Jézus Krisztus, Istennek fia, könyörülj rajtam! Könyörülj rajtam, bűnösön! Mert nagy az én bűnöm. Megakadályozhattam volna mindazt, ami történt, de nem tettem. Elbizakodottságomat, talán a Sátán sugallta. Nem, nem mentegetni akarom magam, csak elmondani mindent, úgy, ahogy történt.
Száznegyvenkilenc napja, ugyan itt térdeltem. Azon a napon kötött ki hajónk Akkóban, és a Te jóságodból végre a Szentföldre tehettem lábam.
Épp csak végig mondtam imámat, és indultam Jeruzsálem felé. Jacgues de Mailly, a templomos rend marsallja kísért. Tőle hallottam először, hogy megszaporodtak a jelek: a föld rázkódott és szörnyű hangokat hallatott, hegyek süllyedtek alá, egész vidékek temetkeztek el. Még Jeruzsálemben is házak dőltek össze és a templomos rendház udvarán széthasadt a kövezet, a mélyből pedig füst szivárgott elő. Már ébredezett a gonosz.
Ezekből a sötét jelekből is sejthettem volna, hogy a Sátán műve az, ami odalent rejtőzött évszázadok vagy talán évezredek óta. De hajtott a tudásvágy, hogy megfejtsem annak a valaminek a titkát. Mert megfejtettem. Még ha apránként, részletekben is, de megfejtettem. Bár ne tettem volna! Mert mire az egészet átláttam már késő volt.
Jézus Krisztus, Istennek fia, könyörülj rajtam! Olyan helyre vezettél, ahol az alvilág erői kísértettek és én gyenge voltam, szánalmasan gyenge.
Megijedek magamtól, ha számba veszem, miféle gondolatok törtek rám, mikor először jártam odalent a mélyben, abban a nehéz levegőjű alagútban, miközben Gerard de Ridefortot, a templomos rend nagymesterét követtem.
Jaj, én Uram! Elsőnek a kapzsiság vétkébe estem. Pedig akkor, még azt sem tudtam, hogy miért hívtak engemet, a lovagok a Szentföldre. Arra rájöttem, hogy a folyosó valahova, a templomhegy alá vezet, melyen hajdan Salamon temploma állt. Szégyellem magam, Uram! Első gondolatom a kincs volt, az arany, melyet Salamon király hajói, hoztak a titokzatos Ofirból. Már azt számolgattam, mennyi pénzt kérjek szolgálataimért a templomosoktól, hogy otthon Frankföldön, birtokot vehessek magamnak.
Esztelen álmodozásomból csak de Ridefort hangja riasztott föl, néha, néha:
– Apage Satanas! Apage Satanas! Távozz tőlem, Sátán! – hányta magára a keresztet, amikor megfeketedett csonthalmokon gázoltunk át. Én követtem. Talán akkor kellett volna visszafordulnom, visszafordulnom és elfutnom. Akkor talán másképp történt volna minden. Talán de Mailly is élne, és szőke fejét nem tűzték volna lándzsára.
Jézus Krisztus, Istennek fia, könyörülj rajtam! Az összeégett csontokon lépkedve, hirtelen eszembe ötlött, hogy a lovagok, mégsem Salamon király aranyát találhatták meg, hiszen akkor annyi zsoldost toborozhattak volna, hogy talán már Kairót vagy Damaszkuszt ostromolnák.
Beleremegtem egy váratlan gondolatba. A frigyláda! Az elveszett frigyláda! Melyet Jeremiás próféta rejtett el, mielőtt a rettegett Nabukodonozor, Babilon királya lerombolta volna Salamon király templomát.
Határtalan öröm szállt meg, de amint az alagút lejteni kezdett és a levegő is még dögletesebbé vált, elbizonytalanodtam. És mikor az összeéget csontvázakra gondoltam, megrémültem, mert tudtam, nem közelíthet beavatatlan a Te ládád közelébe. A Szentírásban benne vagyon, hogy a szegény Uzza is, azonnal elpusztult, pedig csak egy pillanatra tartotta meg a szekérről lebillenő ládát.
A járat leszűkült, már mindkét oldalát súrolta a ruhám, majd hirtelen véget ért. Csak jobboldalon sötétlett egy szűk nyílás, mely egy alacsony csigalépcsőbe vezetett. Kétrét görnyedve csúszkáltunk lefelé a nedves köveken. Mire egy tágas sziklaüregbe jutottunk, már hangosan hörögve kapkodtunk levegő után. Az egyik falnál két szoborszerűen álló lovag mögött egy ajtót pillantottam meg. A fáklyák libbenő fényében de Ridefort egy ideig matatott a zárral. Az ajtó kitárult. Vakító fény villant. Valaki nagyot lökött rajtam. Előre zuhantam, s hallottam, hogy az ajtó becsapódik mögöttem. Fogoly voltam.
