a szép végül mindig csak csend marad.
a világ peremén a néma narancsban
a határvonalon
egyre tovagördülő, s megszilárduló viasz –
szemed nem lehet gyertyaláng.
s ha az, sem látunk fel az egekbe.
Ilyenkor mindig kiszakítok magamnak
egy kis örökkévalóságot a fent labdacsaiból,
az elszaladó, ciánkék időből,
hogy az öklömnyi végtelenben
egyszer igazi arányaid lássam.
Minden áldott este kell egy tenyérnyi
a tenger ősi, szakadatlan csendjéből –
a habok morajából.
És ilyenkor kicsit nem vagyok.
Lustán figyelem
a terek és idők egymásba folyó vonalait,
s téged kereslek,
hogy hátha épp a város fölött tartod Atlaszként
a válladra nehezedő másodperceket
egy dombon feküdve a fények fókuszpontjával szemedben,
vagy egy pályaudvaron a nagy óra két tiktakolása közt –
megpihensz kicsit
félúton.
mikor reped ketté a finom ívelésű kar,
amely az eget a puszta fölött tartja?
ha meghallod reccsenését,
majd rágyújtasz még egy cigire
egy kollégiumi vaságy szélén ülve
és az ablakhoz mész –
a párkányra könyökölsz.
Egyszer talán, máshol, más időben
hátad pihéit megborzolja majd,
ha a világok és elmúlások
örvényes alagútjain elér hozzád
ez a kiszakított hallgatás,
ahogy most meggörnyedek kicsit,
és hagyom, hogy az idő
nyakszirtemen átbucskázva
gurulni kezdjen feléd.
Egyszer majd megtalál
valamelyik stációdban,
ebben a térben,
egy vörös karusszelen,
vagy egy buszmegálló váróülésén
egy ismerős illatban.
álomkaristok csikorgó felhők sínein –
mindig jön egy újabb állomás.
csak ott már nem mi vagyunk.
mindig elmaradunk magunk mögött,
s lassan megszokjuk,
hogy magunk sem értjük.
Addig monoton kábulatban ülök még a parton,
és a megdermedt időt mindjárt útnak eresztem,
hogy értsd, mit jelent
– egyszer egy a tenger mellett valahol távol
mit jelentett –
egy elfáradt vándorszarvasnak
az éjszakák sorának közepén
zúgó lombok alatt az a talán
meg sem történt mosoly,
és az a szó –
az a szó, mely gongként hasította
ketté az eget,
mikor eljutott hozzám
itt,
most,
valahol,
valamikor.
képzeld csak el –
egyszer az űr vákuumában
egy-egy csillag tűhegyén egyensúlyozva
találkozunk,
hogy helyrerakjuk utoljára
kisiklott dolgaink.
És akkor végre, ha elhallgatott a tenger,
és belsőnk vetít már csak
árnyakat szemünk alá,
ha pokrócként betakar megigazult vakságunk,
akkor te felemeled arcodat
egy pályaudvari hajnalon,
vagy a város fölött egy réten feküdve,
ahogy végigciterázik folytonos átmenetben
minden élő libabőrein a hang,
mikor a gong megszólal –
s ahogy te valahol felnézel,
arcod gödreibe bújik
minden céltalan elrugaszkodás elfogadása,
s a véletlen megértése
fest lángokat profilodra –
felnézel, s a befejezetlenség
lidérc-árnya táncol át
hasad hidegén –
felsóhajtasz.
Menj tovább, idő.
Már véget ért.
Mert örökkön háborog a tenger,
s tényleg olyan kicsik emberi dolgaink.
A kőről feltámaszkodom,
s ujjaim hegyével a holdhoz érek –
megkondul, s a félhang
egy árva éjszakában,
hol már nincs tovább,
és nincsen maradás sem,
elindul feléd –
egy mozdulat csak,
ahogy összekulcsolt kezeid
végre kiengednek,
s mellkasod az eljövendőnek nekifeszül –
tartsd vissza kicsit a lélegzeted
———————————————–
Versek Az éjszakák sorának közepén ciklusból:
Legutóbbi módosítás: 2007.11.06. @ 09:01 :: Kovács-Cohner Róbert
