Vandra Attila : Devla 12. A bejárónő

Nyomtatás

A bejárónő

Zajzoni tévedett, amikor azt hitte, ezzel lekötelezte Devlát, így a kislány rendszeresen fog járni pótórára. Szerdán még iskolába sem jött. Másnap lehajtott fejjel bevallotta, hogy édesanyjával kellett mennie, szegfűgombát gyűjteni. Ez még „igazolt” hiányzás volt. Azzal biztatta magát, falun gyakran megesik, főleg a felső tagozaton, hogy a szülők nem engedik iskolába a gyermeket, ha sok a munka a mezőn. Kell a segítség, s ha az osztályfőnök felelősségre vonja a szülőket, azt válaszolják: „Minek kell az algebra a ganyéhányáshoz?” Mióta visszakapták a földjeiket, ez nagyon rányomta a bélyegét a falusi iskolákban a tanításra. Ám pénteken Devla volt iskolában, csak pótórára nem maradt.

— Nem hagyhatom szó nélkül, s minél előbb orvosolni kellene, mielőtt szokássá válik, de ha mindenért odafutok, az se jó. Melyik rosszat válasszam? — töprengett. — Hazamegyek, s otthon nyugodtan átgondolom… — kezdett halogatni. — Egyre gyakrabban teszem — ismerte be önmagának. — Vajon ez is az öregedés jele?

Miközben főzött, megebédelt, majd elmosogatott, végig ezen töprengett, de elhatározásra nem jutott. Ki is takarított a konyhában, azzal is időt akart nyerni, de az sem tartott addig, míg a világ, pedig a szokásosnál alaposabban csinálta. Végül leült a lépcsőre, amely az udvarról a házba vezetett. Lompos azonnal megjelent szeretetet koldulni. Tőle kérdezte meg:

— Te mit tanácsolsz?

A kutya apró vakkantással és élénk farcsóválással adott választ a kedves szóra.

— Te érted legalább, amit mondok? — kérdezte tőle. — Mert én vén hülye lettem, nem tudok már megtanulni kutyául…

Hiányzott a felesége. Mindig elmesélte neki dilemmáit, s neki pedig rendszerint volt hasznos ötlete. Egy asszony mindig másképp látja a dolgokat, s az ilyen tanácsokra egy tanítónak nagy szüksége van. Hiába, van, amit ők jobban tudnak. Lehet egyeseknek még egy villanykörte kicserélése is kihívás, de a gyermeklélekhez kitaposottabb az ösvényük, mint egy férfinak. Könnybe lábadt a szeme az emlékektől. Még megsimogatta a kutyát, ne vegye rossz néven, hogy magára hagyja, majd bement a házba. Lompos az ajtóig követte, ott megállt, lefeküdt, orrát a küszöbre helyezte, s onnan nézett utána együtt érző szemmel.

A tanító bement a szobába. Nézte a telefonkészüléket.

— Valakit fel kellene hívnom. Fiamék külföldre utaztak, őket se lehet. A könyvespolcra pillantva meglátta Szegedi névjegykártyáját. Elővette a pápaszemét[1] és kikereste a számot. Habozott, melyiket hívja, de ekkor megszólalt a cseng?. Összerezzent a hangra, majd felvette a kagylót.

— Halló! — szólt bele, de az alaphang felelt. Egy ideig ott állt tétován a süket telefonkagylóval a kezében, már épp vissza akarta tenni a helyére, amikor ismét megszólalt a csengőhang.

— Ez a kapucsengő… Mekkora hülye vagyok! — gyakorolt önkritikát, majd az ablakhoz settenkedett, és kipillantott a függöny mögül. Egy Dacia állt a kapu előtt. Kinyitotta az ablakot.

— Nyitva! Nappal nem szoktam bezárni, ha itthon vagyok! — mondta Szegedinek. — Épp telefonálni akartam önnek!

Miután vendége belépett a házba, Zajzoni hellyel kínálta.

— Ha már vezet, borral nem kínálom. De egy kávét elfogad, ugye?

— Megköszönöm. Az jól fog esni, nehéz napom volt. Lazítani megyek szüleimhez. Utamba esik, és személyesen akartam átadni. Egy-egy ugyanolyat hoztam az iskolának és Kanalasnénak is. Az átvételért kérem, itt írja alá. Gondoltam, biztosabban ideér, ha személyesen adom át, s a kislány anyjával amúgy is hiába levelez az ügyészség. Nem tud olvasni — tett egy hivatalos borítékot az asztalra.

— Mi van benne? — kérdezte a tanító, miközben a kávéfőzéssel foglalatoskodott.

