Az ajtón ott állt kiírva, hogy „Dr. Dancsi Paul, városi főorvos”. A folyosón, az ajtó előtt néhány szomorú arcú ember üldögélt. Segélyért folyamodók. Margitka bizonytalanul végignézett rajtuk. Egyikük köszöntötte.
— Jó napot kicsi doktornő! Menjen be nyugodtan, a főorvos úrnál még nincs bent senki.
— Jó napot, Miklós, köszönöm — ezzel kopogtatott és benyitott.
A három év alatt, amit a mentőnél töltött sok embert megismert. Közöttük többen voltak többszörös igénylői a sürgős orvosi ellátásnak. Ilyenek ezek a társadalom perifériáján élők is, mint aki itt várakoznak egy kis pénzre, egy kis támogatásra. Gyógyszerre, orvosi költségekre kérik, s a főorvos tisztje a jogosság eldöntése. Hozzá jött Margitka is, de nem segélykéréssel, hanem szakmai kérdésben.
Az ajtóra írt feliratot, alig vette figyelembe, így amikor belépett, nagyon meglepődött, mikor meglátta, hogy a tekintélyt parancsoló íróasztal mellől volt évfolyamtársa, Paulpali (így becézték) állt fel üdvözlésére. Most is éppen olyan piperkőc módon öltözötten, mint amilyennek, annak idején ismerte.
— Látom, nem engem vártál itt, ebben az irodában ─ szólott a férfi, miután átestek a kölcsönös üdvözléseken.
— Őszintén mondom, nem!
— Látod, milyen különös a sors? — kezdett valamiféle mentegetőzésbe. — Egyetemista koromban nem tartoztam, finoman mondva, az éltanulók közé, mint te, sőt az első évet ismételtem is és később is sokszor olimpiáztam. Szóval pótvizsgáztam. Jobban szerettem víg cimborákkal mulatni, mint az anatómiát biflázni…
Margitka hallgatta a kéretlen vallomást, s megjelent lelki szemei előtt a fiatalember képe, ahogy illegett-billegett az előadások szüneteiben, az előadóterem előtti csarnok márvány falai között zsibongó diákok előtt. Jó kedélyű, kedves fiúnak ismerte mindenki, csak éppen a tanuláshoz nem füllött a foga. Szívesebben járt strandra, mint kémiagyakorlatra, szívesebben beszélgetett a folyosó sarkában a lányokkal, mint felelt a kollokviumokon. Azért csak elvégezte az egyetemet, nagyobb baj csak hatodéven esett a szülészet-nőgyógyászat szigorlaton. Egy hónappal az államvizsga előtt húzta el a prof. Hiába volt magas diákszövetségi beosztása, a tanár úr nem kegyelmezett. Igaz, két hét múlva újra vizsgára állhatott, de könnyen veszélyessé válhatott volna a helyzet. A diákszövetségi munkába már korán bekapcsolódott, s mint olyan jó svádájú gyerek hamar bekerült a vezetőségbe. Most azonban ez nem segített rajta, le kellett ülnie a könyv mellé. Legalább ez-egyszer! Az államvizsga után nem találkoztak a mai napig.
— Köszönöm, hogy felkerestél! — térítette vissza a jelenbe a férfi hangja.
— Hogyhogy?
— Igazán nagyon örültem egy kicsit visszagondolni a vidám diákévekre. Ha ráérsz, keress fel máskor is — nyújtotta búcsúra a kezét.
— Én, én azért jöttem, hogy…
— Tudom, tudom. A felterjesztésről van szó, hogy a mentőállomás kapjon egy szakorvosi állást versenyvizsga joggal.
— Igen és én azért jöttem…
— Ne aggodalmaskodj, drága kolléganő, már láttamoztam a felterjesztést és útban van a főváros felé. Ha jól látom az órát, most száll fel a gyorsra a futár. Egyenesen a miniszter asztalára teszi le. Így szól a megbízatása. Nem szeretném, ha a postán késne, vagy, Isten őrizz, elkallódna, az írat!
— Nagy vagy, Paulpali! Hálás vagyok ezért neked!
— Ne hálálkodj! Ennyit legalább meg kell tennem egy régi kollégáért. Meg számomra ez befektetés, mert ha fordul a kocka, tudom, rád számíthatok!
