A testét melengető nap fénye kialudt, és csukott szemhéjai elsötétedtek. Többé nem hatolt át vékony hártyájukon az erős fény. Az eddigi lágy szellő kellemetlen, fagyos légárammá változott. Csak a dobhártyáját simogató halk zene őrizte meg továbbra is a tengerparti idill látszatát. Fázni kezdett és kinyitotta a szemét. Hideg neoncsövek bámultak vissza rá, arca halvány tükörképének kíséretében.
„Kár!” — gondolta, majd hirtelen elhatározástól vezérelve eltolta magától a szolárium buráját. A tér kitágult. A nő testét körbeölelő fénycsövek engedelmesen meghátráltak, átadva helyüket egy kicsiny, fényűzően berendezett szoba látványának. Felült. Mezítelen talpát puha szőnyeg lágy simogatása fogadta készségesen, de mivel ez semmi újdonsággal nem szolgált, észre sem vette. Felállt. A lendület erejét kihasználva nyújtózott egyet, és még mindig ugyanazzal a lendülettel körülnézett. Mindent úgy talált, ahogy hagyott, húsz perccel ezelőtt.
A szoba nem volt nagy, alig háromszor három méteres, és nem is volt igazi szoba. Falainak vékony, panel jellegét még a nemrégiben felújított kárpittapéta sem tudta leplezni. Ehhez persze a térelválasztó magassága is hozzájárult, hiszen nem ért a plafonig, alig két méter magas volt. Egy, a tucatnyi hasonlóan felszerelt kabin közül.
A nővel szemben a falon hatalmas tükör, előtte mesterien megfaragott alacsony pipereasztal. Lapján — a vendég ékszereit leszámítva — egy igényes bőrápoló krém hevert, puha kéztörlő kíséretében.
A harmincas éveiben járó hölgy fürkésző tekintettel szemlélte pucér tükörképét. Hatalmas göndör hajkorona, alatta apró, zöld szemek, a kissé szabálytalan ívű orr két oldalán. Az arcot kétségkívül húsos ajkak uralták. Testének selymes, napbarnított bőre alatt formás izmok rajzolódtak ki.
„Ki hinné, hogy sohasem sportoltam?” — mosolyodott el. Tenyerével megemelte gömbölyded mellét. Méregette, kereste a megereszkedés apró jeleit, mindhiába. Kezei felfedezőútra indultak lefelé. Kétoldalt, érzéki csípőjének vonalát követve a combokon át, egészen a térdig, majd a comb belső oldalán, legyezőszerűen széttárt ujjakkal, aztán újra fel, futólagosan érintve a gondosan szőrtelenített vénuszdomb peremét.
Érezte, ahogy bimbói kihegyesednek, torka kiszárad és szívverése felgyorsul.
„Milyen egyszerű lenne…” Az utolsó pillanatban mégis erőt vett magán, és a bőrápoló után nyúlt. Sima lábát dörzsölte be utoljára, így a bokaláncot csatolta fel elsőnek. A karkötők, nyaklánc és a drága gyűrűk csak ezután következtek. Az élénkpiros tanga a fogason lógó drága ruhakupac legtetején hevert.
Lassan öltözködött, nem sietett sehová. Ezen a helyen különben sem szokás siettetni a vendéget…
Mikor végzett, újra a tükörbe nézett. Eligazított még néhány ráncot, és a végeredményt szemlélve elégedetten kacsintott, de ezt már ő sem láthatta.
A csador sűrű szövésű fátyla csak befelé engedi a fényt, kifelé nem.
Kilépett a világba…
Legutóbbi módosítás: 2012.03.13. @ 16:04 :: Szél Zsolt