— Az ügyészség a dossziéban található adatok alapján arra a következtetésre jutott, hogy adottak a feltételek a javítóintézetbe utalás procedúrájának megindításához, de a kislány kap még egy utolsó esélyt. Ha nem mutatkozik pozitív változás a viselkedésében az iskolai év végéig, akkor beutaljuk. Így zárhatja az iskolai évet. A tanító urat megbízzuk a kislány korrepetálásával, az igazgató úr felelős a gyermek magatartásának nyomon követéséért, melyről jelentést kell majd írniuk. A borítékban talál egy nyilatkozatot, hogy elvállalja. Kanalasné is aláírta, hogy tudomásul vette az ultimátumot.

— Tessék? — hitetlenkedett a tanító.

— A nevét le tudja írni… Körülbelül… — tette hozzá. — Felolvastam neki, és elmagyaráztam anyanyelvén is a legjobb tudásom szerint. Úgy tűnt, megértette.

— S a kutyákkal miként egyezett?

— Háát… meleg helyzet volt! Mondtam nekik, ne féljetek kutyák, nem harap a bácsi… Nem igazán hitték el, pedig romaniul mondtam… De az asszony lecsendesítette őket.

Amint felszolgálta a kávét, a tanító az asztalhoz ült, és tanulmányozni kezdte az iratot. Azonnal a szemébe ötlött néhány olyan nyelvtani hiba, melyet egy olyan, akinek anyanyelve a román nem követne el. Baj volt a főnevek és névmások számának és nemének egyeztetésével.

— Ez az ön műve, ugye?

— Igen — pirult el Szegedi. — Az ügyész úr csak aláírta.

— Ez az én felmentésem abból a hibából, hogy fejjel mentem a falnak, s minden felelősséget a nyakamba vettem. Bármikor emelt fővel visszavonulhatok, ha a kislány „javíthatatlan”. Nem vagyok többé az, aki MINDENÁRON meg akarja menteni. Ám van ennek egy hibája, Szegedi úr! Ennek a hatásköre lejár az év végén. A kislányt nem látom többé korrepetáláson. Hiszen nem kényszeríti semmi. Ha eddig CSAK a javítóintézet elkerüléséért jött, amint a fenyegetés eltűnik a feje fölül… Olyan ez, mint a gyermeket idomítása: „Ne tedd, mert megverlek- megbüntetlek- nem szeretlek többé!” Hatásköre csak addig ér el, amíg fennáll a veszély, hogy tudomásomra jusson. A hátam mögött nem akadályozza meg semmiben. Nem alakul ki a meggyőződése, önként be kell tartania a szabályt. Aki CSAK a börtön elkerüléséért nem lop, ha nem kell félnie a lebukástól, lopni fog. Ugye engem akart megmenteni?

Szegedi beismerése jeléül nagyot fújt. Látszott rajta, telibe találták a tanító szavai.

— Nem írja alá? — kérdezte egy idő után.

— De igen. Haladékot kaptam, hátha kitalálok közben valamit. Értékelem a szándékát. Ha nem tenném, azzal csak még jobban rontanám a helyzetet — felelte, majd aláírta az iratokat.

— Miért akart telefonálni?

Zajzoni elmesélte. Szegedi se tudott jobbat, mint nevetni kínjában.

— Azt akarta, a vak vezesse a világtalant? Akkor dugjuk össze a fejünket, hátha közösen kisütünk valamit. Én tudom az enyémet, ön a magáét. Hátha együtt többre megyünk.

Minden ötletük fennakadt valamin. Végül Szegedi azzal távozott, hogy vasárnap este, amikor visszafele tart a szüleitől, még beugrik. Addig még mindketten gondolkoznak az ügyön. Zajzoni sóhajtva csukta be utána a kaput. Azért nem volt haszontalan a beszélgetés, még ha eredményt nem is hozott. Legalább tisztábban látta a kockázatokat, a csapdákat, melyeket el kell kerülnie.

Másnap este Kanalasné jött be. Három kókadozó rajkó kísérte, a negyediket ölben cipelte. Csak Devla hiányzott. Feltehetően neki kellett végeznie anyja helyett a házi munkát. Az asszony egy zacskó szegfűgombát nyújtott át.

— Nem tudta eladni, ugye? — kérdezett rá a tanító.

— Mossá még jól! — kerülte a választ.

