Az anyák megünneplésének története az ókori Görögországba nyúlik vissza. Akkoriban tavaszi ünnepségeket tartottak Rheának az istenek anyjának, és vele együtt az édesanyák tiszteletére. A történelem során később is voltak olyan ünnepek, amikor az anyákat is megköszöntötték.
Magyarországon 1925-ben a Magyar Ifjúsági Vöröskereszt tartotta az első ünnepet, a májusi Mária-tisztelet hagyományaival összekapcsolva.
Zelk Zoltán: Anyám
Azt hittem, nékem nincs anyám,
hiába is szeret,
ki szép, ki víg, ki fiatal
az anya nem lehet.
Az anya kicsiny és öreg,
gondoltam, hittem én,
és mindig, mindig szomorú
és kendőt hord fején.
Az anya este ágyra ül
és fésüli haját
és nem is alszik sohasem
csak nézi a fiát.
Az élet, az bizony, nehéz,
mondták az öregek,
hát akkor mért nem szomorú!
hát akkor mért nevető
Zrínyi Ilona búcsúlevele fiához, II. Rákóczi Ferenchez:
“Rettentő nagy út áll előttem, de azért sietve sietek uramhoz és hőséges férjemhez! Kötelességem hozza ezt magával. Semmi nem esik nekem oly súlyosan, mint tőled, legkedvesebb fiamtól elszakadnom.
Mikoron idejöttem, téged nővéreddel együtt elszakítottak tőlem, s én szerencsétlen, búcsút sem vehettem tőled, de anyai áldásomban azért részed volt, s ez anyai áldásomnak most is osztályosa vagy s az is maradsz, mert te nékem bánatot sohasem okoztál, s ezért méltán várhatod az Isten áldását. Én a jó Istenemre bízom magam s a gyermekeim szeretetére édesanyjuk iránt. Isten áldjon meg benneteket!
Ne búsulj azon, édes fiam, hogy javaid idegen kézen vannak, s hogy pusztán állnak. Újra helyrehozhatod azokat. A hadak lerontották váraidat, adja Isten, hogy te ismét felépíthesd azokat. Csak tanulj szorgalmasan. Ne feledd: nincs e világon szebb és dicsőbb dolog, mint a becsületes név és jóhír. Ez soha meg nem hal, hanem örökké él.
A földi javak elveszhetnek – az nem nagy baj –, de aki a becsületét elvesztette, mindenét elvetette. Ezért, édes fiam, tebenned minden gyönyörűségem, ne szerezz nekem keserűséget, mint a nővéred, aki miatt sokat szenvedtem. Istennek és a boldogságos Szűznek ajánlottam őt. ő legyen édesanyátok és gondviselőtök minden bajotokon. ő soha el nem hagy titeket. Becsüld meg az embereket, szívesen társalogj az idegenekkel, és így véled is jól bánnak és szeretni fognak. Aki másokat megbecsül, maga magát becsüli. Egyébként a hatalmas Istentől anyai áldásommal egyetemben minden jót kívánok néked. Bárhova vet a sors, maradok mindenütt és mindenkor A TE SZERETŐ anyád.
Zrínyi Ilona.
1692
Közölve: Köpeczy Béla – R. Várkonyi Ágnes: II. Rákóczi Ferenc. Budapest, 2004, Osiris Kiadó, 83. o. /Millenniumi magyar történelem/”
Botár Attila: Mosolyogj érettünk
Aki őrzöd magad gyümölcseként
e múló életek múlhatatlan titkát
akire úgy tekintünk
a nehéz ágak nehéz énekével
folyók melletti ország legelő ködéből
hogy anyák hogy anyák anyái bízták
fényességedre múló életünket
a nyárig nyújtózó vizet a napok
kaszált-fő illatát
mely alig egyéb itt és mindörökké
a tudatlanság mélyebb tudatánál
alig több mint érinteni a Napot
lényed köntösén éj sebezte kézzel
lábad előtt időzni negyed órát
múlhatatlan életű asszony
mosolyunktól repülvén
a köd és napsütés nehéz gyümölcsét
szánod a sírok asztalára
ahol a kő is születésbe mosódik
a szélben hó és virágpor táncol
mint torony körül suhogó galambraj
eljön a te időd boldog
komoly ágak árnyéka karcsú híd lesz
könnyű hang a folyót követő sáson
tőz víz levegő föld
jövünk növekszünk érünk s nem vagyunk
alig mások négy elem énekénél
magad gyümölcse nyílt titok könyörgünk
mosolyogj érettünk
a minden arcok útján Boldogasszony
a te országod amikor eljön –
Edvard Munch
1897
Anya a gyermekeit
Bársonynadrágot vesz elő a szekrényből, amikor a szobába lépek. Évenkénti rituáléja ez, szertartásosan széthajtogatja az évtizedek alatt barázdákká mélyült ívek mentén, végigsimítja kezével a hamuszürke bordázatot, megszagolja a szövetet, finoman arcához érinti, így az is kap valamit a furcsa találkozástól. A dohos bársonynadrág a halál, súgja messziről, ahogy csak anyák tudják ejteni a szavakat, fiuk után kutatva szekrények és temetőkertek tágra nyitott és tisztára suvickolt némaságában.
