December elején megszületett a fiam, így még abban az évben leszereltek. A karácsonyt már otthon töltöttem, pedig tettek rá kísérletet, hogy visszatartsanak, de legalábbis emlékezetessé tegyék a távozásomat. Egyik alkalommal a gyakorlótéren voltunk alaki foglalkozáson ââ?â?¬ körbe meneteltünk a betonon, és népdalokat énekeltünk ââ?â?¬, amikor hívattak a rádiós helyiségbe. Egy f?törzs fogadott, és hellyel kínált. Minden protokoll nélkül a tárgyra tért. Megkért, hogy ne említsem meg ezt a beszélgetést senkinek. Ha a válaszom kedvez? a feltett kérdésére, akkor hamarosan jelentkezik, és részletesen tájékoztat a feladatról, ha pedig nemet mondanék, felejtsem el azt is, hogy itt jártam.
Megkérdezte, akarok-e a honvédség kötelékében maradni, tovább szolgálni, és részt venni a kémelhárítás munkájában? Életemben nem kaptam még ilyen ajánlatot, de kis gondolkodás után, azt válaszoltam, hogy én már el is felejtettem, hogy itt voltam, és mennék is vissza a gyakorlótérre bakancsot koptatni. Megveregette a vállamat, és az ajtóig kísért.
ââ?â?¬ Senkinek, értette? Senkinek! ââ?â?¬ mondta, szinte barátságosan.
A karácsonyt már otthon tölthettem. Hamar elfelejtettem a zsúfolt hálókat, a heti egyszeri, meleg vizes zuhanyozásokat, a huszonnégy órás ügyeletes szolgálatokat, de elfelejtettem a kellemes élményeket is. A Magyar Néphadsereg Kinizsi Kórusát, ahol tenort énekelhettem, bariton hangom ellenére, és néha basszust is, ha a sz?kség úgy hozta. Mádi-Szabó Katalint is elfelejtettem, aki a kórust vezette, és komoly szakmai munkája révén aranykoszorús min?sítéshez segítette a dalárdát. Még rádió-felvételünk is volt.
A munkás hétköznapok jót tettek. Lajost minden nap láttam, de már nem volt rám hatással a jelenléte. A kollégák is lassan megszokták, hogy új helyzet van, visszatért a férj, együtt a „család”. Csak a munkámra koncentráltam, nem voltam hajlandó tudomást venni a körülöttem kialakult várakozásról, a rosszindulatú pletykákról. Környezetem nem tudta hova tenni a viselkedésemet, nem értették, hogyan vagyok képes megbocsátani, és úgy tenni, mintha semmi sem történt volna?
Valójában, hálás voltam a sorsnak, hogy így alakult az életem. Akkor már ismertem Julit. Szerelmes voltam.
(Folyt. köv.)
Budapest, 2012. május
Legutóbbi módosítás: 2019.06.27. @ 08:12 :: Horváth János