A férfi belepillantott a zacskóba. A gombák porosak voltak. Ez a fajta a fű között nő. Valaki — feltehetően polgárőr — felrúghatta. A tanító gyorsan számolni kezdett. Egy napig járta a réteket, amíg leszedte. Minden apró gombácskáért külön le kellett hajolni. A több száz gombácska lehetett, talán öt kiló, ha sikerült teleszednie a kosarát. Eladhatott belőle négyet a brassói piacon. Amit kapott érte, kevesebb, mint egy minimálbéres szakképzetlen munkás napi jövedelme. Ő dolgozott érte kettőt, a gyermekeivel együtt… S még fel is rúgták a munkájuk gyümölcsét. Vajon mit tanult ebből a rajkó? „Két napig dolgoztam érte, s a gadzsi polgárőr csúfot űzött a munkámból. Érdemes dolgozni?” Zajzoni ismét a nő szemébe nézett, aki értette a pillantást.

— Mégtiltották, áruljuk. Mért sok volt á gombámírgézés. Pédig á cigány isméri ázt ámit lészéd. [1]

— Köszönöm! Nagyon szeretem a szegfűgombát. De én már nem tudok hajolgatni érte a derekammal. Mennyivel tartozom?

— Mágá is tánítjá á kislányom.

— Ha már szóba hozta, nem úszta meg a javítóintézetet, csak haladékot kapott, szigorú feltételek mellett. Úgy értettem Szegedi úr tájékoztatta. Nekem kötelességem jelenteni az ügyész úrnak, van-e javulás egyaránt magaviseletében és a tanulásban. Ha tanulásban halad, akkor a többiek is kevésbé fogják csúfolni, és kevesebb baj lesz vele. Ha nem marad velem az órák után, nem tudok segíteni neki. Tudom, otthon nincsenek meg a körülményei a tanulásra. Láttam, miként élnek. Ő a legnagyobb, szüksége van a segítségére. Ha javítóintézetben lenne, akkor miként oldaná meg? Lehet, nem érti miért fontos, de higgye el, ez az egyetlen esélye.

— Ním tudom mégfizétni.

— A gomba mennyibe kerül?

— Ázt már ním léhététt eládni.

— És hogy helyrehozta a derekamat? — vetette ellen a tanító.

— Áz más.

Egy ideig farkasszemet nézett a nyomorgó büszkeséggel. Koldulni szokott, de nem akar adósa lenni a tanítónak. Ugyanakkor minden racionális érv lepereg róla. Hirtelen Zajzoninak jött egy ötlete.

— Kislánya most a háztartást végzi, ugye?

— Igén.

— Na, figyeljen ide. Van egy ajánlatom. Én sok mindent nehezen végzek el a ház körül, nehezemre esik hajolgatni. Utálok mosogatni, és zöldséget pucolni. A kislánya ezután nem az iskolában marad velem, hanem hozzám jön. Segít nekem a háztartásban, a konyhakertecskét rendezgetni, én pedig adok neki ebédet, és segítek tanulni. Ezzel fizetek a munkájáért.

— Ugyé mágánák küöszönhétém… — nem fejezte be a mondatot, de mindketten tudták mire céloz. A tanítóban tudatosult: hazudni késő. A pillanatnyi habozás elárulta. Nem hülye ez a nő, csak iskolázatlan. — Mírt csináljá?

— Nemrég halt meg a feleségem. Üres a ház… Legalább elfoglalom magam.

Egy ideig farkasszemet néztek. Kanalasné törte meg a csöndet.

— Ná, feküödjön lé, kénjém még á dérékát.

Furcsa helyeslés volt. Zajzoni a félig elhúzott függönyre nézett az utcára nyíló ablakon. El?ször be akarta húzni, majd dühödten félrehúzta. „Vakuljatok meg!” — gondolta, de nem mondta ki. Nem is kellett.

— Á kurvá ányátokát! Á várják vájnák ki á szémétékét! — kezdett Kanalasné átkozódni. A többit jobb nem idézni.

Távoztában már az utcáról még egyszer visszanézett:

— Küöszönöm, a kislánynák á szémüvégét.

A tanítónak megdobbant a szíve. Magyarázkodni próbált, de Kanalasné elhárította:

— Márádjon mágánál. Míg éltüörné. Mágánák émlék… Ugyé ázt hitte él fogom ádni?

Nem várt választ. Zajzoni szégyenkezve hajtotta be maga utána a kaput. Ő se mentes az előítéletektől, és hamar hitelt ad egyes ijesztgetéseknek. Hiába küzd józan esze ellenük, benne van a zsigereiben.

[1] A gombaismeret szülőről gyermekre száll. A cigányok csak néhány fajta gombát szednek és árulnak, azokat jól ismerik.

(Folytatás következik: Amikor már csak az Isten tud segíteni)