Az idősebbik fiát könnyebb volt eltemetnie. Megmondták az orvosok, számított rá a család, ahogyan arra is, haza megy meghalni a szülői házhoz, de ragaszkodott a válással kísért haldoklás néhány négyzetméteréhez, amely kutrica volt korábban, és ahonnan még párszor fiát és lányát látogathatta. Nyugodt volt, mert tudta, amíg a gyermekek temetik el szüleiket, addig a világ rendje töretlen. De érezte azt is: egy apa megtört testtel, heti egyszeri láthatással csak távoli kép, önmaga megkopott mítosza, aki néha feleleveníti azokat az időket, amikor még történtek csodák a családban. A mítoszt úgyis felszámolja a kamaszkor, hogy majd nosztalgikusan megelevenedjék az unokázás pillanataiban. Az öregkort kiszámíthatatlan nyavalyák kísérik, élcelődött magában, míg korai halálával kicselezi a tudat eltompulását, átvágja és megelőzi a lassú leépülést.
Közben édesanyja jutott eszébe, aki majd utoljára felöltözteti, mert biztos volt, úgyse hagyja másra a feladatot. A saját testére gondolt, az utolsó meztelenségre az előtt, akinek először mutatta meg magát. A végső gondoskodásra, ami megkérdőjelezi az addigi fáradozást; arra, hogy a romlás pillanatát keresi mindenki. Aztán halvány képet látott, ahogy lekerül a hamuszürke bársonynadrág, átadva a helyet a kötelező feketének, és az esküvői ing az utolsó evilági magzatburokká válik, egybeforr a másvilágig hátráló emberi alakkal, majd túlélve a csontok takaróját új formát ad neki. Halottá öltözteti az egykori férjet, a családapát, a gyermeket.
Először borult fel aznap az élet rendje, mert a világ akkor zökken ki a helyéből, amikor az anyának el kell temetnie gyermekét. Akkor Isten megszűnik létezni, csak altatók és nyugtatók vannak, értetlenség és harag, majd a kötelesség, hogy sírhelyet váltson az ember, papot fogadjon, akinek szavai üresebben csengenek, mint a persely, melybe a kötelező szertartás összege kerül. A koporsóval együtt bezárulnak a templomajtók és az imakönyvek, a miértek szaporodó lélegzetvételei között magyarázatok születnek, harsányabban szólnak az utolsó mondatok (“a cigi és a nők ölnek meg minket, anyám, mondd meg a többieknek”), a fényképek megnemesednek, kiegyenesedő keretük a falon futó csíkkal párhuzamossá válik, azzal a csíkkal, amely elválasztja egymástól az időtlen ravatalozóvá vált gyerekszobát és a mennyezetet, akár a lovas katonatiszt fotóját a megtört alaktól, akinek hamuszürke bársonynadrágja még itt tartja a test egy részének megragadható ürességét, de a lényeget a mennyezet fölé számőzi, az elföldelhetőt pedig a falu széli temetőkertbe. Mint ahogy a második fiút is, aki reggel munkába indult, a szívéhez kapott, akárha utoljára szerelmet vallana a világnak, vagy esküt tenne valakinek szótlanul, mint amilyen visszafogott csendességben telt élete, hangtalan ígéretekkel, túléllek, anyám, de aztán jött a parancs, azonnali behívó, és indult, hisz az anyák mindent kibírnak, eltemetik a másodikat, készületlenül is, ha kell, szembeköpik az Istent, gúnyosan visszamosolyognak a szentképeknek, majd megbékélnek velük újra, temetőkbe járnak, feldíszítik a sírokat, mindenki lássa el nem múló anyaságukat, és várnak az újabb találkozásra, hogy végre őket temesse el valaki.
Lötyög még rajtad a bársonynadrág, fiam, bele kell nőni, súgja messziről, zavartan, ahogy csak anyák tudják ejteni a szavakat, fiaik után kutatva emlékeik között, melyek a hamuszürke téblábolásnak kis színt adnak, de inkább csak fehérre és feketére osztják a világot. Most éppen feketére.
Sultanus Beatus
http://www.irodalmijelen.hu/node/7127
Kosztolányi Dezső: Fényes koszorú
Megsértették az édesanyámat,
azt mondták róla, hogy már öregasszony,
ráncos a homloka, napja múlóban,
s ily korban bizony látása homályos.
Ó jaj,be megértik a bölcsek a végzet
otromba parancsát, ó jaj, beh tudósok.
De én, a tudatlan nem érthetem ezt meg.
Hát ismeritek ti, hogy szólni merészel
izgága szátok a hő szeretetről?
Láttátok-e arcát és kék szeme tündér-
fényét a sötétbe, ha rémeket űzve
hozzám suhogott a gyermekszoba mélyén,
s ágyamra hajolva körülötte csönd lett,
fény lett körülötte? Láttátok-e aztán,
hogy tűnt lova lassan, visszatekintve,
az éjt aranyozva, rám hagyva a békét?
Tudjátok-e, hogy nekem ő az egyetlen,
és nem fiatal nekem ő, nem is agg ő -,
csak édesanyám, akit angyali szó hív
Szépen-csevegőnek, Euláliának.
