Nem tudom, más egyetemeken miként van, de a hetvenes évek végén a Temesvári M?egyetem vegyészmérnöki karán csak néhány vizsga „számított”. A többi, még a gyógyszeripari technológia és a reaktortervezés is összejött, ha nem el?bb, hát utóbb. Ám az általános kémia, fizika-kémia, általános vegyipari technológia vizsgákat a diákok nagy része annyira megszerette, hogy nemcsak nyáron, hanem ?sszel, a pót-pótvizsgára, majd a pót- pót-pótvizsgára is eljöttek, s?t, a társaság egyharmada még évet is ismételt a professzorokkal való újratalálkozás reményében. A szeretett tanáraink már nem rajongtak ennyire a randikért, és végérvényesen eltanácsolták a társaság több mint egynegyedét. A csúcs természetesen a szerves kémia volt, hiszen Szerves Vegyipari Technológia szakon álmodoztunk arról, hogy vegyészmérnökökké fogunk válni. Álmaink f? megrontójának, Bacaloglu professzor úrnak, akadt egy felháborító vessz?paripája: nemcsak tudni, még érteni is kellett a szerves kémiát. Ez a magas követelmény els? nekifutásra átlagban a társaság egynegyedének sikerült. Olyanok pedig, akiket egyetlen vizsgán sem tapsoltak vissza, mindössze öten maradtunk a háromszázhatvanból, a „nekifutók” közül.
A másodév els? „iskolai” napját szerves kémia laborral kezdtük. Miután nyitott szemmel végigaludtuk a munkavédelmi szabályokat, szünetet kaptunk. Mir?l is lehetett volna beszélni? „Ki mit tud a másodéves profokról?” Els? évben általános és szervetlen kémia professzorunk tett róla, hogy ne másodéves tanáraink iránt érdekl?djünk… Kizárólag temesvári diákbetegség: a rémhírekre rá kell licitálni! S ha egy olyan is akad a csoportban, mint Mari, akkor pláne…
Nevezett csoporttársn?nk azonnal figyelmeztetett: az oroszlán torkában ne használjunk jelz?ket! Inkább váltsunk témát. Ezt bár suttogva, mégis annyira meggy?z?en mondta, hogy azonnal a szervetlenkémia-vizsga el?tti magatartására terel?dött a szó, ahol annyira remegett, hogy a temesvári szeizmográf is felfogta a hullámokat. Akadt olyan is, aki tanúja volt annak, amikor tízesre (jelesre) vizsgázott. Feltehet?en a prof tizennyolcas dioptriáját éles és szelektív hallással kompenzálta, így a fogcsattogás közül ki tudta sz?rni a válaszokat.
A Marira irányított összt?z hatása nem is maradt el, mert felugrott, hogy otthagyja az idióta társaságot. Heves mozdulata — feltételezem — rajta volt a feldolgozott „laborban tilos dolgok” feketelistáján, ha pedig nem, hát a tanársegéd komoly mulasztást követett el. Ám ? nemcsak a kémiát tudta jól, hanem bizonyítékát adta kézilabdás múltjának is, így elkapta röptében a komoly kezd?sebességgel induló vegyszeres üveget. S?t, a dugó után tóduló folyadék se löttyent senkire. Így az események után csak a padlón díszelgett egy tócsa, amelyet sürg?sen el kellett tüntetni a tanársegéd visszatértéig, ha el akartuk kerülni a szexórát.
Az el?bb vázolt eseményeket kísérte némi hangjelenség, mely felkeltette a nyitott ajtó el?tt épp elhaladó férfi figyelmét.
— Mi történt? — lépett be.
— Kifolyt egy kis vegyszer. Kérem, hozzon egy rongyot, fel kellene törölni — válaszolt neki Mari.
A férfi nem szólt semmit, hanem kiment, és egy felmosóronggyal tért vissza. Fél térdre ereszkedett, feltörölte a tócsát, majd távozott. A kuncogás csak azután robbant ki, miután becsukta maga mögött az ajtót. A felettébb különös egyéniség egy kopott, barna pulóvert viselt, melynek mindkét könyökét folt tarkította, de különböz? szín?, kockás inge hátul kilógott alóla. Egyik oldalán pecsét díszelgett, a hasán lyuk tátongott. Csíkos nyakkend?je félreállt, a rajta lev? csomót pedig ne jellemezzük. A nadrágját tripla vasalás díszítette, egyik szárát becsípte a fekete zokni — legtöbbünknek már fel se t?nt, a másik világoszöld volt —, és kopott cip?jébe a f?z?t kétféleképpen kötötte be. Jókedvünknek a tanársegéd megjelenése vetett véget. A vihogás úgy t?nik, Marit is helyrebillentette a „Mindannyian hülyék vagytok!” tévhitéb?l, így odasúgta nekem, természetesen magyarul:
— Ez ma csihányra (csalánra) pisilt, vagy mindig ilyen? Ha igen, akkor…
Nem tudta egy cifra metaforával folytatni, mert Hans Horst Glatt tanársegéd megel?zte. Nem mindennapi hallásását bizonyítandó, románul vetette oda, hogy mindenki értse:
— Ilyenkor október elején elég magasak… és társaságban nem illik sugdolózni.