— Ígérem!
Miután Margitkát kikísérte, a titkárnőhöz fordult.
— Gizike, hányan várnak?
— Négyen, főnök!
— Mind segélyt kérő?
— Igen. Itt vannak a kérelmek — mutatott az asztalon levő papírokra.
— Üsse rájuk a „jóváhagyva” bélyegzőt! Írom is alá.
— Főnök, valami baj van?
— Nincs, miért? Mert egy kicsit elkapott a romantikus hangulat?
— Ne tegye, főnök! Ez a gyengeség jele is lehet!
— Már el is múlt! De azért ossza ki a segélyekre szóló engedélyeket.
A férfi elnézte, ahogy a titkárnők gyöngye, Gizike kiosztogatta az iratokat, hallotta a kérelmezők boldog felkiáltásait. A lány magakellető mozdulatokkal jött vissza az irodába.
— Ezt hagyja a fontos ügyfeleknek! — szólt rá durván.
— Mi a baj, főnök?
— Nincs semmi baj, csak most gyorsan tisztázzunk valamit. Én hosszútávra tervezek, és magas célt tűztem magam elé. Magácska értékes munkatárs, remek lány, része a terveimnek, mint munkatárs, pajtás, barát, akármi, de „no sex!” Nem akarok lebukni egy szerelmi kapcsolat miatt!
— Értem! De nem kell az aggszüzet játszanom?
— Szó se lehet róla! Használja az eszét, a bájait, de ne velem. Magunkközt, nem három lépés, hanem a Csendes óceán!
— Ehhez tartom magam!
— Munkára fel! Fel a karrier meredek lépcsőin!
— Meddig?
— A miniszteri székig!
Margitka ezalatt sietett a munkahelyére, megvinni a jó hírt az igazgatónak, aki évek óta hiába kilincselt a szakorvos állás kinevezéséért. Mihut doktor örömmel fogadta a hírt.
— Igazán büszke vagyok rád, kicsi doktornő!
— Nagyon örülök, hogy sínen van a dolog, csak attól félek, nehogy úgy járjak, mint a fehér lakkszandállal!
— Miért, azzal hogy volt?
— Gyerekkoromban sokáig vágyakoztam egy fehér lakszandálra, amely ott állt a sarki cipész kirakatában. Mire aztán megkaphattam, kicsi lett: kinőttem.
— Szomorú!
— Nem bővelkedett gyermekkorom az olcsó örömökben! Négyen vagyunk testvérek, két nővérem és egy bátyám van. Én vagyok a legkisebb, és a testvéreim védelmét élveztem, de soha nem dicsértek. Sem a szüleim, sem a testvéreim. Ha valamilyen hibát követtem el büntetést kaptam, ha valamit jól végeztem tudomásul vették. Azt ellenben naponta hangoztatták, hogy a másik milyen ügyes, hogy a szomszéd kislánya feljutott az egyetemre, hogy a Mariska néni leánya mindig milyen elegáns, mindig kekk. Már amikor belépett anyám az ajtón, üzletből jövet, kezdte.
— Erre mondják, hogy nehéz gyermekkorod volt.
— Na, nem! Boldog gyermek voltam, mert dicséretet nem, de szeretet, védelmet kaptam a családomtól. Magatartásuk küzdelemre, a „csak azért is megmutatni” magatartásra sarkallt. Ez vezetett az egyetemi évek alatt, ezért tettem le minden szigorlatomat maximális eredménnyel, s lettem piros diplomás, hogy rám is büszkék legyenek, hogy anyám mondhassa: „a lányom az első tanuló”. De tudom, soha nem mondta. Igazából nem is zavart. Életformám lett, hogy amit csinálok, azt teljes odaadással végezzem. De lépjünk túl ezen, és várjuk meg a minisztériumi döntést.
Dr. Mihutnak, a mentőállomás igazgatójának is ez volt a véleménye.
Eredményes volt a várakozás, az idő meghozta a várt eredményt. Megkapták a keretet és kiírta a minisztérium a versenyvizsgát.
És ekkor jött a meglepetés!
A versenyvizsgát egy a fővárosból frissen érkezett orvos nyerte…
Legutóbbi módosítás: 2012.03.01. @ 11:24 :: dr Bige Szabolcs-