Igen, Emlékszem…
A dinnye héját küldte nekünk Attila…
A vén folyó szélének kopár kövén,
belemártottuk arcunk a napfénybe,
egymásba fonódva csodáltuk hullámait,
(s a sirályok zajongását
egy-egy jobb falat felett.)
Igaz mesémben,
velem utaztál, szálltál,
velem álmodtál, tovább,
velem, értem fájtál.
– Ne menj még…– mondtad.
S én boldogan engedtem
e szelíd erőszaknak,
hisz´ nagyon fájt e magány.
Batyum kibontottad,
s egyenként szórtad szét
megtaposott múltam
köves csontjait.
Lábujjam hegyén a föld forog,
vele te és én.
Csókokat mart körénk a fény,
tétova ölelést,
de takarónkra csillagokat varrt az éj,
a selymes fény.
S az az éj, az a szép, tart még…
Az ostoba körtánc rég megállt,
a múlt hamis meséi szúrtak,
ma éles szélei nem vágnak,
az enyészetbe hulltak.
Pilládat már én cirógatom,
álmaid én újra álmodom,
arcomba oldódott arcod,
ölelve őrzöm veled.
A gyémánt szemedbe olvadt,
remegő térded, térdemhez fontad.
Karomban ringatva óvlak,
elcsitítva a vágyat simítom ki,
az árnyakban sercegő időt.
Legutóbbi módosítás: 2021.07.29. @ 12:13 :: Tarány Sándor
