Írásaimban elvesztem, és azt hittem, hogy élek.
Téged láttalak mezítelen, mikor két félhús
az egészet alkotja, és úgy hívja – szerelem –,
de aztán fél marad; esetleg rájuk csodálkozik
egy gyermek, aki egyszerre kapná mindkett?t.
Ugyanígy kapkodunk – te az ezotériába, én meg
abba, hogy lelkem nincsen; megfogódzom mit
definiálhatok a kérész-élet helyett: abban, mi van.
Valamikor rokonaim voltak, mindegy, miféle
század szülöttei, fontosabb volt a testvériség –
ma már szégyellem isten helyében, hogy egyedül
sem vagyok, pusztán hívó szavaim nincsenek,
marad az oroszlánüvöltés a pusztában, fordítás
egyik szent nyelvr?l a másikra, szótárazás, hogy
is van, amit úgy hívnak: magány. Nem a szomorú,
hanem a valós, a teremt?, nem ön-váll-vereget?s,
istentelen nagy magány, ami minden írás hátul-
üt?je, ami több mint a tett, mert elfogadás.
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 09:56 :: Petz György
