Nyilvánvaló, hogy a kiváló kritika nélkülözhetetlen támasza valamely produkciónak, alkotói folyamatnak, tetszőleges döntéshozatalnak. Bizarr helyzet is előállhat, amikor adott teória taglalása során teljes egyetértés alakul ki a kritikusok és az illetékes szakemberek széles táborában, miközben az alapállás ─ mondjuk ─ teljesen téves; érthetően, ha az információk feldolgozhatatlan áradatára és minőségellenőrzésük, szűrésük grandiózus feladatára gondolunk. Mostanság eszmei alapot adhat a konszenzuális filozófia is, noha ez az irányzat több sebből vérzik, mint akármelyik elődje, utódja. Másrészt a legalaposabb kritika is elévülhet, amikor egy elfogadottabb, magasabb minőségigény győzedelmeskedik. Elégséges fölhoznunk, hogy a giccsesedésnek folyamatosan, markánsan bővül a példatára!
Jól látható, hogy a kritikát képtelenség teljes komolysággal kezelni, mégis ajánlatos megfogadnunk a következő sarkalatos intelmeket, főképp olyan esetben, amikor rá kell fanyalodnunk.
Ne ítélj, hogy ne ítéltess (Máté 7:1-5)
Ha hallgattál volna, bölcs maradtál volna (Si tacuisses, philosophus mansisses.)
Személyes sorstörténetünkre kitérve egyetérthetünk abban, hogy kritikai érzékünk lényegében szubjektív, illetve föltétlenül a megtanult mintáinkból építkező, legbensőbb sajátosságunk. Az elkülönültségünkre alapozó ítéletalkotásunk legkésőbb a kamaszkorra teljesedik ki bennünk. Kis túlzással mondhatni, hogy abban az időszakunkban működtetjük a legintenzívebben. Mindez szükséges előfeltétele annak, hogy mellette hatékonyan érvényesülhessen a legfontosabb kontroll, az önkritika, amit folyamatosan, legalább olyan odaadással kell ápolnunk magunkban.
Érdemes számba venni, melyek azok a határterületek, ahol a kritika nem működik, illetve diszkréten háttérbe szorul?
1. A teljesség igénye nélkül tekintsünk a magunk biológiai védő reakcióira. Például önnön testszagunktól nem undorodunk. Vagy súlyos balesetet okozunk és a pillanatok sokkhatása megóv attól, hogy a történteket teljes súlyukban, haladéktalanul földolgozzuk. Más atrocitások alkalmával magunkkal alkudozunk… „nem én vagyok a hibás”. Jellemző még, hogy a környezetünkben zajló érdekütközéseket gyakorta sértésként értékeljük.
2. Érzelmi kapcsolatainkban a családon belül, a párkapcsolatainkban, szélsőséges esetben az elvakult szerelem állapotában.
3. Alapvető ismeretek hiányában.
4. Hézagos, felszínes tudás birtokában a kritikai elemek ugyan felbukkannak, de különféle előítéletekbe ágyazódva. Jól bevált klisékkel védjük a többségében légből kapott, vagy méltánytalanul egyoldalú nézeteinket. Ilyen vesztett alapállásunkban a kritika érvelési mechanizmusát helyettesíti a fölényeskedés, a gőg, az elutasítás.
Mi jellemzi a jó kritikát?
Vizsgálódásának tárgyát tiszteletben tartja,
az ellenszenvet nem gerjeszti,
időtálló,
magasabb rendű megoldáshoz vezet,
fölkelti az adott téma iránti érdeklődést.
Felbukkanhat a jogosultság kérdése: miként, milyen tudás birtokában kifogásolható valamilyen döntés, állítás, téveszme, ízléstelenség, etikátlanság? A legjobb, ha ezt a felvetést most megkerüljük és helyette megemlítjük a minőség diadalának egyik szép példáját. Tegyük fel, hogy olyan műsor hallgatásába/nézésébe kapcsolódunk be, ahol egy sarkalatos kérdésben számos kiváló szakember, tudós véleményére kíváncsi a szerkesztő stábja. Számunkra rendkívül rokonszenves, amint minden résztvevő kínosan és hangsúlyozottan ügyel arra, hogy még véletlenül se lépje át a saját szakterülete határait. Elismerésünk csak fokozódik akkor, amikor a kritikák az érvelések szabályrendszerében működnek.
A kedves olvasó persze joggal kéri számon a választott téma aktualitását! Csattanós válaszként álljon itt egy „blog”bejegyzésből kiragadott, aránylag friss idézet:
„Puzsér Róbert a Csillag Születik harmadik élő adásában sem válogatta meg túlságosan a szavait, amikor a produkciókat értékelte. Bár némi pozitív töltet is jellemezte kritikáit, néhány versenyzőnek így is kijutott a zsűritag beszólásaiból. A Cool Tv CSISZ című műsorában Plazma és Mészáros János Elek is elárulták, mit éreztek, amikor Puzsér verbális ostora lesújtott. „Olyan művészi értéke volt az előadásodnak, mint egy falvédőnek. Megdögleni a lövészárokban nem kaland. Hagyjuk a háború romantizálását.” ─ kapta a kritikát a Háry János Toborzó dalát eléneklő János.”
Kodály Zoltán klasszikus alkotása, mint háborús uszítás eszköze… ez oly mértékig groteszk, parabolikus beállítás, hogy még füstölöghetnénk is az igazságtartalmán. Iszonytató, amint a napjainkban folyó polgárháborús öldöklések közepette a katonák szívesen hallgatnak slágereket feszültségoldás gyanánt, vagy egy közönyös munkavégzés illúziójáért. A neves kritikusoknak ilyenkor eszébe sem jut, hogy szavukat hasonló hévvel felemeljék, ha nem is a dalszerzőkért, legalább az ártatlan civil áldozatok érdekében.
Legutóbbi módosítás: 2012.05.24. @ 11:24 :: Meyer József