A cigány az cigány marad
A következő napokban Devla mintha kicsit megszelídült volna. Bár iskolai előmenetelében nem látszott látványos javulás, kevésbé kalandozott el a figyelme, és az órákat is ritkábban zavarta. Ha aktív szókincse nem is, de a passzív bővült, ritkábban kellett neki egy-egy kérdést megismételni. Mióta bal kézzel kezdett írni, betűi is formásabbak lettek. A helyesírásában nem állt be látható javulás, bár néha Ildikó is figyelmeztette néhány hibára. Ám kevésbé panaszkodtak rá a szolgálatos tanárok, talán mert szüneten időnként Ildikóval beszélgettek, félrevonulva a többiek szeme elől. Néha-néha Bajkó Miki is csatlakozott hozzájuk.
A tetűügy miatt viszont ismét kitört a balhé. Nemcsak osztálytársaival rúgta össze a patkót, hanem egyik szünetben a középső Béldi fiúnak is nekiment. Persze, ő húzta a rövidebbet. A fiú nemcsak két évvel idősebb volt nála, de még az öccse is a pártjára kelt. A tetűügy miatt a tanáriban lejátszódó konfliktusok is hozzájárultak ahhoz, hogy Zajzoni is elverje rajta a port. Utólag megbánta kifakadását. Azt hitte, hogy a kislány iskola után hazaszalad panaszkodni édesanyjának, és nem jön a „munkahelyére”, de tévedett. Igaz, sértődötten burkolózott megszokott hallgatásába. Mindent megtett, amire az öreg kérte, de nem lehetett kibillenteni a Néma Levente szerepéből, miközben feszült vonásairól lerítt a benne dúló vihar. E hangulatban állított be Szegedi.
A tanító már nagyon várta látogatását, mégis úgy kísérte az udvarról a házba, mintha fogorvoshoz menne. Miként fogja elhinni a pszichológus, hogy máskor kellemesen elbeszélgettek? Devlának a veteményesnél adott egy kis feladatot, hogy nyugodtan magyarázhassa a bizonyítványát. Meglepetésére Szegedi nem vágott kétkedő arcot, sőt, négyszemközt akart beszélgetni a kislánnyal. A konyhaablakból látta, hogy a fiatal férfi is letérdel az ágyás mellé, majd az első válasz nélkül hagyott néhány szó után feltűri nadrágja szárát, és nekilát gyomlálni. Meglepetésére, míg ő főzött és terített, a pszichológus szóra bírta a kis sértődöttet. Az ebédmeghívást is elfogadta.
A kislány ugyan az asztalnál is szófukar volt, de már feladta dacos hallgatását. Szegedi az öreggel váltott néhány szót, pálya- és munkahelyválasztásáról mesélt, majd arról faggatta, miként élte meg az első „szabad” iskolakezdést. Váratlanul a kislányhoz fordult, szemével intve az öregnek, ne szóljon bele, majd rákérdett:
— Gúnyoltak, ugye… a fiúsra vágott frizurádért? Vagy inkább a tetűkért? Megaláztak?
Devla azonnal begubózott, kezecskéje ökölbe szorult. Fejét leszegte, csak időnként pillantott a pszichológusra, akivel épp most barátkozott meg. Szegedi nem várt válaszokat. Furcsa barkochbát[1] játszott a Néma Leventét játszó kislánnyal, hiszen Devla nem válaszolt se igent, se nemet, csak meg-megvillanó tekintete vált beszédessé. Zajzoni csodálattal figyelte a „vallatást.” Az évek során ő is megtanult a gyermeki tekintetekből olvasni, de… Szóval egykori diákja értette a dolgát. A kislány nem úgy viselkedett, mint egy rendőrségi kihallgatáson. Nem vált egyre dacosabbá, hanem egyre gyakrabban pillantott fel, és egyre hosszabb időre. A végén már egy-egy igen vagy nem is elhagyta ajkát. Csak kifehéredett kis ökle — melynek szorítása nem engedett fel — jelezte, mi zajlik a lelkében.
— Ha ilyen gonoszak, miért adod meg nekik azt az örömet, hogy megalázzanak?
E kérdésre még a tanító is értetlenül nézett. A gyermek felvillanó szeme is jelezte, hogy a kérdés telibe talált, sőt Szegedi arcán felejtette csodálkozó tekintetét.
