Nem akaródzott a parasztnak bevinni a földet a kolhozba.
— A szép kövér, erős lovakat, hogy agyonhajtsák? Meg azt a jó ekét… én koplaltam azt meg, nem azok a kódisok. Hogy az ő tehenei a közösbe menjenek?
— Inkább megdöglök, nem azé dógoztam éjt nappallá téve, hogy most ingyé odaaggyam! — mondták egymás között, vagy inkább suttogták.
A szomszéd asszony, akivel szegről-végről rokonok is, írja:
— Nálunk is egy hétig itt ültek az agitátor úr-elvtársak. Felzabáltak azok mindent, nem kérték, csak leakasztották a kamrából a sonkát, a kolbászt, oszt csak zabálták! A fiam meg az apjának esett. „Írja már alá Apám azt a rohadt papírt, mert elvitetem!” — Nem is beszélnek, az uram csak köp, ha meglátja a gyereket. De hát az is marva volt, kulák az apja, akkor menjen ő is a fődre dógozni. Hát így aláírta az öregem.
A másik szomszéd, a Szabóék meg bezárták a kaput. Hát, nem ért a semmit, bizony bementek. De azok legalább hamar beadták a derekukat, mert féltették a lyányukat. Az agitátor urak igencsak lapogatták a hátsóját! Igaz, amikor elmentek, a Szabó is meglapogatta a lyányát a nadrágszíjjal. Nem is ment misére akkor vasárnap. Amúgy meg minek? Áldást kérni, vagy átkot szórni otthon is lehet. Nem kell azé templomba menni, nem kell ahhoz pap, se templom. Elcseszték ezt a világot nagyon.
Lassan lenyugodott a vidék is. Megalakították a TSz-eket. De, hogy hová tűnt a termény vagy a jószág ára, azt csak a Jóisten tudja, vagy még az se. Zárszámadáskor nemhogy fizettek volna valamit, nekünk kellett tíz, vagy tizennégy forintot befizetni egységenként. Jajj, azok a hatvanas évek! Embert próbáló évek voltak. Túléltük!
Hát, erről szóltak a levelek. Aztán azok is elmaradtak. „Nem igazán látok már!” — szólt a mondvacsinált kifogás.
Mert az igazi ok egészen más volt. A kapcsolattartók szép lassan kiöregedtek, elmentek. A fiatalok meg hajtották magukat és hajszolták a pénzt. Kedves rokonok, unokatestvérek nem ismerik egymást, évtizedekig nem találkoznak. Elszakadtak, elidegenedtek.
Innen nem igazán tudta megvigasztalni a szomszédasszonyát, volt neki is elég baja. Itt él velük, és nem vett észre semmit. A lánya egyik napról a másikra elköltözött. Azt mondta.
— Már nem bírom tovább, Anyám, összejöttem a Lajossal, szeretjük egymást, ő egészséges… elköltözöm. Hagyok mindent, csak a ruháim viszem Mari néniékhez, majd telefonálok, hogy hol lakunk.
A fiúk nem mentek vele. A nagyanya sem hagyja itt anya nélkül az unokáit. Ő már majdnem anya, a lányánál meg biztosan jobb. A nagyobbik gyerek érettségire készül, veje az nagyon rendes, jó ember, most lett művezető. Mondta neki:
— Ha asszonyt hozol, én elmegyek, mert én idegen asszonynak a rigolyáit nem viselem el.
— Nem kell nekem asszony, Anyám, amíg maga a gondunkat viseli, áldja meg érte az Isten.
Hát maradt.
A fiúk feje nem fájt az anyjukért, ezek a gyerekek nem ismerik milyen az anya szeretete, milyen ember válik majd belőlük? Sokat morfondírozott rajta: Szegény gyerekek, nem is éltek a háború alatt mégis annak az áldozatai. Kutya világ! A nagyobbat az anyja alig tíz évesen kanásznak adta, két kiló szalonnáért, meg száz forintért. Tartott volna egy süldővel többet, meg hát még az ura élt, ők is segítettek, az öreg is szerette az unokákat. A lánya meg csak a maga bajával volt elfoglalva. Hát ezek a hétköznapi özvegyek, hogy is mondta a Marosy doktor? Frusztráltak.
— Mert ha nem koppintsák meg rendesen a menyecskét, biza’ megbolondul!
Most elvan a Lajossal. Igaz, a Lajosnak nem pöntyög vissza. Nagyhangú, nagy melák ember. Hétvégéken el-eljár sörözni a haverokkal. Most kéthónapos a kislányuk, Vicuska. Lenyugodott a lánya végre. Ezt a gyereket szereti. Még. Oszt a fene tudja, mit hoz a holnap.
Neki is egyre nehezebb, igaz a mosást a vő csinálja, mert ő abba a fránya masinába nem nyúl bele. A ruhát is sajnálja, nem tud az olyan szépen mosni, ahogyan ő. A takarítást és a főzést azt megcsinálja. A fiúk bevásárolnak, nagyon rendes gyerekek. Az egészsége, az hál Istennek jó.
Van már tévéjük is. Na, azt szereti nézni. Hogy mit ki nem találnak! Esténként egy-két szomszéd is átjön filmet nézni. A bemondó Marika is itt lakott. Az édesanyja itt él. Rendes népek. A veje meg rákapott a horgászatra. Lejár a Kis-Dunára, elég gyakran van hal az asztalon. Már nem idegenkedik annyira tőle, már nem fél úgy a szálkától. A múltkor is azt mondta a vő.
— Anyám, a kis Vicát néha elhozhatja, mert mégis a fiúk kishúga, és magának meg unokája. Szegény nem tehet róla, hogy mi… Tudja Anyám, én a Julit szívből szerettem. De már nem fáj.
— Tudom Fiam, iszen látom én, látom.
Befejezése következik
Legutóbbi módosítás: 2019.06.26. @ 08:14 :: Győri Irén
