Győri Irén : Alfa hullámokon 5.

Nyomtatás

Ebben az időben élvezettel csináltam mindent. Tele voltam tetterővel, szeretettel mások iránt. Örültem, ha segíthettem, és segítettem is. Mivel én ezt a fajta képességemet nem kértem, kaptam, a jó részét igyekeztem megosztani embertársaimmal. Igaz, néha voltak apró afférok is. Példul: Anita, a kolléganőm nem fogta meg utánam a kilincset. Amikor megkérdeztem:

— Mi ez az újfajta hülyeség?

Akkor mondta:

— Féltem szólni, mert épp attól tartottam, hogy lehülyéztek, ugyanis ha kimész az ajtón és megfogod a kilincset, akkor egy jó darabig még ráz, már azt, aki utánad fogja meg, azt megrázza.

— Na, azt azért nem!

— De, de, fogd meg a kilincset, én meg telefonálok Áginak és majd meglátod.

Úgy tett mindent, ahogy mondta. Én megfogtam a kilincset, ő hívta Ágit, Ági jött, és jó nagy sikkantás után egyből:

— Szórakozzatok ti anyukátokkal, miért vezettetek áramot a kilincsbe. Ezért hívtatok ide, hogy kicsesszetek velem? Nézd meg, Anita milyen jót röhög.

Nekem elment a jókedvem, igaz Anita tele szájjal nevetett, de már mondtam „legszebb öröm a káröröm, abban semmi irigység nincsen”. Áginak elmondta Anita, hogy őt is megrázta a kilincs, és nincs semmi rákötve, ő már alaposan megnézte, sőt a karbantartóval is megnézette. Eddig azt hitte, csak őt rázza meg, de most már tudja másokat is, csak Renát nem. De ha Rena kimegy, vagy bejön, akkor nem tanácsos megfogni a kilincset.

A későbbiekben vigyáztam, hogy ne rázzon meg senkit a kilincs. De volt más is.

Mentem a folyosón előttem egyik nagyon fiatal kolléganő. Pár hete volt az esküvőjük. Ránéztem és kérdeztem.

— Hogy vagytok hárman?

— Hogyhogy hárman? Nem vagyok én hatökör.

—  Mikorra várod az ikreket?

— Nem vagyok én terhes, még hogy ikrek! Én már csak tudnám.

— Értem, akkor menj el a nőorvosodhoz.

— Na, mit hülyéskedsz, nehogy már lásd azt, ami nincs, a seggem se lett nagyobb, nem is híztam. Én csak tudnám, hogy terhes vagyok.

— Oké, te tudod.

Már bántam, hogy nem fogtam be a számat. Tényleg mi közöm nekem ahhoz, hogy terhes, vagy nem. Nem nekem kell eltartanom. Kicsit lelombozott az egész beszélgetés.

Azután nem foglalkoztam vele.

A következő hét egyik napján jön a kis kolléganő.

— Rena, ne haragudj, szemét voltam veled, tényleg terhes vagyok, és tényleg ikrek. Amikor mondtam az orvosnak, azt mondta menj hozzá vizsgálatra, ultrahang helyett. Kevesebbe kerülnél, mint a drága készülék.

— Gondolod, neki ingyen lenne a szolgáltatás?

— Meg tudod mondani a nemüket is?

— Tényleg akarod tudni? Nem lenne jobb a meglepetés?

— Őszintén? Tényleg, mert most tesztellek, ugyanis én szkeptikus vagyok. Nem hiszem, ez véletlen is lehetett.

— Kisfiúk lesznek, szépen helyezkednek, de még nem vagy egészen egy hónapos se.

— Ha tényleg igazad lesz, kapsz tőlem majd valamit.

— Máris az albumomban érzem.

Majdnem így járt Janka is. Elég későn ment férjhez, nagyon akartak gyereket, de nem jött össze. Időnként rendeztünk a munkahelyen zsíros kenyér partit, jó móka volt, jól éreztük magunkat, az a plusz félóra pedig csak kellemesebbé tette a húzós mindennapokat. Janka szemben ült velem, és úgy megnéztem magamnak.

Kiszúrta, hogy nézegettem.

— Mit néztél rajtam? Tintás vagyok?

— Nem, de majd neked megmondom.

— Nincs semmi titkom, mondd most.

— Hidd el, jobb lesz négyszemközt.

— De én most akarom, most mondd! ─ Hisztizett, szinte toporzékolt.

— Jó. Te akartad. Terhes vagy, már majdnem két hónapos.

— Nem gondolod, hogy azt nekem jobban kellene tudnom? De én nem vagyok terhes!

— Én nem lennék ilyen biztos a dolgomba. Menj el a nőgyógyászodhoz.

— Meg is teszem.

Másnap bocsánatot kért és azt mondta.

— Te adj neki nevet. Gábor is ezt szeretné!

— Nagy huncut vagy te Janka, így megtudod a nemét most tőlem. Ha komolyan gondolod, gondoljátok, kereszteljétek Dávidnak.

— Hát mi is ezt a nevet akartuk neki, most ki a huncut? Gábor kiugrik a bőréből, annyira fiút akart, és annyira Dávidot!

Nyaggattak.

— Honnan tudod, ha valaki terhes?

— Én már rutinból, de a terhes nő ragyog, az őt körülvevő aura szabályosan szikrázik. Gyönyörű!

— És a nemüket? — kérdezte valaki.

— A szikrácskák színéből — válaszoltam.

— És te ezt hol tanultad?

— Ha azt mondom, hogy a kozmoszban tanultam, csak eltátod a szád és nem hiszel, én se hinnék, sőt én se hiszem. Kaptam. Felébredtem és tudtam. Ezt se kell elhinni.

— És amikor felébredtél…

— Igen bilibe ért a kezem.

Kitágult szemekkel néztek rám. Később megszokták apró furcsaságaim, és napirendre tértek fölötte.