Fél század. Szüleim
a csodát remélték
Én csak azt remélem,
hogy m?ködik a mérték.
El?ször is bennem.
Mástól: semmit várok
Talán kertészkednék.
Szépek a virágok.
De eltöröm ?ket.
Akkor tán a méhek.
Közöm nincs hozzájuk.
Pedig nagyon szépek.
Ha gondolok vissza:
szép volt tán a színpad.
És szép lesz holnap is.
De manapság kínpad.
Vagy, mit papa mesélt:
kamilla, oszt kúra:
nem értettem én ezt,
szétrepedt a búra.
A kamillateától,
amit anyu adott,
feléledtem persze,
mint minden jó halott.
De azt anyu adta,
és apa mit akart?
Huncutos mosolya
mindig titkot takart.
Akkor is, mikor egy
varázslatos este
kis fekete dobozt
adott a kezembe.
Olyat, amilyent most
sok ezren keresnek,
tengereknek mélyén,
vagy csúcsán hegyeknek.
Én a két kezemmel
átöleltem akkor,
nem tudtam én: – honnan? –
nincs messze az aggkor.
Világra kíváncsi
kicsi szemem tágult:
Mi van a kezemben?
A jöv?? Vagy régmúlt?
Apu meg csak viccelt:
nézz bele a lyukba!
Van ott mindenféle,
tört arany meg dudva!
Balszememmel én hát
belenéztem bátran.
És azóta mindent
csak fordítva láttam.
Persze, még el?tte,
ha fodrászt játszottam,
nyolcért nyírtam, s hatból
kett?t visszaadtam.
Nem volt hát idegen
a camera obscura.
Hisz mindenre jó volt,
zsúrra, bálra, torra.
Mindenki láthatta
végre magát benne,
igaz, hogy, fordítva,
Ez kit érdekelne?
Én most Pesten élek.
Éveimnek száma
lassan már az ötven,
nemigen számlálva.
Dolgaimról mindig
annak adok számot,
aki engem egyszer
dolgozni is látott.
Otthon, lakásomban,
-kicsike kis fészek,
nem fér ott sok virág,
pláne nem méhészek-
a polcomon van
a fekete doboz.
Szobámnak sarkában
a pók hálót bogoz.
Vagy letörlöm, vagy se,
mindig kérdés este.
Attól függ, hogy aznap
jó voltam, vagy beste.
Err?l én a pókot
soha meg nem kérdem.
Tudom, hogy részemr?l
ez nem rossz – nem érdem.
Reggel, ha indulok
valahogy munkába,
persze a sorompó:
ott a postaláda.
Emlékszem – háromrét
hajtott íven kértem
sokadszorra ?t, hogy
légyen feleségem.
Három rétre hajtott
papír van most ottan.
Szégyelli tán magát,
így összehajtottan.
Vallomás van benne,
bár ezt nem én tettem.
Mégis arról szól, hogy
rettenetes tettem.
„Gyorshajtás! Kameránk
tetten ért most végre!"
Pedig csak autóztam
én egy temetésre!
A kamera tudja.
Én meg bénán állok.
A gyászolók közt
csak magam valék ott.
Senki volt, és semmi.
Magam is így végzem.
Viszont én még élek.
Vegyülök. Úgy érzem.
Arcom, ugyan még nincs
óriásplakáton,
de fotózni hívnak.
Olyankor én fázom.
Nekem ez olyan, mint
egy gyötr? tortúra.
S ritkán jut eszembe
a camera obscura.
Legutóbbi módosítás: 2021.07.29. @ 12:13 :: Sárosi Attila