Ez a kicsire…
Ez a kicsire gyúrt
plasztelin az agyam.
Egy ideje mégis
szerpentines rovátkáiba
somfordálnak, túlszép,
pecsétszagú, közhelytelen,
magán bozótból tépett,
levélkés vagy es?csepp
formájú, tömény,
tömjén szavak.
Bírom. Lebenyem szárnyán
kivirágzik, az aranymetszés
szabályos kisollójával
fazonírozott eszencia.
Bet?re bomló vércsepp
minden gyökértelen idegszál
feldúlt remegésének dala.
Gyökös rútság helyett,
hangáhítatból köhögi
fel a mély, istentváró
álmait. Lesem a burkon át,
a fény átpréseli magát, és
lenyomatkényt elmekéjt
vár a hírhozó csendb?l
egy sereg álmatlan éj.
Belekószál tekintetem
a hieroglifák erdejébe,
zöldül – így tisztul, s mi
eddig törékenyen élt,
merkaba tujacsúcsát véli
masszívan, imárakulcsolt
szele karjain, s egyszercsak
a kimondóba súgja arany
szálamat.