Nem hagylak el én, lásd, nem hagylak el, áldott
s mint egykor a gyermek, kis lovagod már
öklét mutogatta, ha bántani mertek,
úgy zördülök én most a vadkani-aljas
életre, mi megtép disznó-agyarával
a porba alázva téged, te magasztos.
Nem hagylak el sohasem te legelső
asszony a földön, a gyermeked itt van,
hogy védjen örökre és az időn túl
fölrakja fejedre fényes koszorúdat.
.jpg!Blog.jpg)
Nikolaos Gyzis: Mostoha
1882
Czapáry Veronika: Anya kacag
részlet
Itt van minden nap, bútorokat húzkod és törölget, azt mondja a néni, ő rendbe teszi a lakást, most már minden nap új nap lesz, és mosolyog. Az arany halottakat is becsomagolja, jó gondosan minden babát, a halott állatokkal viszont nem törődik, pedig abból is sok van, túl sok személyes tárgy van ebben a lakásban, állítja, ezek a bútorok is világítanak, mint a nap, jobb lenne valami más, ő most mindent megkeres és széttár a lakásban, ez a jelszava, innentől vár ránk az új életünk, semmi borzalmas dolog nem történt, az új anyuka majd mindent jóvá tesz, és ha valamit ki is pakol a fiókból, arra biztosan nem fog emlékezni.
Örülsz az új anyukádnak, kérdezi Apa, ahogy az ép elméjűek szoktak beszélgetni, fantasztikus egy nő, és végigsimítja a haját. Részemről befejeztem a beszélgetést, mondja Apa, többé anyukádról nem beszélhetsz és kérdezgethetsz, olyan lett, mint a nővéred, ugye emlékszel rá, mi történt akkor a szíjjal, ez is olyan lesz. Ez a hangtalan tompa ütés, valami álomittas köd, biztosan valami tévedés történt, amikor éjjel a szörny jön. Az iskolában sok betűt tanulunk, mert a betűk jók, a betűk fognak megmenteni minket, csak a buta kislányok nem tanulnak meg olvasni.
A néni mindig velünk marad, ha neked nem tetszik, és megsimogatja a hajamat az apukám, elmehetsz innen nyugodtan, itt hagyhatod a testvéreidet is, például a húgodat, akit még sikerült megszülnie a halott anyádnak. De hol van a húgom, kérdezem. A húgod nemsokára velünk lesz, nevelőszülőknél van jelenleg, elszállásoltuk, mert nem érdemli még meg, hogy velünk lakjon. És az anyukámat hova szállásoltátok, kérdezem, szájon vág, a lányod sajnos kissé értetlen, mondja a néni.
Kinőttem a ballonkabátjaimat, azt állítja a néni, azért dobta ki őket és Léna babát is, Léna baba többé nem fog velünk röpködni, nem lehet felöltöztetni és levetkőztetni sem. A húgomnak kell ajándékoznom az összes babát, mert én már kinőttem a babázásból, és a legjobb lesz, ha nem szopom annyit az ujjam, úgysem fogja senki visszahozni az anyukámat, mondja a néni, fogjam már föl. Ezentúl a nénit kell szeretni, mondja apám, jobb lesz így mindannyiunknak. És a Kék Nyuszika, meg az Álmosom, kérdezem, azokat hova tetted el. Oda kell adnom a babáimat, és jön az álomittas köd, sokáig sírunk utánuk az Álmosommal meg Anyával, megint minden könnyes lesz, a néni kinevet, ilyen nagy lány vagy és mégis szopod az ujjad, jaj szegény kis árvák, nem lehet ilyen szőke hajú, kék szemű babám többé, mint amilyen a Léna baba volt, semmihez sem hasonlítható alakja van, és a ruhái, egyetlen baba sem olyan szépséges, mert ő felülmúlt mindent, egyetlen baba sem olyan.
Ott nem lesznek fák, ősz van, nem szaladgálunk többé a gesztenyék után Anyával, nincsen itt a nővérem, én sírok, sírok állandóan, míg végül a néni rám szól, ne sírjak már annyit, örülnöm kéne, a rendes kislányok nem viselkednek így. ő itt van velünk és rendbe tette a lakást, kipucolt mindent, nagyon szép új bútorokat hozott, tele van minden velük, nem örülök, hogy minden olyan szép, ragyogó és tiszta, fogjam már föl, hogy az apám nem tud takarítani, és én sem.
A hajam csomókban hullik, nem értem most már miért, zokogni kezdek, a néni nem örül ennek, szerinte boldog is lehetnék, mert ő itt van velem, mindegy, mi van a fiókokban, hogy ő ott mit talált, úgysem mondja el senkinek. Én csak Léna babára tudok gondolni, meg az anyukámra, hova tűntek, a nővérem már nem is érdekel, sírok állandóan, mindig, reggel is, este is könnyes a szemem, már megint sírtál, kérdezi a néni, végül azt mondja, látja már, hogy én eredendően gonosz vagyok, nem lehet velem mit tenni, a lelkem mélyéig eredendően gonosz, pedig ő mindent megpróbált, igaza volt az apukámnak, hogy az egyik lánya hülyeleány.
