Mosolyodba bújtam kétszer életemben
(olyankor terpeszben ült a világ).
Vörös üvegekbe zártuk lombik-boldogságunk.
Pőreségem aztán hiányod tárta ki rád.
Ecstasyt kértek tőlem halloween-jelmezes lányok.
Nincs. És nem hívom meg őket a mekibe.
“Bloody fucking hell.” A piroson átrohannak.
“Do ya’ need something, bro’?”
Ma sem megyek le az óceán partjára
– soul-surviving is prohibited –
magamat sajnálni.
Balkon-bárkánkon ringatott az éj.
Sznobok voltunk, vagy ‘mostigaziak’.
Elkerülhetetlen volt
(a város megremegő tekintete miatt),
hogy mikor kijössz vizes hajjal,
hátulról átölelj –
tovább kellett néznem a fényeket.
Forgatókönyv.
Vagy lángoló hajnal.
Egyszer, mikor a távolsági busz
cigiszünetben megállt,
egy őrültnek adtam tüzet.
Elkérte a számom.
Ő alapította a Depeche Mod-ot, mondta,
ahogy színes sapkája rojtjain
megbucskázott az őszi fény:
szabad.
‘Gitározzunk együtt.’ – mondta.
Az összefutó útpadkákon elidőző tekintete
/nem akartam látni/,
mint a tiéd.
Később bejelölt az iwiw-en
/és te, te bármikor bejöhetsz:
szabad/.
Aztán már csak te, mint számomra adott.
Részeg repedések szemfehéreden.
Pupilla-broadway. Magadat adod.
Még csak azt sem álmodhatom,
hogy kurva lennél. Pórusok. Pihék.
Emberi nedv. Elfordulok
(és valóban leskel az éj,
hogy megmaradok-e).
las vegas-i hotel.
Kristálypatyolat. Fények dzsungele.
Gazdag tizenhatos poronty,
buja és bőszen álmodó.
‘What’s your name?’ – ‘Robert.’
– és arcomba csap a friss, kamaszos levegő.
Grimaszol a legnőibb grimasszal:
‘So you’re leaving.’ –
nyögésébe zárja
vele eltöltött másik életem.
(Ormótlan szépséged újszülött.
Az átmeneti örök sötétben
mellkasomon pihen
A ‘mindenlehet’ vajon pontszerű?)
Muslicák csapódnak a szélvédőnek.
Elárvult requiem.
Posztmodern pusztaság.
Mechanikus Rómeó,
Júlia.
Az éjnek leheletedbe kell fúlnia.
Most.
Kapaszkodom.
Csak burkom csüng öledben
(Katarktikus ez a félidő…
csak ne felejtsem el a lilás fényeket).
Rulett, a tétnek magam felteszem.
Kaszinófények a vörös üvegen.
Talán egyik anyátlan hajlatod.
Utca. Dúdolok. Máshol hallgatod.
A földút ráncait homlokomra akasztom.
Nem kell. Nem kell. Csak tovább
(Csak árnyam ne formázna téged
minden benzinkút neonfénykörében).
Úton vagyok.
Mindig úton.
Csak az arcod ne lenne varázsos-idegen.
Hadd gyűlölhesselek kicsit!
Idomtalan testünk egymásnak nyomul.
Gyurmajáték.
S én a kéményről figyelem.
Aztán most már a másik vagyok.
Leheleted nyoma a vörös üvegen.
Emorzsoltál. Ragyogok.
Csak a hamutál állandó, mint a változás.
Főnix-elmúlás. Feláldozom. Viszem.
Bálterem. Szemed sarkából ágazó utak.
Csak most eszmélek: nem te vagy.
Aztán a motel. Két üveg Guiness.
A recepcióstól kérek sörnyitót.
Kulcstartójáról csak hozzáérinti. Meglazítja.
‘Your on your own now, buddy!’
Hát igen. Liftezek.
És az erkély, a tér, idő, a most –
füst és autók ködcélok felé –
kiszakítva.
Aztán már csak a füst anzixai.
Fáradt maradás.
Hogy látva láss. Üres, üres, üres.
Lámpa fényköre már csupán az arcod
a noir jazz ködében.
Régről idegen.
A pultra dől
(fáradt requiem)
a bárpultnál ott szemben
zsebemből kibukott hitem.
Küzdenék magam a felszín felé.
Levegő kell.
Kérnélek. Rád ordítanék.
– könyörgöm –
—
ússz még derengve a fényeken!
Ne segíts.
Bőröd, illatod.
Élvezed.
Kétszer bújtam mosolyodba életemben.
(és mellkasom, és arcod, álmaid
a véletlen ritmusára süllyedt, emelkedett –
félek.
még egy perc csupán – )
——
2007. XI. 1
Los angeles
(a kép Monterey és San Diego között készült egy benzinkút mögött)
———————————————–
Versek Az éjszakák sorának közepén ciklusból:
Legutóbbi módosítás: 2021.07.29. @ 12:14 :: Kovács-Cohner Róbert