Ez a nap is olyan, mint
a többi. Ráncba öltözik
az éjszaka, hitvány csillagok
ezrei sűrűsödnek a horizonton.
Hálót fon köréjük az est,
szélfonálon ereszkednek
a síró fények. Szívemig nő
a csend ág-boga, esőszagú
a hallgatag világ. A fészek üres,
kalitkában gubbaszt a holnap,
– szomorú szemű, ázott madár,
szárnyalni vágyna, de a tegnap
nem tanította meg repülni.
Zavaros álmokat szül konokságom,
– még minden nehéz…
A levegő. A csend. Az élet.
Súlyos a zaj
mi szívem falához csapódik,
mikor megvadulva
bomlik ki ölelésünkből
a dacos szél. örvénylik, zajong,
dörömböl, szökik.
Szaggatja az eget, sárba
zuhant csillagokon menetel.
Iszonyúan mély az éjszaka.
Szélhullámok csapkodják
a sötétlő horizont peremét.
Száműzött gondolatok
térdepelnek, tapogatóznak
a nyirkos sötétségben.
Szád számhoz ér, belém suttogsz.
Szemem lehunyom, hagyom az
esőszagú éjszakát összefolyni veled.
Hosszú csendek. Negyvenegy lélegzet.
Szünetek. Hallgatás. újabb levegő.
Az idő monoton kattog,
ingájába kapaszkodnak a percek,
mögöttük arctalan árnyékok kúsznak.
Egy nap, két nap, milliónyi pillanat.
A szem szokja a sötétséget,
de a lélek lázad, és néha belehal.
Hangodat, illatodat öleled körém,
s én benned keresem
azt az emberarcú istent
ki egykor tenyerét nyitotta felém,
hogy megtanítson repülni …