Basszuskulcs… Temesvár multikulturális környezet… — gondoltam, de kimondani nem mertem. Vajon a gondolatainkban is tud olvasni? Szeme sarkából kollégan?mre pillantottam, ki sikertelenül próbált akkorára összetöpörödni, hogy ne látsszék ki a padból. Én ügyesebb voltam. Nem kuncogtam el magam.
Az ebéd vidám hangulatban telt el. Csak azt nem tudtuk eldönteni, min röhögjünk nagyobbat, a földet feltörl? alak megjelenésén, vagy Mari megjegyzésén. A délutáni els? szerves kémia el?adásra azért idejében érkeztünk. Els? éves szomorú tapasztalatunk alapján tudtuk, egy kétszázötven fér?helyes el?adóterembe, ahol nincs mikrofon és er?sít?, létkérdés legelöl helyet foglalni, ha hallani is akarsz valamit.
A „témát” ebédnél se merítettük ki, f?leg én nem, ezért megismerkedtem Mari kézilabdás tenyerének tehetetlenségi nyomatékával is. Hát…
— Nem irigylem a kapusokat… — fordultam felé, miután leveg?höz jutottam, és ki tudtam egyenesedni. A mondatot viszont nem fejezhettem be. Ebben egyszerre két esemény is megzavart. A teremben felharsanó vidámságnál csak Mari színeváltozása volt érdekfeszít?bb.
— Rosszul vagy? — ijedtem meg. Szerencsére, bár arcszíne a halottsápadton jóval túltett, szeme nem „akadt ki”, mint amiként az eszméletüket veszt?knek szokott. Miközben ezt átgondolva a pulzusomat próbáltam kordában tartani, az ajtó fel?l megszólalt egy eunuchokra jellemz? férfihang:
— Szórakozzanak csak, majd meglátjuk, ki nevet a végén!
Ez a hangszín újabb kuncogáshullámot indított el a teremben. Az ajtón bejöv? borzas, alacsony férfi, barna pulóverben és csálén álló nyakkend?ben, nem várta meg a hangzavar elcsitulását, hanem a táblához ment, és felírta:
„Els? el?adás. A kémiai kötések kvantummechanikai modellje. A molekulaorbitál-elmélet.”
A teremben a kuncogást mintha késsel vágták volna el. Úristen, ez Bacaloglu professzor úr… ?t röhögtük ki. És ? járt délel?tt a laborban. ?vele mosatta fel a padlót Mari. Jobbra pillantottam kollégan?mre, él-e még. Feltehet?en, ha mellettünk van egy vészkijárat, akkor sem lett volna képes távozni. Az els? sorban számolta a perceket, egészen a szünetig. Addig sikerült annyi er?t gy?jtenie, mely elég volt a hátsó sorokba lopózkodáshoz. Egész éven át az utolsó sorokban rejt?zött, hátha a professzor elfelejti az arcát a szóbeli vizsgáig. Ami igaz, igaz, még nekünk, a hírhedt Bandának is csak napok után jött meg annyira a lélekjelenlétünk, hogy szóba merjük hozni az eseményeket.
Hogy Mari miként élte túl a másodévet, nehéz megmondani, mert életveszélyes volt el?tte azt a témát szóba hozni. Csak távolétében mertünk csámcsogni rajta addig, amíg egy átlagos csoda eltart. Majd részünkr?l feledésbe merült a dolog.
Kaján vigyorral a képemen jelentem meg a szerves kémia vizsga el?tt:
— Csajok, tán csak nem izgultok?
Még idejében keresztbe fontam karom magam el?tt, így túléltem a felém repül? tárgyak sortüzét. Azt viszont már nem tettem zsebre, amit utána kaptam, mert sok lúd disznót gy?z, err?l a közmondásról elfeledkeztem. A libahad felháborodásának az adott némi alapot, hogy én csupa formalitásból voltam jelen. Az országos kémiaversenyen szerzett els? díjammal kiérdemeltem a tízest. Vizsga nélkül. Egyedül Mari nem támadott le. A padon ülve próbálta rezonanciába hozni az ablaküvegeket, miközben úgy tett, mintha az utolsó percben abrakolna a hegy alatt (az utolsó pillanatban próbálta bemagolni a tananyagot /a szerk./), akarom mondani a vizsga el?tt. Szerintem egyetlen szó sem jutott el a tudatáig. Megesett rajta a szívem. Letérdeltem el?tte, és biztatóan megfogtam a kezét. Körme húsom mélyéig hatolt, kiserkent a vér. Beszélni próbáltam hozzá. Nem válaszolt. Csak egyetlen szót nyögött ki:
— Felmosórongy…
Én illend?ségb?l románra fordítottam a szót, mert magyarul nem tudó kollégan?im is körbeálltak. „Te vagy a férfi, neked kell megnyugtatnod!” No, persze, a mission impossible az mindig férfifeladat, ezt már n?sülésem el?tt a saját b?römön megtapasztaltam. Csoportunknak ugyanis az volt a csúfneve, hogy Vandra háreme. Mégis a matematikusok közül került ki életem párja.