Végül nem bírom ki, megkérdezem tőle, hol van az anyukám, hirtelen megfordul és pofán vág, aztán megtép, végigsiklok a szobán, röpülök egyet, most már tudom, mit kell kérdeznem, hogy idegesítsem, többet ezt ne kérdezd, üvölti, nagyon fel vannak húzva mindketten, az apám is, hogy én milyen értetlen vagyok, kiabálják. Dolgozd már föl, hogy nincsen meg a régi anyukád, mondja az apám, de van helyette új, aki szeretni akar téged, és akihez alkalmazkodnod kell. Például ne szopd az ujjad. És legjobb lesz, ha kidobja azt a koszos büdös Álmosodat, mert egészen mocskos. De én azzal alszom minden éjjel, mondom, és kettő van belőle, lehet váltogatni is, akkor kérlek, csak mindig a koszosat mosd ki, a tisztával hadd aludjak, viszont ha tiszta, nem érzem a szagot, amitől el tudok aludni, az anyukám sosem mosta ki egyiket sem, mindig hagyta, hogy váltogathassam, amikor én akarom, a néni kimosta, és csak pár hét múlva lett olyan szaga, amivel el tudok aludni, az iskolában megtanultam már, hogy a napok után hetek jönnek, aztán a hónapok és végül az évek, és azt mondták, már több éve volt, hogy meghalt az anyukám, fel kéne dolgoznom a halálát. Ezen nagyon sokat gondolkozom, mi az, hogy valakinek a halála, és hogy a halál kihez tartozik valójában, hol van, hova mennek el a halottak, és hogy mi van akkor az összes halott állattal, akik a fridzsiderben vannak, meg hogy ez is olyan-e, mint a nővérem, mert azt egészen biztosan nem bírom elviselni.
http://www.litera.hu/hirek/czapary_veronika_anya_kacag_reszlet
Zelk Zoltán: Holdkoszorú
Mártírkoszorú volt a hold
éjfélszínű haján,
hajnalban kelt, fölém hajolt,
álmomra rásütött a hold –
be szép volt az anyám!
Be szép volt, s milyen fiatal!
és mégis már a hold
koszorúzta éjszín haját,
hajnalban kelt, munkába járt,
csak vasárnap dalolt.
Hajnalban kelt, munkába járt –
úgy mondom mint mesét,
hiszen igaz: a hold leszállt,
míg õ a villamosra várt,
s befogta szép fejét.
Így, így igaz, meglestem én,
egy téli hajnalon
lopva utána mentem én:
a síneknél már sok szegény
topogott a havon.
Tudtam, mindet megilleti
a Sápadt Koszorú,
de tudtam, csak így teheti:
anyámat választotta ki
az Égi Szomorú.
Elvitték rívó kerekek
holdkoszorús anyám
s azóta ott áll, didereg
a télben s néz, néz egy gyerek
a villamos után.
Nagy László: Udvarunk, régi rajzom
PIM Digitális Irodalmi Akadémia
Nagy László: Életem
részlet
Utazom anyámhoz, zsebemben a szerkesztőség levele, kérnek, írjak önéletrajzot a karácsonyi számba. Most éppen eredetemhöz érkezem. Ahogy szoktam, körüljárom a rozoga házat, megszimatolok mindent. Megrugdosom, forgatom a sok lomot, nézegetem a karmagerendán a csorba és üres fecskefészket. Ilyen a ház is, anyám a faluban él, már védettebben. Fölmegyek a padlásra is, vizsgálom a korhadt koszorúgerendát, bírja-e még? Egyszer majd kifordulnak a sárfalak a tető alól, s lerogyik minden. Már leselkedik a természet a réseken át. Zöld huzat, az örökkévalóság lelke dúdol halkan. De most nem fáj semmi. Bölcsebb lettem? Kívül süt a szeptemberi szép nap. Irkával, tollal ülök a diófa alá.
Születésem napját nem tudom. Míg itthon éltem, július 14-ét mondtam, így tudtam anyámtól. Később anyakönyvi kivonat kellett, s ez ámulatomra 17-ét jegyezte. Papír szerint 1925. július 17-én születtem Felsőiszkázon, Veszprém megyében. Születésemkor aratás volt, szent munka, éjszakák, nappalok egybeestek, az én dátumom pedig elveszhetett a sok tennivaló közt. Mégis, ha a Bastille-börtönt 14-én döntötték le, illett volna ezen a napon születnem. Anyám a kamrát, padlást sározta-sikálta az új gabonának. Hordta a magasba a nehéz agyagot, kínlódta magát át a gerendákon. Úgy elfáradt, hogy szerinte, a szüléshez nem maradt ereje. Vállam is igen széles volt, ezért jöttem nehezen világra. Sok vért vesztett, s ha nincs a jó bába néni, már akkor meghalunk. Kínjáért hálaképpen jó gyerek voltam, míg lábra nem álltam. Később annyira csintalan s féktelen, hogy naponta nevezett az isten ostorának. Bölcsős koromban csak egy Ihász Ilona nevű lánytól kellett félnünk: szájával titokban arcomra járt, szívta kékre, pirosra, még a foga nyomát is rajtam hagyta. Anyám szerint: szerelemből.
