áll a tükör előtt a félhomályban, keresi a fényt, a hidat, a kapaszkodót.

A szavak lassan elmaradnak, a hangok elhalkulnak. Aki mellette volt eddig, az hátat fordított kérdezés nélkül, kegyetlenül. Egyedül maradt. érthetetlen pillanatok, tökéletlen percek egy tökéletes világban. Egy tökéletesnek hitt világban. Pedig rendje van mindennek. Még a káosznak is. A zuhanás is lehet szép, hiába a fájdalom. Csupán szárnyak kellenek.

ő zuhan megállíthatatlanul, visszavonhatatlanul. Keresi benne a szépet. Nem számolja a napokat, hisz minek. Nem írja fel a naptárba a holnapokat, nem karikázza be az ünnepeket, tudja, az idő nem kérdez, az átjáró kapuit nyitogatja.

Lemondások. Elfogadások. Ezek kísérik reggeltől estig. A beletörődést viszont nem érzékeli, nem ismeri. Harcol a világgal, harcol önmagával. Küzd a világ ellen, önmaga ellen, pedig tudja, a háborúban vannak vesztesek és győztesek. Van aki ottmarad a lövészárokban, és van aki megadja magát, és vannak akik az utolsó pillanatig harcolnak.

 

Tegnap egy eltévedt lepkét látott. Vergődött a szárnyaival csapkodva. Közelebb ment hozzá, hiába akart segíteni neki, tehetetlenül kellett végignéznie a pillangó halálát, ahogy egyik percről a másikra mozdulatlan marad. Télben lepke – csodálkozott rá, majd gyors mozdulatokkal a hó alá temette. Ennyi? – kérdezte hangosan, de rájött a választ is neki kell megmondani. Igen ennyi az élet. és mennyi a halál? és mennyi időbe telhet egy új élet kezdete.

Próbálja az időt meghatározni, érzésekre érintésekre bontani. A távolodókat közelebb hozni, a közeledőket megállítani. Mint egy terápiás csoportkép. Maga köré akarja gyűjteni a múltat, a jelent és a jövőt. Tudja nagy feladat, mert bármikor megnyílhat az ég, vagy a föld, és akkor mi lesz az ottmaradottakkal? Egy vers jut eszébe…” s ki viszi át fogában tartva a szerelmet a túlsó partra…” Visszanéz rá a tükörbeli arc Nincs part. Se túlsó. Se innenső. Nincs szerelem. Nincs senki. Nincs idő. Csak ő.

 

óvatosabban kéne bánni a szavakkal, de ki foglalkozik a hangsúllyal, a szép szavak megformázásával.  Tegnap délben sem foglalkozott vele senki. Közölték a tényt, és pont. úgy jött ki az ajtón, mint akit kilöktek az egyik életből a másikba. – Vidd, tied az összes torz, és hiánnyal telt szabadság.

A jeges szél belemart az arcába, majd félrelökte a járdán, mintha már nem is számítana a jelenléte a világban. Zsebre tett kézzel, meggörnyedve ment végig az utcán. Nem nézett fel, nem akarta látni az emberek szemét, nem akart látni senkit.

Megállt a piros lámpánál. A szél nem csitult. A jelzőlámpa oszlopát is úgy hajlítgatta, mint pitypangot a nyár simogató ujja. Hátra nézett, a kirakatban egy fekete kabátos, idegen nőt látott.
én lennék? Vagyok még? – sóhajtott. A nagy, önsajnáló levegővételt viszont nem tudta befejezni. Egy hatalmas, férfiembernek látszó tömeg zavarta meg, és a lendülettől majdnem az úttestre sodorta. Zöldre váltott a lámpa. Utoljára hátranézett, a feketekabátos nő még mindig idegen volt számára. Ahogy távolodott a kimondott ítélettől, érezte, nincs sok ideje újra ismerkednie önmagával. Nincs ideje megvárni az árnyékát. Más dolgokra kell fordítani az idejét, energiáját. A világot már nem tudja megmenteni, se megváltani, a zászlót sem ő tűzi ki a legmagasabb hegy csúcsára, maradnak az apró dolgok. Amik rá várnak. Hétköznapok, túlélések.

 

Még mindig a tükör előtt áll. Eszébe jut a lepke, akit a hó alá temetett. Vajon miért pont ő látta meg? Miért neki kellett végignéznie? Miért neki kellett eltemetnie?

és eszébe jut újra a tegnap délelőtt.

Nagyon erősnek kellett lennie, hogy ne omoljon össze, ne haljon bele a kíméletlen szavakba.

Fehér falak vették körül, és a hatalmas nyomasztó szigorú csend. Egymástól egyenlő távolságra üres székek sorakoztak, mint egy néma tüntetés sorfala. Ketten voltak bent a tárgyaláson, és a bíró. Nem akart leülni, mert félt, ha megmozdul, ha egyet is lép, rászakad az egész épület, vagy belezuhan egy láthatatlan gödörbe. Vele szemben ő állt. Az ember. A férfi. Eszébe jutottak a tegnapelőttökben hagyott szavak, könyörgések, ígéretek. Akkor hitte, az a riadt szem nem hazudik. Már nem hitt neki. Elárulta. Egy idegen ember, idegen világban, idegen álmokkal állt előtte. A jelen keveredett a múlttal. Fájtak a szavak, a tagadások és az igenlések is. Fájt a jelenléte. Valami felmentő szöveget akart mondani, az utolsó szó jogán. Szemébe akart nézni, keresni rajta egy pontot, hogy ő is érezze, fájja az utolsó nap elmaradt beszélgetését…

