Egy szép, nyári nap, amikor a csöppségek kint játszottak az óvoda udvarán, az egyik közeli fa tetején levő fészekből kipottyant egy apró madárfióka. Szegényke lent vergődött a fűben, szeretett volna visszamenni édesanyjához, de nem tudott. Gyöngék voltak még szárnyacskái, hogy repüljön. Még az is megtörténhetett, hogy megsérültek az eséstől.
A gyermekek találtak rá kergetőzés közben. Mindjárt összesereglettek, de tanácstalanok voltak. Nem tudták, mit tegyenek.
Sajnálták a madárkát és legszívesebben segítettek volna neki.
— Így meg fog halni — jegyezte meg egy kisfiú. — Vissza kellene tenni a fészkébe.
— De az igen magasan van — mondta egy másik. — Olyan magasra még én sem tudok felmászni, pedig tudjátok, én vagyok a legjobb fára mászó az oviban.
Valóban minden gyerek tudta, a környéken nincs olyan fa, amire fel nem mászott volna. Ez most mégis kifogott rajta.
─ Szóljunk Marika óvó néninek! — javasolta egy szőke kislány. — Ő biztosan tud valami megoldást.
Ez mindenkinek tetszett. Azonnal el is rohantak hozzá.
─ Marika néni, annál a magas fánál találtunk egy kismadarat. Kipottyant a fészekből, és nem tud visszamenni — mondták kórusban segítséget várva.
Először az óvónő sem tudta, mit tegyen. Csak széttárta a kezeit és sajnálkozott.
─ Szegény madárka.
─ Segíteni kellene neki, mert így elpusztul — könyörögtek majdnem sírva az ovisok.
─ Kedveskéim, hogyan segítsek? Nem tudok fára mászni. Ráadásul ma az udvaros bácsi is szabadságon van. Legalább lenne egy hosszú létránk, azzal talán felérnénk a fészekig.
Ezeket halván a gyerekek még jobban elszomorodtak. Volt, aki még sírva is fakadt.
─ Meg fog halni a madárka. Senki nem segít neki.
Az ovisok visszamentek a madárfiókához. Ezalatt Marika óvó néni elővette mobiltelefonját és felhívott valakit. A gyerekek azt hitték megfeledkezett róluk és a szerencsétlenül járt kicsi madárról.
─ Senki sem segít neki — mondták, pedig ha tudták volna, hogy Marika óvó néni kivel beszélt, bizonyára megváltozott volna a véleményük.
─ Haló, tűzoltóság! — hangzott a telefonban. — Segítségüket kérem.
─ Mi történt? Csak nincs tűz az óvodában? — kérdezte riadtan az ügyeletes.
─ Hála Isten, az nincs. Csak egy jó hosszú létrára és egy bátor tűzoltóra lenne szükségünk, aki visszavisz egy madárfiókát a fészkébe.
Az ügyeletes tűzoltó megkönnyebbülve mondta:
─ Természetesen szívesen segítünk. Pár perc múlva ott leszünk.
─ Még lenne egy apró kérésem, kedves tűzoltó úr.
─ Tessék mondani!
─ Ha nem nagy kérés, akkor jöjjenek tűzoltóautóval. Ez nagyon tetszene a csöppségeknek.
─ Megoldható, már csak azért is, mert szerencsére most sehol sincs katasztrófahelyzet. Legalább a kollégák mozognak egy kicsit.
Erről a beszélgetésről az ovisok semmit sem tudtak. Tovább szomorkodtak a madárfióka körül. Nézték, hogyan vergődik egyre erőtlenebbül a szerencsétlen állat.
Szomorúságuknak éles szirénahang vetett végett. Egy nagy, piros tűzoltóautó érkezett az óvodába. Először a gyerekek nem tudták, miért jön, de amikor meglátták, hogy a tűzoltó bácsik az autójának hosszú létrája elindul felfelé a magas fa irányába, és az egyik bácsi óvatosan tenyérébe teszi a madárfiókát, boldogan éljenezni kezdek.
─ Nézzétek, a tűzoltó bácsik megmentik a madárfiókát! — kiabálták. — Köszönjük! Köszönjük! A kicsi madár nem fog elpusztulni. Visszamehet anyukájához.
Marika óvó néni mosolyogva figyelte a boldogságtól táncoló csöppségeket. A tűzoltó bácsik még azt is megengedték, hogy a gyerekek beszálljanak a nagy, piros tűzoltóautóba, ahol szirénázhattak kedvük szerint.
Mindenki örült, hogy sikerült megmenteni a madárfióka életét. Ebéd után, amikor eljött az alvás ideje, egy madár szállt a közeli bokorágára, és olyan szépen trillázott, hogy mindenkit elbűvölt vele.
A gyerekek tudták, ez csak a madáranyuka lehetett, aki így köszönte meg az ovisoknak, hogy segítettek megmenteni kicsije életét.
Legutóbbi módosítás: 2019.05.29. @ 13:20 :: Apáti Kovács Béla