Anyámat, a 17 éves Vas Erzsébetet héjagyorsasággal ragadta magához apám, a 34 éves Nagy Béla. Mindkettő túlságosan érzékeny lévén, szinte naponta civakodtak. A korkülönbség, tán a kölcsönös féltékenység meg a gazdálkodás rossz menete is oka volt a veszekedésnek. A gazdasági válság előtt apám bankhitelre öt holdat vett a meglevő tízhez a dobrakerült Apponyi-földből. Később ezt a határrészt Bánom-tagnak nevezték. 1945-ig nem tudtunk törleszteni, még a kamatokat is gyötrelem árán fizetgettük. „Te, szacsi.” Mérgében így nevezte apám anyámat. Szamarat akart mondani, de csacsivá szelídítette. Szitkai teteje ez volt: „A Krisztusát a pofádnak!” Teljes barna, szikár, sasorrú, mindig lapos hasú, jó ivó férfi volt, csak nagyritkán részeg. Jártában szikrázó sarkú, és mindig hirtelen természetű. Csak ritkán voltak kedvesek egymáshoz. Egyetlenszer láttam: egymás kezét fogva mennek haza a mezőről, míg én cirokhegedővel követem őket. – A zsandár-zsebkendő a hátulgombolósból kilátszó gyereking csücske. Zsandárzsebkendős koromból tünemény képeket jegyzek. Anyám kiscsikó csengő mellett félköröket ír egy vászoncsíkra, rajzol erre kést, villát keresztbe, s reszelőt, mozsarat, és kivarrja dísznek az edények alá. Lánykorában varrni és szabni tanult Pápán, ruháinkat is ő varrogatta. Karácsonyfára a szarvasokat ő mintázta tésztából, szemük helyére borsot nyomott. „Ír” nekem lovakat is egy örökölt palatáblára. Apám hólapátot farag nyírből, nyárból a nagy tél idején, 29-ben. Reggel a tetőn kellett kilépnünk, akkora hó esett. Látom apámat a hóförgetegben, a lepedőbe kötött szénát segíti neki húzni fehér Tisza kutyánk, egy erős és okos kuvaszkan, aki akkortájt lovam is. Később a csendőr a torkába döfött szuronnyal. Anyám egy lavór tiszta vizet tett elibe, abba köhögte a vért. Azon a télen indultam el ingben, mezítláb a kovácshoz. Farkasszőr is akkor görbült szemembe, sokáig pirosnak láttam a havat. A kéményben ördögök muzsikáltak. Egyszer reggeltől délig vak voltam, csak pünkösdirózsás köröket láttam, mert valami betegség (skarlát?) a szememre ment. De ülve a kutya mellett a külső ajtóban meggyógyultam hamar. Szobánkban egyik nyáron földmérnökök dolgoztak sokszínű tintával, nagy rajzasztalon. Kalapjuk mellett a fácánkakas ragyogó begyetolla. Nardai úrtól színes ceruzát kaptam. A főmérnök, nagyfejő úr, anyám után leskelődött. Belépve este az istállóba, éppen fejéskor, így szólt sután, bután: Na, feji az urakat? Nem, csak a nagyságos asszonyokat, mondta anyám. Erre kifordult. Most odanézek, ahol valaha az istálló állt: zöld ágak bókolnak a jászol fölött. Szérűnk, ami merő por volt keréktől, patától, ma szép zöld porond. Pár napja öcsém lekaszálta s ím, csodaként kikericsek nyílnak, akár a réten. Jelentik, hogy a szűzi vadság elfoglalta udvarunkat. Nem sajnálom, sőt, mintha boldogság cirógatna. Átkozott világ halt meg szemem előtt. Már itt ülök a kikericsek közt, süt a nap, ingem levetve, cipőmben ketyeg az órám.
(in: Új Írás, 1974/12. 121–132. p.; Pályám emlékezete-sorozat)
Petőfi Irodalmi Múzeum
Digitális Irodalmi Akadémia
Pázmány Péter: Szüleinkért
Mennynek és földnek Ura, ki azt parancsolád, hogy ha e világon nyomósok akarunk lenni, tiszteljük atyánkat és anyánkat, kiktől életünket vettük: kérlek, oltalmazd meg az én szerelmes szüleimet, minden testi-lelki nyavalyáktúl. Fogadásod tartja, én Istenem, hogy meggyalázod, aki atyját, anyját nem tiszteli: aki pedig böcsüli, meghallgatod minden könyörgésében és hosszú életővé tészed e földön maradékát. Adj azért nékem csendes és szelíd elmét, hogy szüleimet és gondviselőimet tiszteljem, engedelmesen szavokat fogadjam, meg ne háborítsam: vénségeket és fogyatkozott erejeket meg ne utáljam, mint amaz istentelen Kám; hanem reám való gondviselésekért és fáradságokért holtig úgy szolgáljak nékik, mint uraimnak, tudván, hogy elégségesen meg nem hálálhatom az ő sok fáradságokat és velem való bajlódásokat.
Uram, Jézus Krisztus, minden tekéletes erkölcsöknek igaz példája és fényes tüköre, ki a te szent anyádnak nagy engedelmességgel szavát fogadtad, és keserves kínodban is gondot viselvén reá, szerelmes tanítványodnak ajánlád őtet, mennybe meneteled után pedig Szentlélek ajándékival meglátogatád: adjad, hogy én is teljes életemben engedelmesen gondot viseljek szerelmes szüleimre; kéréseket és kívánságokat semmiben meg ne szegjem. Bocsásd meg, Uram eddig való engedetlenségimet és háládatlan voltomat; meg ne emlékezzél ifjúságom vakságárúl és gonoszságárúl. őrizz engem minden gonosz társaságtúl, fajtalanságtúl, tobzódástúl: és adjad, hogy nemcsak üdőben, de tudományban, istenes életben, és minden tekéletességben nevekedjem, mind Isten előtt, s mind emberek előtt. Amen.