… semmi sem valóság, és mégis úgy fáj, mintha most tartanád torkomhoz a kést. Hiába álltam a szakadó hóban, hiába vártalak, minden homályos volt és kegyetlen. Hazudtál. Nekem és a gyerekeidnek is. Tíz körömmel kapartam magamról a te bűneidet, a hazug érintéseket, szavakat. üvöltöttem. De te nem is hallottad. Az öreg fák az ablakot verdesték csupasz ágaikkal, csendért könyörögtek. Az egyik ágon a pillangó bebábozódott szótlanságában figyelt. Képek a falon, képek a fejemben, kattog az idő kereke, rozsdásodik a múlt, darabkái szabdalják a hús-vér jelent. Mondd, mekkorát üvöltsek, hogy a csendeden áttörjek, s lelkedben úgy szivárogjon szét a fájdalom, ahogy álmaimból ömlött, amikor láncra verted őket, mint azt a szerencsétlen, kivert kutyát a házunk előtt. Nem figyeltél rám, kinevettél, és én azt kívántam, dögölj meg…

De nem jött hang ki a torkán. Csak a férfi szemét nézte. érezte a benne és körülötte lévő ürességet, közönyt. átlátott rajta. Mint egy törött üvegszilánk, olyan volt a lelke. Ha érintette volna talán el is vérzett volna ott a tárgyaláson. Elfordult tőle, és halkan a székeket számolta. Elképzelte, vajon hány és hány ember rogyott már itt össze. Mennyi hazugságot, könyörgést rejt ez az ódon épület.

A falon lévő óra ólom nehéz pillanatokat cipelt a mutatóin, túlharsogva az őrjítő csendet, a jelent. Csonka, romos tornyok. Ennyi maradt a felépített álmokból. Múltjuk kilépett a falakon túlra. Nem nyúlt utána, nem kereste, hol kezdődött ő, és hol fejeződött be a férfi.

 

A tükörből visszanéző arc mozdulatlan lesi őt. Vár. Kint még hangos az utca. Az otthon csendje nyomasztó, és nagyon magányos. Az ürességek érezhetőek, érinthetőek, átjárhatóak. Pedig akár lehetne béke is, mosoly. Most inkább zajra lenne szüksége, hogy ne vesszen el, tudja, mikor jön a reggel, és érkezik az este. ígéretet tett gyerekeinek, erős lesz, és bármi áron végig gyalogol azon az úton, és megvédi őket. Megcsinálta. értük. De tudja, még nincs vége. Jönnek a kishalálok, az átrendezések, a lomtalanítások. Most úgy kavarognak benne a gondolatok, mint az első gyermeke születése előtt, hogy egészséges legyen a baba. Majd a másodiknál, és a harmadiknál is. Akkor még volt értelme a szónak, a hangnak. Volt remény a holnapokra, mert az álmokkal lehet tervezni, amíg fel nem ébreszti az embert a valóság.

Most pedig az elmosódott tegnapok vannak, amikből nem lehet jövőt formálni, nem lehet jó kemény hógolyókat gyúrni, mert ha kézbe veszi, szétolvad az ujjai közt. Történet lesz, egy rövidke próza, párbeszéd nélküli egy-életes felvonás.

Azon az úton, amin eddig jött, miért nem kapott jeleket. Vajon ki mondja meg, hol a határ, merre nyílnak a kereszteződések, és onnan hova. Előre, jobbra, vagy balra. Miért akkor jönnek az intő, vigyázó hangok, amikor már késő. és ki mondja meg, hogy késő?

Kezében gyűrött papír. Egyszer olvasta, mégis betéve tudja. Benne tőmondatok, tények, törvényekbe csomagolt kifejezések, dátumok, számok. Ennyi. Akárhogy forgatja a lapot, a végeredmény ugyanaz marad.

Szabad. Milyen áron? Szárnyak nélkül.

Egy élet is kevés lenne rá, hogy végignézze a múltját. Már nem férne bele saját emlékeibe, pedig megpróbálta bedobozolni őket.

Talán most ő is egy eltévedt pillangó, akit a hó alá temettek. Nincs visszaút, nincs előre. Hideg van. és vége ennek az életnek. Talán a hó elolvad egyszer, és lesznek még újabb lepkék, melyek kibújnak sötét bábjukból a fényre.

Meg kell tanulni újra levegőt venni, lélegezni, újra rendezni a világot, az álmokat, és megkeresni a hó alá temetett Fényt… A szárnyakért…

Legutóbbi módosítás: 2012.02.19. @ 11:13 :: Szilágyi Hajni - Lumen
Szerző Szilágyi Hajni - Lumen 0 Írás
"Elárvult tornyok közt sziszeg a hazug szél. Te is egykor belekapaszkodtál. Most egymásra nyílnak-záródnak a holnapok, mindenki indul, érkezik, pedig se ablak, se ajtó. Szakítsd ki gyermeked a hajnalok sötét verméből, vigyázd álmait, de ha füstös ősz marja a szemed, ne akarj hős lenni. Ne Istent játssz vele. Légy menedéke. Csend. Erdő. Hegy. Szakadék. Híd, és ő átkel földszagú szíveden, csak engedd… ( játszani itt maradt gyermeked )"