Arról még nem tettem említést, hogy els? házasságomból két gyermekem született. Nagyobbik lányommal tartom a kapcsolatot, három unokámat id?nként, f?leg nagyobb ünnepeken meglátogatom. Ilyenkor fiam, és kamasz lányom is többnyire velünk tart, de gyakran más elfoglaltságaik miatt lemondják a családi összejöveteleket, a társas együttlét, számomra szinte egyetlen módját, amely az évek alatt nem vesztette el eredeti rendeltetését.
Beszámolunk egymásnak a nehézségeinkr?l, de anyagi természet? kérdések soha nem kerülnek napirendre. Vejemmel gyakran keveredek végeláthatatlan vitába, legtöbbször politikai természet? kérdésekben, amelyekben homlokegyenest más véleményen vagyunk. De ezek a beszélgetések nem kellemetlenek, s?t, sokat tanulok bel?lük. A végén mindig arra jutunk, hogy nem áll szándékunkban egymás meggy?zése, pusztán csak eszmét cserélünk.
Nagyobbik fiam az elvált apák életét éli. Visszavonultan, de nem magányosan szemléli a világot, amely kegyetlenül elbánt vele. Három gyermekét hagyta ott, nehéz szívvel, de tiszta fejjel hozva meg ezt a sorsfordító döntését, nagy nehezen. ?ket már lassan két éve nem láttam.
A látásom gyengülésével egyre mohóbban falom az el?ttem tornyosuló restanciáimat, amelyek els?sorban pótolhatatlannak t?n? irodalmi alkotások. Középiskolai osztályf?nököm, aki görög-latin szakos lévén magyar irodalmat, és nyelvtant tanított, mondta mindig, felemelt mutató ujjal, hogy amit most elmulasztunk elolvasni, azt soha többé nem tudjuk pótolni.
Próbálkozom a lehetetlennel, de természetesen, a figyelmeztetés alapigazsága megkérd?jelezhetetlen. Minél többet olvasok, annál többre vágyom, és mi tagadás, egyre inkább fény derül a feln?tt évek mulasztásaira is.
(Folyt. köv.)
Budapest, 2012. április
Legutóbbi módosítás: 2019.06.27. @ 08:12 :: Horváth János