Henrik Ibsen: PEER GYNT
részlet
PEER GYNT:
Ne mondjunk mást ma csevegve,
csak játékos szavakat.
Feledjük, ami csunya lenne,
ami fáj s csak bánatot ad.
Víz kellő Hozok én a pohárban.
Nyújtózz! Rövid a nyoszolyád.
De nini: ez az én gyerekágyam!
Ebben hált Peer, a pulyád.
Emlékszel: ide telepedtél
ágyvégre, ha jött a sötét,
takaróval melegítettél
és mondtad a dalt s a mesét.
AASE:
S emlékszel-e szánutunkra?
Ha nem volt itthon apó,
játsztunk: takarónk utibunda,
s a padlónk fjord jege, hó.
PEER GYNT:
S egy játékra, csodajóra,
gondolsz még? Ugye, igen?
Emlékszel a nagyszerű lóra?
AASE:
A paripánkra? Meghiszem!
Ló lett Kari csúf cicája,
befogtuk a szék elé –
PEER GYNT:
S gyí: nyugatra Hold palotája,
Keleten Nap vára felé.
A Soria-Moria várba
robogunk völgyön-hegyen,
kamaránkban pálca várta,
hogy az ostorod legyen.
AASE:
Ültem a bakon feszítve –
PEER GYNT:
Gyeplőt eleresztve, vígan,
s sűrűn hátratekintve:
Nem fázol-e, drága fiam?
Vénség, áldjon meg az Isten,
jó lelked volt, tudom én -!
Jajgatsz?
AASE:
Az ágy töri testem,
a hátam alatt be kemény.
PEER GYNT:
Nyújtózz ki. No lám: pihenni
jobb így. Segít a kezem.
AASE:
(nyugtalanul)
Nekem el kell menni!
PEER GYNT:
Menni!
AASE:
Peer, szüntelen érezem.
PEER GYNT:
Csacsi szó! Húzd fel takaród jól,
ágyvégre telepszem, ide.
S a daltól és meseszótól
rövidüljön az est ideje.
AASE:
Lelkem ma igére vágyna,
gyötrődöm nyugtalanul.
PEER GYNT:
A Soria-Moria várba
a király lakomára vonul.
Te feküdj csak a szánon, a csendben,
odaviszlek a hó mezején –
AASE:
De, te, Peer, meghívtak-e engem?
PEER GYNT:
Híva vagyunk, te meg én.
(Zsinórt vet a szék köré, melyen a macska fekszik,
pálcát vesz a kezébe, s az ágy végére ül.)
Holló, szaporán, suhogva!
Nem fázol-e, édesanyám?
Ma Grane van belefogva,
azért száguld ez a szán!
AASE:
Mondd, Peer, mi csendül az éjbe?
PEER GYNT:
Száncsengő. Szánon ülünk.
AASE:
Hu, be tompán szól a zenéje!
PEER GYNT:
Most fjordjegen át repülünk.
AASE:
Jaj, Peer! odafenn mi nyöghet,
mi búghat?
PEER GYNT:
A hegy taraján
zúgatja a szél a fenyőket.
Ülj csendesen, édesanyám.
AASE:
S ott, Peer, ott messze, mi rémlik?
Honnan jön a fény? Van ezer!
PEER GYNT:
A vár ezer ablaka fénylik.
Hallod? Zene.
AASE:
Tánczene, Peer.
PEER GYNT:
Szent Péter jön kapujából,
s int: jöjj be.
AASE:
Köszönő
PEER GYNT:
Köszön. Áll,
s mézíző, drága borából
tisztelve, hajolva kinál.
AASE:
Borral? De kalácsa lesz-é?
PEER GYNT:
Tetéz vele egy nagy edényt.
S jön a néhai tiszteletesné
s ad kávét, jó süteményt.
AASE:
Hát összejövünk odaát mi?
PEER GYNT:
Amikor csak kedved ered!
AASE:
Ó, kedves Peer, csodalátni
viszel ma: szegény öreget.
PEER GYNT:
(csattant az ostorral)
Gyí, te fekete telivérem!
AASE:
Utat nem vétsz a havon?
PEER GYNT:
(újra csattant)
Itt széles az út.
AASE:
Jaj, érzem.
A rohanás kimerít nagyon.
PEER GYNT:
Már int is a vár a hegyen fenn,
mindjárt célt ér az iram.
AASE:
A szemem behúnyva fekszem,
magamat rád bízva, fiam!
PEER GYNT:
Gyí, Grane lovam, fel a hegyre!
Gyül a nép, lesz látnivaló,
a kapuhoz csődülnek egyre.
Jön Peer Gynt s Aase anyó!
Mit akarsz, Szent Péterő Mitő He?
Az anyámnak utat nem adsz?
Járhatsz sokat itt, amíg te
ily jó lélekre akadsz.
Magamért szót tenni mit érne?
Kaputól térülhet a szán.