Ó, én Uram! Bár maradtam volna ott mindörökre, porladtak volna el csontjaim ott a mélyben. Akkor Jeruzsálem nem került volna újra a pogányok kezébe.
Sokáig feküdtem ott a padlón a rémülettől megkövülten. Mikor felbátorodva körbe néztem börtönömben, az egyik falon egy feszületet láttam, a másik hármon, teljes összevisszaságban, görög, római, héber és arab jeleket. Aztán egy ráncos arcú vénembert pillantottam meg, aki gúnyosan vigyorgott rám.
– Mire számítottál? Kincsekre? Valld csak be! Te is aranyat reméltél. He-he! Ridefort téged is becsapott, mint a többieket – heherészett és a sarokba mutatott, ahol összeaszott holtestek hevertek.
– Itt pusztulsz te is. Velem együtt – szólalt meg újra, de akkor már minden gúny nélkül. Felállt a gerendákból ácsolt asztal mögül. Meglepődve láttam, hogy a templomos lovagok köpenyét viselte.
Mikor ellépett az asztaltól azért gyanakvón a lábát kémleltem, nem patáját rejti-e a hosszú köpeny.
– Tényleg közeleg az idő? – kérdezte.
– A saját szememmel láttam – tápászkodtam fel a padlóról, és apostolod szavait idéztem – „Nagy földindulás lőn, és a nap feketévé lőn, mint a szőrzsák, és a hold egészen olyan lőn, mint a vér”.
– Talán még kijutok innen – sóhajtott nagyot, mint az, az ember, aki maga sem hisz abban, amit mond, aztán legyintett egyet és hozzá tette:
– Engem, Ridefort úgysem enged ki élve, hisz már halálhíremet keltette. Óvakodj tőle! Ridefort egy őrült. Mikor megtudta mi rejtettek itt el, titokban felizgatta Rajnald grófot, támadja meg a Medinából Damaszkuszba tartó karavánokat. Pedig akkor még én voltam a lovagrend nagymestere. Rajnaldnak több se kellett, rablásra, kalózkodásra adta fejét. Azt vette a fejébe, hogy ha hajóival uralja a Vörös-tengert, akkor akár Mekkát is megtámadhatja, és lerombolhatja a Kábát, utána, pedig Medinába vonul és feldúlja Mohamed sírját. Felrúgták a békét, felbőszítették Szaladint. Ridefort mindenkivel elhitette, hogy eljött az Idő. Döntő csatát akar azon a helyen, melyről Szent János apostol írt, „melynek neve héberül mondatik Armageddonnak”. Néha azt hiszem, – Isten bocsássa meg nekem! –, hogy ő, a Sátán cimborája.
A Sátán nevének említésére mind ketten keresztet vetettünk és a feszület elé térdelve imánkkal hozzád fordultunk, Uram.
Jézus Krisztus, Istennek fia, könyörülj rajtam! Mégis megtettem, mindent, mit de Ridefort kért tőlem. Hiába figyelmeztetett, az öreg, ki nem volt más, mint Arnold de Torroge a templomos rend előző nagymestere, kiről mindenki úgy tudta, hogy a Szentatyához indult Rómába, de valahol útközben, lelke megtért hozzád.
Átolvastam az összes feljegyzést, melyet a sarokban aszalódó elődeim írtak, és azokat is megpróbáltam megfejteni, melyek, már – kitudja mikor? – talán még a bukott angyalok lázadásakor, kerültek oda a mélybe.
Voltak ott pergamen és papirusz tekercsek, telis teli rajzokkal, számításokkal. Volt köztük olyan is melyen azokkal a számjegyekkel számoltak, melyeket Szilveszter pápa, e néven a második, használt először, kiről Lyonban azt suttogták, hogy a Sátánnal kötött szerződést. A görög és latin számokkal végzett műveletek ellenőrzése közben jutott időm az aranytekercsre is. Arra a vékonyra hengerelt aranylapra latin betűkhöz hasonlító jeleket véstek. A nyelve azonban nem volt se görög, se arab, se latin, se héber, se szír. Csak két szónak sejtettem meg az értelmét. Az egyik a Plutónium volt, melyből az alvilág és a Pokol urának latin nevére következtettem, a másik, pedig az Urán, mely görögül az Éggel, a Te lakhelyeddel kapcsolatos, Uram.
Nem tudom, hány nap telhetett el, mire megfejtettem annak a valaminek a titkát, melyre a lovagok leltek oda lenn a mélyben.
Ó, Uram! Az én elmémet is elsötétítette a Sátán. Már én is elhittem, hogy egyetlen csatában megsemmisíthetjük a pogányok seregét.