— Gyere, játsszunk valamit. Alázz meg! Van rá öt perced! Akármit mondhatsz, akármilyen hangnemben, s ha sikerül, akkor fél lábon körbeugrálom az udvart, s közben azt kiabálom, iá-iá-ihaháá…
— Híj, azt végignézném! — tért magához az öreg első meglepetése után, mert rájött, mire megy ki a játék. Majd biztatni kezdte a kislányt, nyugodtan megpróbálhatja, hiszen Szegedi bácsi ajánlotta fel.
Egy vásott kölyök kapott volna az alkalmon. Jó hecc válogatott sértéseket vágni egy felnőtt fejéhez, méghozzá kockázat nélkül. Hiszen ő kérte erre! Devla csak nézett megrökönyödve a két felnőttre. Egy apró mosoly is végigsuhant az arcán, feltehetően elképzelte a pszichológust amint fél lábon ugrálva szamárhangokat ad ki az udvaron. Feszültsége is felengedett, annyira meglepte az ötlet. Csak nézett, nagy, csodálkozó szemekkel, hol a potenciális szamárra, hol a tanítójára. Csak hosszú idő után fogta fel, hogy a két férfi halálosan komolyan beszél.
— Próbáld úgy, ahogyan veled tették! Viselkedj úgy, mint ők! Csak most engedte meg Szegedi bácsi. Vissza nem térő alkalom… — tette hozzá az öreg. Ami biztos, az biztos.
Nehezen kötélnek állt, utánozni kezdte Gábort és a Béldi fiúkat. Eleinte megrettenve saját szavaitól, majd kissé felbátorodva, de még mindig félénken.
— Nem érzem magam megalázva… — vonta meg a vállát Szegedi.
A végén már Devla teljesen beleélte magát a jelenetbe. Hiába. Kétségbeesés tükröződött arcocskáján.
— Nem tudom — adta fel. Látszott rajta, nem érti, miért nem sikerült.
— Senki, de senki nem tud megalázni, ha nem hagyod magad. Ne add meg hát nekik az örömet! Nem egyszerű másképp reagálni, mint amiként megszoktad. Önuralom kell hozzá — mondta Szegedi, majd megismételte romani nyelven is. — Akarsz önuralmat tanulni? — fordította ismét magyarra a szót.
A bólintásra kért két tál vizet, egy jéghideget és egy annyira forrót, hogy épp benne tudja a kezét tartani. Majd egyik kezét az egyik, a másikat a másik tálba dugta.
— Kellemetlen, de itt tudom tartani. Mert nagyon akarom. Próbáld meg te is. Először a hideggel…
Azzal nem is volt baj, de a forróból Devla már kikapta a kezecskéjét. No persze, egy kislány kezén a b?r vékonyabb és érzékenyebb… Devla többször is próbálkozott, idővel a víz is hűlt, így egyre hosszabb ideig sikerült.
— Látod, meg tudod tenni. Ezt gyakoroljátok naponta. Ha sikerül, a tanító bácsi eljátssza azoknak a gonoszoknak a szerepét, lássuk, idővel meg tudod-e vonni te is a vállad, mint én? Gyakorlod majd?
— Igen.
Szegedi, mint ki dolgát jól végezte, elbúcsúzott, de távoztában visszaszólt:
— Jövő pénteken ismét eljövök, ha nem zavarok. Esetleg snapszerezhetünk hármasban? Érdekesebb, mint kettesben…
— Lehet róla szó — felelte Zajzoni, de a gyanakodva nézett rá, mintha olvasni akarna gondolataiban.
— Vigyázz, mert a tanító bácsi a snapszerben csalni szokott! Időnként úgy adja össze a két alsót, hogy kettő meg kettő az öt!
— Neeem! — hitetlenkedett Devla.
— Én ügyelnék…
— Bagoly mondja verébnek, nagy a füle szegénynek… — csóválta meg rosszallóan fejét az öreg, mert rájött, hogy mire megy ki a játék. A pszichológus megvakarta az orrát, hogy elrejthesse kópé mosolyát.
— Nevelőim nem értettek a szegjavításhoz — utalt az öreg egykori mondatára: „Egy szeg se jó benned lurkó!”
A kislány gyanakodva nézett a két felnőttre. „Mit rejtegetnek előlem?”
