Hájas Csilla : Toronyest Csillaszemmel

Nyomtatás

Pötikét megkésve, de írnék egy rövid bejegyzést a Debreceni Toronyestr?l, amíg a híg agyamnak köszönhet?en el nem felejtem a részleteket.

     Elöljáróban elmondanám, hogy a névmemóriám pocsék, és a mélyen tisztelt jelenlév?k közül alig öt nevet jegyeztem meg, de ebben már a sajátom is benne van. Reszketett a bokám, alázatosan megvallom, és egész úton (nem hazafelé, hanem Debrecenbe felé) azon morfondíroztam, hogy vajon jó ötlet volt-e ez a konferencia. Olyan szavakkal, mint nemzetközi, meg satöbbi, már nem is ijesztgettem magam. Mire? Meg voltam én ijedve a nélkül is. Olyan, ember módra. Rottyantósra.

     Már ott elakadtam, hogy’ kéne megjelenni… mert azért jobb esetben az ember nem megy ribancosan egy konferenciára, ha meg még jó benyomást is szeretne kelteni, akkor végképp nem. Kés?bb kiderült, hogy a rózsaszín ingemmel meg a fekete hajammal a kis cigánylány szerepét rögtön le is stoppoltam.

     A belépésnél rögtön láttam, hogy majdnem utolsónak jöttem, mert egy: miért is ne késnék? És kett?: utoljára ezerkilencszázkilencvenben érkeztem meg pontosan egy rendezvényre, amikor kereszteltek, oda is csak azért, mert nem én feleltem azért, hogy id?ben megjelenjek.

     Mindenütt beszélget? kis csoportok álltak, én is álltam egy kicsit az ajtóban, mert földbegyökerezett a lábam, azt hiszem, akkor hatolt el a tudatomig, hogy én itt nem ismerek senkit. Csak azért nem sírtam, mert furcsán néztek volna rám az emberek.

     Aztán odalibbent elém egy nagyon szimpatikus, nagyon mosolygós vagy negyvenöt-ötven körüli (ne haragudj, Attila!), úriember, azzal a szöveggel, hogy márpedig én tudom, hogy ki vagy! Te vagy a Hájas Csilla. Képzeljétek, eltalálta. Tényleg én voltam az. Lázasan kutattam az agyamban, hogy akkor nekem is ismernem illene, de csúfosan kudarcot vallottam. Aztán bemutatkozott, hogy én meg Vandra Attila vagyok. Hát persze! Erdélyb?l. Innen üzenem, hogy mentségemül szolgáljon Attila, hogy csak egy szakállas képet láttam rólad, ahol jól megtermett gombákat tartasz a kezedben, és büszkén kihúzod magad. Most azért nem ismertelek fel, mert öltönyös voltál és gombamentes. Viszont a somlik?röd isteni volt, hát még az a veszettül alkoholos meggy! Biztos nem vagyok elég ember hozzá, de attól a pár szemt?l, amit betoltam bel?le, valaki nagyon vihogni akart itt legbelül… de uralkodtam rajta.

     Utána bemutatásra kerültem Serf?z? Attilánál, akinek az egész rendezést, szervezést, háttérmunkálatokat köszönhetjük, és köszönjük is, továbbá Thököly Vajknak is megszoríthattam a kezét. Attila bemutatott Péter Erikának, egy csöpp kis hölgynek, vidám csevegésével rögtön szívembe zártam. Felbátorodva ezen a barátságos fogadtatáson, bátrabban kezdtem nézel?dni, hogy hátha felismerek valakit, valakiket. Mikor leültem, a hátam mögül Szikora Zsó szólított meg, úgyhogy nagyon kellemesen indult az este.

     Igazán élveztem, hogy ott lehettem, és köszönöm mindenkinek, aki csak egyszer is összecsattintotta a tenyerét, miután befejeztem a mikrofonba való dadogásomat.

     Bereczki Gizella hangja, el?adása egészen elvarázsolt. Úgy figyeltem, nem is arra, amit mond, hanem inkább arra, ahogy mondja. Azt hiszem, ezt hívják m?vészetnek. És az utolsó el?adás alatt, azt vettem észre, hogy néma csend honol a termen át. Mozdulatlanul ült mindenki a székben, mint akit odaszögeztek, és lélegzetvisszafojtva figyelt minden egyes lélegzetvételre, amit Grin Sándorné kibocsájtott. Egyszer szeretnék majd én is így tudni.

     Igazán nagyszer? és megtisztel? volt találkozni a kortárs magyar irodalom elitjével, még ha csak egy röpke id?re is. Köszönöm!