M. Fehérvári Judit : Az úgy volt…

*

 

Ha Janikovszky Éva élne még, talán így kezdené a történetet: „Szóval, május 21-ére műtétre jegyeztek elő.”

Gondoltam, a kivizsgálások és a has felmetszése előtt fessünk akkor, mert utána úgyis pihennem kell (Már ha egyáltalán élve megúszom az altatást, mert attól aztán kellőképpen rettegek, de elég rutinosan, hiszen nem nagyon akaródzott felébredni, legutóbb sem. Ellenben elaludni sem tudtam, csak a legvégén, mikor mást már visszapofoznak ebbe a manapság csöppet sem boldogságos létküzdelembe.) Árajánlatok lekérve, osztás, szorzás, kivonás és hasonló műveletek, majd abban maradtam magammal, hogy elég lesz a folyosó, a konyha, a fürdőszoba és a kamra újramázolása is, mert tavaly is festés volt. Mánia. Vagy csak szeretem a friss illatokat, meg a rágógumit is, mert mostanság ilyesmi kigőzölgése van egyes falra kenhető dolgoknak. Hja, kérem, halad a civilizáció… Az már más kérdés, hogy merre, meg az is, hogy minek is ennyire.

A folyosón és a konyhában is — köszönhetően az én régebbi, egyetlen páromnak, aki a végén mégsem az egyetlen lett, mert felváltotta a korszellem — két réteg tapéta volt egymáson, meg agybajnyi falfestékek. Ha szivárványt akartatok volna látni, csak erre kellett volna járnotok, de valószínűleg feleslegesen jöttetek volna, mert igencsak kintről találgattátok volna, hogy biztosan jó koordináták mentén haladtatok-e, mert innen aztán se ki, se be…

Hétfőn aztán a munka ünnepe kapcsán el is kezdődött a fesd magad és a javításokat bízd az iparosra — című hadművelet. Estére egészen a Szaffi egyik hősének mintájára gőzölgött az agyvizem, s hogy leengedjem ezt az óriási feszültséget, elmosogattam a konyhai polcokról lekerülő több száz porcelánt. Gyűjtöm eme semmire sem való dolgokat, de meg ne kérdezze senki, hogy miért! Mert rózsásak és szépek, és örömöt okoz a megszerzésük. Elég régóta bolha- és régiségpiac-függő vagyok. Egyedül Bajorországban küldtek el melegebb tájakra emiatt, egy Flohmarkton, amit a magyar gazdasági viszonyok között értek is meg nem is. Igaz, a lányom, Zsófi szerint egyszer agyonvernek a pofátlan alkudozásaimért.

S, ha már itt tartunk, ez majdnem össze is jött. Szóval, vizes kézbe a spakli, és kapard, mert másnak szemüveg kellene, és nem veszi észre, hogy még ott sem, meg amott is… szóval biztos érted. Szúrta a szemem egy-két olyan dolog, ami számomra evidens volt. A TV-ben meg reklám. Számítógép csak azért sem bekapcsolva, este meg amúgy is luxus aludni.

Szóval, az úgy volt, hogy a sokadik perc után megcsúszott az a fanyéllel ellátott lapos kőműves szerszám, s egyenesen a tűzhely fölötti, de még a páraelszívó alatti neon alá szaladt. Bemeneteli hely a jobb tenyeremben, kimeneteli a bal talpamon. Közelebbről olyan Harry Potter féle Voldemort Nagyúr által kreált dolgok ezek. Ha jól megnéztél volna, azonnal azt képzelhetted volna, hogy na, ez is lidércárvákat hagy itt, amilyen hóka szegény.

A mentő szirénázva elszáguldott velem, de hogy hányadik és fél vágányon, arra már nem emlékszem. Volt előtte EKG is, meg repol… Hinnye, de ismerős szó ez! Már hallottam valahol, de az nem az én kamráimban csattant. Egy éjszaka, monitor és vezetékek a sürgősségi klinikán, meg vérvétel, és jól le is ba… lehordtak. Másnap reggel még mindig nem akartak azok a fránya ionok a helyükre mászni (Még hogy stabil atomszerkezet, meg molekulák! Emberek! Hát nem tele vagyunk ionokkal!)

