Valaha, talán úgy
tízezer éve,
der?látó volt,
szép és fiatal.
Szerették,
de ? lett, kit a sors
rútul becsapott.
Mára nem maradt
más lelkében,
csak csupasz üresség,
múltja viseltes,
értéktelen holmivá kopott.
Mint a sárga félhold,
ívbe hajlik háta,
szikkadt öreg testén
kukában lelt, foszlott
ócska kabátja.
Lesütve szemét
vonszolja furcsán
tekeredett lábát,
rongyai mögé rejti
?sid?kt?l hurcolt
mélységes-mély gyászát,
egyetlen fia halott,
akkor benne valami
végleg megfagyott.
A szürke ég felé
fordított tenyere
kagylót formáló
tétovaság,
ujja köszvényes,
göcsörtös faág.
Alázatos hangján,
pár fillért,
egy kis alamizsnát koldul,
nem evett két napja,
sz?k gyomra kordul,
de ha felemeli fejét,
észreveszed a
tündérszem? koldusasszonyt,
mert él az a szem,
és úgy ragyog, hogy a szíved
beleszakad,
mert látod benne,
az átélt borzalmakat.
Legutóbbi módosítás: 2012.04.17. @ 17:54 :: Maretics Erika