Ha beengedsz, köszönet érte,
ha nem engedsz, nincs harag ám.
Mesén koptattam a számat,
amilyent ördög se papol
vén tyúknak szidtam anyámat,
mert csak kotyog és karicsol.
De itt tisztelve fogadják,
jó bánást érdemel ő.
Jobb lélek ide manapság
a falukból egy se jő. –
De ni: Az Úristen személye!
Szent Péter uram, hohó! (Mély hangon.)
Mit akar kapusom szeszélye?
Szabadon jöhet Aase anyó!
(Felkacag, és az anyja felé fordul.)
Ugye, nem tévedtem ebben?
Ez más tánc, ezt szeretem! (Szorongva.)
Anyám, tört fény a szemedben –
nem vagy eszméleteden? (Az ágy fejéhez lép.)
Némán ne meredj reám, ne!
Szólj, én vagyok itt, a fiad.
(Megtapogatja óvatosan az anyja homlokát és kezét,
aztán a székre veti a zsinórt, s megszólal tompa hangon.)
Pihend ki magad, te Grane;
megtettük már az utat.
(Lezárja Aase szemét, és föléje hajlik.)
Köszönöm a gondot, a könnyet,
a vesszőt és a szidást! –
De most, anyám, te köszönd meg
(Arcát az anyja szájára nyomja.)
az ideröpítő utazást.
[…]
SOLVEJG:
(halkan énekel)
Csak aludj el, drága fiam!
Rengetlek, az álmodat őrzöm.
Az anya karján hordozta fiát,
s vele játszogatott egy életen át.
A fiú az anya keblére simult
egy életen át. Áldott ez a múlt!
A fiam pihent az anyja szívén
egy életen át. Fáradt ma szegény.
Csak aludj el, drága fiam!
Rengetlek, az álmodat őrzöm.
[…]
Fordította Áprily Lajos
Edvard Grieg: Peer Gynt – Aase halála
Edvard Grieg: Peer Gynt – Solvejg dala
Megkésett szöveg anyák napjára
Szürke, piszkos téli délután. Dugóban araszolgatok Dél-Budáról Észak-Pestre. Beteg barátnőmet megyek látogatni a kórházba. Elromlott a főtés az autóban. Szorongok, mert bizonytalan vagyok, mit is mondhatok egy hosszú évek óta fekvő súlyos betegnek, hogy szavaim ne csengjenek hamisan vigasztalónak. Fázik a testem és a lelkem is.
Tovább maradok a kórházban, mint lehetne. Rohanok az autóhoz. Gyorsan indítok, csak várni kell egy kicsit, hogy dízel autónk kattanjon egyet, jelt adva, hagy mehetek. Ez alatt a néhány másodperc alatt felemelem a tekintetem, és valami nagyon szépet látok.
A kátyús külvárosi járda befagyott pocsolyáján egy tömzsi anya és lakli nagylánya fogják egymás kezét. Mit csinálnak? Alig hiszek a szememnek, tvisztelnek. Nem tudom másként megfogalmazni azt a mozgást, amit végeznek. Hol a lábukat, hol egymás szemét nézik, közben hangosan kacagnak.
Boldogan döngetek haza, fejemben is dübörögnek a gondolatok. Kamaszgyermekeink nevelése hasonlít a jégen járáshoz. Hirtelen és váratlanul nagyokat eshetünk közben. Mi is, ők is. Aztán feltápászkodunk és talán haladunk egy kicsit, és újra a földön találjuk magunkat. De a jégen nemcsak esni lehet, hanem siklani, sőt együtt táncolni is. Hogy ez sikerüljön, azért meg kell dolgozni. Az az anya, a járda „üvegszemén”, biztosan megdolgozott azért, hogy kamaszlánya egyáltalán megfogja nyilvános helyen a kezét, hogy a tekintetét keresi, hogy vele nevet. Talán magával is megharcolt, hogy tisztes asszony létére, értetlenkedő szemek kereszttüzében gyereke kedvét keresse.
Biztosan ők is estek már és esnek még… Sokszor ez kivédhetetlen. Viszont ahhoz, hogy fel tudjunk állni, és tovább tudjunk haladni, sok meghitt, erőt adó közös pillanatra van szükségünk, mint amilyen például a tviszt a jégen.
(Tima) http://www.szepi.hu/irodalom/vallas/tima/index.html
Mary Cassatt: Anya és gyermek
1890
Botár Attila: Anyakép suhogásból
Árnyéka eltűnt. Nélküle megy tovább
minden s a Napból mégis elém-ragyog
a tudhatatlan kép, s a képpel
várakozó mosolyát felöltöm
némán, zavartan, késve. Hugom s öcsém
hárman, hagyásfák, évszakaink mögött
ha lelhetünk még dombjainkon
életerőt: az is égi fényed –
táplálsz, anyácskám? Zöld suhogás körül.
Újulva törzsünk titkai, ágazik
megannyi mély meder belőlünk,
s ág-futamokba szövött: elénk jössz.
Királyok I. könyve 3. rész
17. És monda az egyik asszony: Kérlek uram, én és ez az asszony egy házban laktunk, és szültem ő nála abban a házban.
18. És harmadnappal az én szülésem után, ez az asszony is szült, és együtt valánk, senki idegen nem volt velünk a házban, hanem csak mi ketten valánk abban a házban.