Aztán a területileg illetékes újabb sürg?sségi, plusz egy másfélórás kivizsgálás, meg a protokoll, ami hetvenkét órás megfigyelést ír el?… Na, én aztán jól megfigyeltem magam. És ez tök komoly! Egy óra múlva stabilan elállítottam a monitort, amely a pulzust és légzésszámot volt hivatott mérni. LCD, mint az itthoni, meg olyan, mint a net, azaz lefelé és felfelé mutató nyilak, meg alsó menük… A Print gombot hiába nyomkodtam, papír az nem volt benne. Pedig legalább lehúztam volna magamnak egy EKG-t, ha már úgysem csináltam semmit sem. És még ez sem igaz! A kétágyas szobában rajtam kívül senki sem volt, de kaptam egy TV távirányítót, így aztán mikor rájöttek milyen jól megy nekem az önmegfigyelés, elmondták hova kössem magamon a piros, a kék és a zöld vezetékeket, s milyen intervallumban kell lenniük a számoknak, már ment is minden, mint a karikacsapás. Apropó, ezek az elektródák még mindig rajtam vannak… Nem árt ezeknek a zuhanyzás sem!

És hatvankét óránál tartunk, én meg itthon. Reggel megkérdezte az ügyeletes orvos, hogy vagyok. Tökéletesen — válaszoltam. Így aztán szigorú ellenőrzés mellett haza is jöhettem. Gabi fiam — molekuláris biológus és fizikus — hazahozott. Megszemléltük a szétrepedt neoncsövet, amit előtte nem is láttam, majd elment dolgozni. Amúgy sem élünk egy fedél alatt, de jókat mosolygott a falak állapotán. Felügyeletnek itt a munkásom, akinek tutira nem lesznek szívproblémái, mert kétpercenként akkorákat sóhajtozik, hogy relaxációnak is beillik, amit művel. Kipróbáltam… Nagy levegőt be, majd kifúvás, s azonnal csökken a légzésszám és a pulzus. No, ez az Attila, csoda, hogy él még, miként én is.

És ha jót akarsz mosolyogni, van nekem egy pszichiáter főorvos ismerősöm. S, mert Vergilius óta tudjuk, hogy „Fama volat” (Szabadon a „Hír repül”. A latinul jobban tudók kedvéért: „Szárnnyal jár a Hír”.), azt mondja nekem a telefonba, hogy berágott rám, mert a pszichoanalitikus iskolák szerint én „rejtett öngyilkossági kísérletet követtem el…” Ez már nekem is a negyedik dimenzió, avagy az a bizonyos 9 és ¾. vágány.

 

Legutóbbi módosítás: 2012.05.05. @ 15:58 :: M. Fehérvári Judit
Szerző M. Fehérvári Judit 168 Írás
2010. karácsonyáig középiskolai történelem-orosz- magyar-tánc -és drámapedagógus voltam, aki akkor egy művészetoktatási intézményben próbálta átadni mindenféle tudását. Ez volt életem második munkahelye. Az első, a volt alma materem, egy Vegyipari Szakközépiskola, mert az egyetlen napig sem űzött alapszakmám általános vegyész. Akkor, 2010 év végén elhatároztam, hogy belevágok az ismeretlenbe... Jelenleg pedagógiai szakmódszertani cikkeket írok egy újságnak. Az irodalom felüdülés és kikapcsolódás, rejtvény és néha megoldás is, de sajnos egyre kevesebb időm van rá, s minél inkább belemélyedek, annál inkább rádöbbenek minden hiányosságomra. Ez néha aztán földhöz is vág... Meg a gravitáció... Ennél többet nem szoktam elmondani magamról, s ezt is azért tettem, mert ma ilyen kedvemben voltam... Debrecen, 2012. március 31.