A megnyugtató idióta közhelyek, mint „Ne félj, tudod!”, „Te vagy az egyik legjobb a csoportban, ha téged is elvág, akkor kit enged át?” Marinál sohasem váltak be. Nem is csoda. Azt se mertem mondani: „Szerintem a felmosórongyot már rég elfelejtette” — hiszen aggodalmának f? forrására terelném a szót.
— Horstynak (így becéztük a tanársegédet magunk között) biztos lesz egy-két jó szava, meggy?z?dött tudásodról évközben… — kísérleteztem a lehetetlennel.
— Majd elmondja a csihányra pisilést…
Mivel jobbat nem tudtam kitalálni, id?húzás gyanánt a pulzusát próbáltam kitapogatni. Nem sikerült. Vagy nem volt, vagy a szíve vert olyan gyorsan, hogy mérni sem lehetett.
Értelmes férfiembernek ilyenkor csak radikális megoldásai támadhatnak. Mivel az ilyen jelleg?, hosszas stressz állapot nemcsak az egészségre káros, hanem a vizsga sikerét is aláaknázza, megpróbáltam betuszkolni a sápadtan kijöv? Vera helyett, aki biztatóan jelentette ki:
— Elvágott.
Rövidesen megjelent Olga is:
— Nagyon dühös.
Mari ellenkezett.
— Legfeljebb téged is elvág. Annál rosszabb nem történhet. Tudtommal Marit nem evett még — szellemeskedtem jobb ötlet híján, majd belöktem az ajtón. Ez volt a legbiztosabb mód megszabadulni a vigasztalás terhét?l. Tipikus férfi vagyok, nemde?
Amikor következ?ként beléptem, Mari éppen a tétel visszaadásán fáradozott. Azt hitte, így olcsóbban megússza, és hamarabb túl lesz rajta. N?i stratégia. Halogatás. Alkudozni nem alkudozott, csak nyújtotta a cetlit.
— Melyiket nem tudod? A harmadikat? — Mari bólintott. Gondolta, mindegy. — Húzzál másikat. Válaszd onnan a harmadik tételt helyette! Engem nem érdekel, ha egy fejezetr?l halványlila g?zöd sincs, ha gondolkozni tudsz! — mondta Marinak barátságosan Bacaloglu. Ám Mari is kiváló antennákkal rendelkezett. Meghallotta, amint a professzor odasúgta Horstynak:
— Ez a csaj mosatta fel velem a földet.
Én is felszisszentem. A mondat még nekem is fizikai fájdalmat okozott. Tapasztaltuk nem egyszer, hogy az öregnek kivételes memóriája van. Abban reménykedtem, a „csaj” nem hallotta meg. Tévedtem. De ez csak távozásom után derült ki.
Kint megvártam Marit. Gondoltam, ha mégis elvágják, komoly lelki segélyre lesz szüksége. Az én Marikámnak és Mari Lajosának utólagos beleegyezésével magamra vállaltam e terhet, bár Damoklész kardja ott lógott a fejem fölött: ez el?l nem fogom tudni egy ajtón betuszkolni. Ági után gyanúsan rövid id? múlva jelent meg, holtsápadtan.
— Elvágtak — nyögte ki, majd elkapta a sírógörcs. Aki tizenkét iskolai évb?l tízet színtízessel végez, az nehezen viseli az ilyesmit. Hosszú id? után tért annyira magához, hogy megszólaljon:
— Meg se bírtam szólalni. Kivette a kezemb?l a piszkozatomat. Átfutotta, elkérte az indexemet, majd rám förmedt, menjek már. Izgalmamban biztos egetver? marhaságokat írhattam…
— Legalább nem „nyaggatott” egy félórán át — vigasztalta Vera, aki szintén a sebeit nyalogatta. Csak Olga kapta fel a fejét két orrfújás között:
— Nekem semmit se írt be! Csak annyit mondott, viszont látásra az Olimpiászon!
Erre már elvesztettem közmondásos udvariasságomat, és kitéptem Mari görcsös ujjai közül az indexet. Hangosan olvastam fel:
— Szerves kémia 10*, aláírás Dr. prof. Bacaloglu… Héééé, ez nem igazság! Nekem nem írt csillagot!
Megrohamoztak. Mindenki látni akarta. Csak Maritól kaptam egy balösszeköt?set.
— Legalább ne gúnyolódj!
— Az agyad totálkáros? Átmentél! Csillagos tízessel! Fogd már fel! — förmedt rá Ági.
— Persze hogy az — kontráztam rá, miután leveg?höz jutottam. — Épesz? diák vizsga el?tt felmosatja a padlót az egyetem rémével?
Akkor terjedt el a mendemonda: a szerveskémia-vizsga könny?. Még tanulni sem kell. A csillagos tízesed úgy is meglesz, ha Bacalogluval felm… Még ma sem merem leírni. Azóta sem kockáztatta meg senki.
Legutóbbi módosítás: 2019.08.15. @ 11:29 :: Vandra Attila