Torroge dühöngött, átokkal fenyegetett, mégsem hallgattam rá.
Mikor Ridefort, lenn járt, lelkesen elmagyaráztam neki mindent:
– Az a valami, a tűzsárkány tojása. A rajzok alapján van sárgája, fehérje és héjja. Ha kikeltjük belőle a sárkányt, az porrá égeti elleneinket. De óvatosnak kell lennünk, mert ha nem követjük a leírtakat, mi is ott veszünk. Íme! Le vagyon írva, ha a sárkány kikél a tojásból, ami csak közelebb van hozzá kilencezer singnél, mindent eléget. Az égnek madarait, a földnek barmait, füveit. Kiszárítja a folyókat és tavakat. A fegyverek szétfolynak, mint az olvadt érc. Akik a tojástól húszezer sing távolságra lesznek, azok is mind elpusztulnak a sárkány leheletétől, mely erősebb lesz, mint a legvadabb fergeteg. De még azon túl is csak azok maradnak életben, kik egy bizonyos fémből készült páncélt viselnek a testükön. Ez írattatott meg ezeken a tekercseken.
Miközben seregünk közeledett a Hattin nevű faluhoz, úgy tűnt, mintha előttünk a földből lassan a magasba emelkedett volna a hegy kettős csúcsa. A rekkenő forróságban is végig futott hátamon a hideg, mert eszembe ötlöttek apostolod szavai: „És láték hatalmas vadállatot feljönni a földből, melynek két szarva vagyon”.
Guido király egy dombocskára állíttatta sátrát. Egy lovag, kinek nevére már nem emlékszem, páncél nélkül, – hogy gyors legyen –, előre vágtatott és maga után vonszolta azt a szekéren szállított mérőkötelet, melyet még Jeruzsálemben kimértem húszezer sing hosszúra. A kötél vége, a két tábora közé esett, pontosan úgy, ahogy De Ridefort haditervében elképzelte. A lovag már visszafelé vágtatott, mikor megindultak az ólom páncélba bujtatott lovasok: templomosok, ispotályosok és a király válogatott vitézei. Lassan haladtak. Mögöttük, általuk takarva, egy kordén előre vittük a tűzsárkány tojását, egészen a kötél végéig és ott gyorsan elvégeztem mindem műveletet, melyet az íratok előírtak, majd gyorsan beleástuk a homokba.
Magamban könyörögtem hozzád Uram, hogy számításaim igaznak bizonyuljanak. Megfordítottam a homokórát, mely azt az időt mérte, mely alatt a tűzsárkány kikel a tojásból, majd visszaindultam Guido király távolban vöröslő sátra felé.
Háromszor vágtattak át a lovagok a síkságon. Az első összecsapás után visszavonulást színlelve maguk után csalták az ellenség lovasait, de még túl korai volt, Még nem telt be az idő. Aztán megtették másodszor is. Mikor harmadszor próbálkoztak, addigra már oly kevesen maradtak nyeregben, hogy nem tudtak kitörni a pogányok gyűrűjéből. Mind ott pusztultak.
A pogányok elfogták Guido királyt, Ridefortot, a templomosok nagymesterét, Moulinst, az ispotályosok nagymesterét és még sok nagyhírű harcost. Én elmenekültem.
A tűzsárkány nem kelt ki a tojásból.
Irgalmazz Uram! Töröld ki agyamból azt az éjszakát! Azt melyen Terrac lovaggal a kötelet követve visszakúsztunk a tojásért. Az elesettek meztelen testein, felhasított fejek, törött csontok, kifordult belek, véres hajcsomók közt tapogatóztunk egészen odáig. De megtaláltuk és elhoztuk, hogy ne jusson a pogányok kezébe.
Mind ez csak négy napja történt, de Szaladin seregei már itt állnak Akkó falai alatt.
Hajnalodik, Uram! A templomosok hajója már csak reám vár a kikötőben.
Uram! Miért az én nyakamra raktad, a halálnak e rémisztő igáját? Hova rejtsem el, hogy avatatlan kéz, ki ne szabadítsa belőle a Sátán erejét?
Benned bízom, Uram! Reménykedem abban, hogy a tojás megzápult, hogy sárgája és a fehérje, már „feleződött”, miként az, az egyik pergamentekercsen állt. Reménykedem, de nem vagyok biztos benne.
Add, Uram, hogy az a rémség régebbi legyen, mint azt bárki gondolja! Hisz már apostolod, Szent Péter is megírta: „Egy nap az Úrnál annyi, mint ezer esztendő, és ezer esztendő, csak annyi, mint egy nap”.
Ámen.
Legutóbbi módosítás: 2012.06.07. @ 18:10 :: Bojtor Iván