19. És ennek az asszonynak éjszaka meghalt a fia: mert ráfeküdt.
20. És felkelt éjfélkor, és elvitte az én fiamat mellőlem, mert a te szolgálóleányod aludt, és azt maga mellé fekteté, míg az ő meghalt fiát én mellém fektette.
21. Mikor pedig hajnalban felkeltem, hogy megszoptassam az én fiamat: ímé, megholt; de reggel jól megnézegetvén, látám, hogy az nem az én fiam, a kit én szültem.
22. Monda pedig a másik asszony: Nem úgy van, az én fiam az, a ki él, a te fiad pedig az, a ki meghalt. Amaz viszont monda: Nem, hanem a te fiad az, a ki meghalt, és az én fiam az, a ki él. És ekképen versengettek a király előtt.
23. Akkor monda a király: Ez azt mondja: Ez az én fiam, a ki él, és a te fiad az, a ki meghalt; amaz meg ezt mondja: Semmiképen nem, hanem a te fiad az, a ki meghalt, és az én fiam az, a ki él.
24. És monda a király: Hozzatok nékem kardot! És mikor oda hozák a kardot a király elé,
25. Monda a király: Vágjátok két részre az eleven gyermeket, és adjátok az egyik részt egyiknek, a másikat pedig a másiknak.
26. Ekkor monda az az asszony, a kié vala az élő gyermek, a királynak, mert megindult szíve gyermekén: Kérlek, uram, adjátok néki az élő gyermeket, és ne öljétek meg őt. A másik pedig azt mondja vala. Se enyim, se tied ne legyen; vágjátok ketté.
27. Akkor felele a király, és monda: Adjátok amannak az élő gyermeket, és meg ne öljétek azt, mert az az ő anyja.
Biblia, Károli Gáspár fordítása
Szász Endre: Anya gyermekével
Szabó Magda: Ókút
Hajdani házunk udvarán, közvetlenül ott, ahol az udvarba léptünk a kapubolt alól, számtalan apró kavics csillogott egy sarokban. Ha esett, a csatornából alázúduló víz tisztára öblögette, meg-megmozgatta a fényes, kerek kövecskéket. Tilos volt játszanom velük, s ezt nehezen tudtam elviselni, mert szerettem minden kavicsot, minden pocsolyát. A kavics gömbölyű volt, tarka, drágakőnek tűnt gyermekszememnek, a pocsolya meg maga a végtelenség; az ég, de vízben, vízből, felhő, de csak a képe, a ház vagy akár én magam, igazán és mégsem igazán.
Apám-anyám indokolta a tilalmat, mert tudta, csak úgy, parancsszóra, nem engedelmeskedem. Elmondta, hogy az udvar sarkában, ahol a kövecskék tarkállanak, kút volt valamikor, ókút, régen betemették már, ám az ókutak álnokok, a föld besüppedhet, megnyílhatik alattam, és akkor végem. Ha egy ókút berogy, behörpöli a rajta állót.
Szerettem a szüleimet, nem akartam keseríteni őket azzal, hogy ellenállok tilalmuknak, holott nem tudtam elfogadni érvelésüket. Én nem rettegtem az ókúttól, én vágytam belé, azt gondoltam, csodálatosabb nem is történhetik velem, mint hogy csakugyan megnyílik a kavicsos felszín, s én lassan alásüllyedek. A látható kutak varázsa is vonzott, hát még egy láthatatlané, amely azzal kecsegtetett, hogy megláthatom mindazokat a titkokat, amelyeket ott őriz a kútfeneken. De álltam, amit megígértettek velem, csak messziről néztem a tilalmas helyet, sóvárogva és engedelmesen.
ők ketten folyton megpróbáltak elhárítani rólam valamit, aminek nem tudták a nevét, de amit mögöttem éreztek születésemtől fogva. Holtig nem jöttek rá, mi az, csak féltettek tőle, s megpróbálták megszabni útjaimat, kijelölni életemben a veszélyes pontokat, mint egy középkori térképen a hajdani térképírók. Az élet irgalmas volt hozzájuk, holtukig megtartotta őket abban az illúzióban, hogy közém s a közé a számukra örökké definiálhatatlan valami közé állhattak, amitől annyira féltettek: sosem realizálták mesterségem hörpölő erejét.
Elhagytak már mind a ketten, a várost, ahol életem első huszonhárom évét töltöttem, magam hagytam el. Ha visszalépek a régi ház kapuján, nem kiált rám szeretetük tilalma, összegyűjthetem a kavicsokat, ráhághatok az ázott földre. Ha megnyílik az ókút, alásüllyedhetek oda, ahol még minden áll és változatlan, gyermekkorom díszletei közé, és visszahívhatom azt, ami volt, azokkal együtt, akik voltak, akik mi voltunk. Bármi történik velem odalenn, nem riasztok meg senkit, régi udvarunkban idegenek élnek. Nincs, aki utánam kiáltson, felnőtt vagyok, sem apám, sem anyám.
Forrás:
litera.hu
irodalmijelen.hu
szepi.hu
pim.hu
artportal.hu
Legutóbbi módosítás: 2019.11.19. @ 09:16 :: H.Pulai Éva
