Mihály a terasz árnyékos oldalán olvasott, vagy inkább úgy tett, mert gondolatai fia körül jártak. Megreccsent alatta a kerti szék, amikor a kerek puffra feltett, dagadt lábát megigazította. A kutya felemelte, majd nagy lustán visszatette fejét a hűsítő járólapra — „nem megyünk sehova” — nyugtázta magában. A gazdi órájára pillantott. „Jöhetne már Misi, tönkre megy az étel…” — dohogott, de nem igazán a szilvásgombócért, annál inkább a tárgyalás kimeneteléért aggódott.
A külföldről olcsón behozott és gondosan karban tartott kiránduló buszok kezdetben nagyon jó üzletnek bizonyultak. Az ötvenhat éves Misi egyedül nem vágott volna bele, de a negyvenes autószerelő barátja tudta róla, régen el akarta adni a balatoni nyaralót — ami az ő vityillója mellett büszkén magasodott, sokkal tekintélyesebben —, hát rábeszélte a cégalapításra. Nem volt nehéz, beláthatatlannak hitték a lehetőségeket a megnyílt határok és nagy változások mellett. Akár kacsalábon forgó kastély is lehet a haszonból…
Hogy a kétgyerekes társ honnét teremtett elő annyival több pénzt, amennyit a kis hétvégi háza árán felül befizetett a közös vállalkozásba, arról csak annyit lehetett tudni, kölcsönből… A médiákból ömlött a bankok szenzációsan kedvező, kecsegtető reklámözöne.
Mire beüzemelték a műhelyt, ragyogóan felújítva levizsgáztatták a járműveket, a családi tartalékok is belefolytak a fenntartási költségekbe, mint a feneketlen zsákba, de a buszok közlekedtek. Jelentős hasznot még nem hoztak, pénzüknél volt a két lelkes ember. Bíztak a kezdeti pár év utáni fellendülésben.
Mihály figyelte a fiát: az évek múlásával egyre fáradtabbnak látta, míg este beszámolt a napi történtekről.
Az üzemanyag ára emelkedett, az utazni kívánók száma csökkent, Misi hét végén is dolgozott, be is állt, illetve beült a volán mögé, társa, Gábor pedig a szerelőműhelybe ugrott be, és újabban már csak alkalmanként vettek fel sofőrt. A lelkesedés kissé monoton robotba ment át…
Ezek voltak az első intő jelnek, a visszalépést még nem vették komolyan. Még reménykedtek.
Aztán a buszok felét eladták, természetesen ráfizetéssel.
Következett a cég mellé egy kis munkakeresés és vállalás — másutt. Ez nem is olyan könnyű közel a hatvanhoz, de úgyis csak átmeneti megoldásnak kell. Gábornak a nagyobbik lánya épp érettségi előtt, valahonnét neki is elő kellett teremtenie a napi betevőt… Az egyenlegük rendben volt, de a járműpark kezdett lerobbanni, a társ pedig egyre furcsábban viselkedni… zaklatottnak látszott.
— Mi a fenét idegeskedsz? — vágta hátba bíztatóan Misi csüggedt barátját. — Eladjuk a többi buszt is, amíg tönkre nem mennek, és még időben kezdünk valami mást…
— Te könnyen beszélsz… — aztán, mint aki észbe kapott, sietve magyarázta —, nekem neveletlen gyerekeim vannak.
— Naés. Épp azért kell feladni azt, ami nem működik.
Gábor felkapta elgyötört arcát, tett feléje egy feszült mozdulatot, mint aki hirtelen ki akar mondani valamit, aztán megtorpant, leejtett kezével csüggedten legyintett.
— Ehh…
A következő napon nem jelentkezett, de még otthon sem közölte, hova megy. Misinél kereste a családja… Ő azt gondolta, nagyobb munkát kaphatott valahol, de aggódva mondta apjának, hogy valami történt a fiúval, le kell ülnie vele, hátha tud segíteni rajta. Mobilján nem érte el, hát hívta a lakást. Márti zokogott bele a kagylóba, ezért őt próbálta nyugtatni.
— Odamegyek érted, bemegyünk a garázsba, hátha ott van, vagy hagyott némi üzenetet, hogy hol találjuk.
Nem találták se őt, se semmi nyomát. Miután második este sem ment haza, felesége már jelentette az eltűnését.
Másnap kora reggel megszólalt Misi telefonja, és Gábor nejének fuldokló hangja a vonal végén:
— Jajj, Misi! Meghalt! Meghalt… Itt hagyott minket…
— Miii? Ki halt meg? Mi történt?
— Felakasztotta magát!
— Azonnal ott leszek — csaknem leejtette a kagylót a döbbent férfi, és míg öltözött, csak ezt hajtogatta rémült nejének: — Mi az, hogy felakasztotta magát? Miért?
Előtte rendőrség ébresztette az asszonyt. Bejelentés érkezett, egy félig felépült és elhagyott ház második emeletének korlátjára kötött kötélen lógva találtak egy férfit. Velük kell jönnie, hogy…
Igen. Azonos…
Közös irodájukban hivatalos „közegek” adták egymásnak a kilincset, lefoglaltak minden értéket, még Misi személykocsiját is. Hiába mutatta meg az elszámolásokat. A rendőrség kihallgatta, Gábor gondjaira utaló jelekről, kapcsolataik felől faggatták…
Aznap ziláltan érkezett haza, és ma megbeszélésre kellett mennie.
Mihály nehézkesen felállt. Indult a konyha felé, amikor a nappaliban megszólalt a telefon. A kutya kelletlenül követte, ott nem lesz jutalomfalat.
— Zsóka vagyok, papa kérem, Misi még nincs otthon?
— Még nincs, de ne aggódj!
— De papa… Egy órája beszéltem vele, most ki van kapcsolva a mobilja… sohasem szokta… Aggódom!
— Ne félj, benne bízhatsz!
— Tudom, de… Na, mindjárt otthon vagyok. Szia, papa!
Az öreg előre ejtett vállal állt egy ideig, kezében a kagylóval, aztán eszmélt és a helyére tette.
— Mit csináltak ezek? Csak nincs bajban a fiam? — motyogta, mire a kutya mordult egy picit. — Na, gyere, kapsz egy gombócot.
Csaknem egyszerre kanyarodott a kapu elé a házaspár, Zsóka felsóhajtott, amikor férjét meglátta. Misi lehuppant az útjába eső első székre, és színtelen hangon, szaggatottan kezdett beszélni.
— Gábor rengeteg, mindenféle tartozást halmozott fel… Nekem se szólt, csak titokban tömködte a lyukakat… Hogy nem jöttem rá!… Nem tudott fizetni… Hónapok óta fenyegették… Lejárt a határidő… Semmi hasznuk belőle, de példát statuáltak, felvezették az emeletre és lelökték. Nem öngyilkos lett, szemtanú van, de ez bizalmas közlés…
Kint a teraszt már árnyék borította, a kutya éberen figyelt a kapu felé.
Legutóbbi módosítás: 2012.05.27. @ 18:13 :: Pápay Aranka