Úgy tűnt, Devla örömmel fogadta a ráosztott szerepet: énekelje el a roma-himnuszt a Falunapokon. A próbákon alig várta, hogy sorra kerüljön, a színpadra való kiállása előtt mégis váratlanul meggondolta magát, pedig már be is konferálták. Zajzoni hiába guggolt le hozzá, hiába biztatta, osztálytársai előtt minden alkalommal milyen ügyesen elénekelte, és meglátja, megtapsolják majd, a kislány csak rázta a fejét, és nem akart kimenni. Az öreg nem erőltette. Látta, mennyire görcsösen menekül a szerepléstől. Nem az első diákjával járt így. Tudta, ha kényszeríti, csak belesülne, és kinevetnék. Így is behallatszott a színfalak mögé néhány megjegyzés a nézőtérről. Csak évek után mesélte el, mi is történt valójában. Sorára várva meghallotta, amint ketten azt beszélték, miért nem öltöztette fel a tanító „rendesen”, székely ruhába, mint a többi gyermeket. És ha már szépen énekel, miért nem valami igazi népdalt énekeltet vele. Hiszen ez egy székely falu…
Teltek a napok, eljött a május vége is. Az iskolán kezdett úrrá lenni a vakációs hangulat, a nagyobb diákok már számolgatni kezdték, hány órát kell még végigszenvedniük az év legboldogabb napjáig. A tanári fennhangon háborgott ezért, valójában hálásak voltak ezeknek a semmirekellőknek, hiszen megkímélték őket egy hasonló erőfeszítéstől.
Zajzoni már-már reménykedni kezdett. Devla nevelésébe fektetett munkája kezdte meghozni gyümölcsét, amikor körülötte ismét kitört a botrány, két nap, egymás után. A tanulásban elért első apró sikerjelek után, egy ideje megint elkalandozott a kislány figyelme. Kanalasné is egyre gyakrabban vitte iskolaidőben magával gyűjtögető útjaira. Falra hányt borsónak bizonyult a lelkére beszélni, és a javítóintézetet is kilátásba helyezni. Az év vége még nem jött el, és az igazgatónak is, neki is akkor kell majd megírniuk a jelentést. Hiszen nem felmentették, csak haladékot kapott, szigorú feltételek mellett. Amint a javítóintézetbe utalás emléke halványult, egyre kevésbé motiválta anyját az egyezség. Minden győzködés lepergett róla.
— Fölöslégés á cigánybúl kisásszont névélni. Á cigány áz csák cigány márád!
Az öreg aznap is hátfájással ébredt, talán ezért is viselte nehezebben az események nyomását. A tegnapi verekedés Gáborral, majd Kanalasné meggyőzésében átélt kudarc után Devlát többször is figyelmeztetnie kellett, hogy figyeljen, mert az órát is zavarja. Minderre hab volt a tortán az újabb botrány ebben a szünetben… Zajzoni feje fölött átcsaptak a hullámok. Az események elcsitulása után elkeseredetten huppant le egy székre a tanáriban, arcát kezébe temetve. Margit jött oda hozzá. Melléült, majd kezét a vállára téve vigasztalóan mondta:
— Mindent megpróbált. Nem Mindenható Isten, képtelen a világot megváltani. Vannak határai. Annyi éven át nem tanulta meg?
Többen is odajöttek, s egy-egy együtt érző mondattal próbáltak a lelki nyomáson könnyíteni. Még Béldiné is vigasztalta:
— A cigány az cigány marad, tanító úr! Lehet nevelni őket, de a génjeik előbb-utóbb úrrá lesznek rajtuk. Mesélte egy Svédországba kivándorolt osztálytársam, hogy a barátjuk Romániából fogadott örökbe egy cigánygyermeket. A fajtájának környezetétől távol, jó családban, jó iskolában nevelkedett. Sokáig vágytak a szülők utódra, de nem lehetett. Szeretettel vették körül. Mindent megadtak neki, amit megkívánt, még fizettek is, ha jó jegyet kapott, vagy ha házimunkát végzett, csak motiválták. Egy ideig úgy tűnt, minden remekül halad, aztán felszínre törtek benne a gének. Egyre nagyobb balhékba keverte magát. A szülők ígértek neki mindent, csak javuljon meg. Ám a helyzet egyre rosszabb lett. Drogozni kezdett, majd lopáson érték. Börtönbe került…
Folytatás következik: Feladom…
[1] A barkochba (gyakran magyarosodott ejtéssel: barkóba) egy szóbeli játék, amelynek során egy (vagy több) játékosnak eldöntendő kérdéseket feltéve kell rájönni egy szóra vagy kifejezésre, amit egy (vagy több) másik játékos gondolt. http://hu.wikipedia.org/wiki/Barkochba
A játék nevének eredete: A legenda szerint Simon Bar Kohba elé vittek egy kirabolt és megcsonkított embert. A rablók a szerencsétlennek a nyelvét is kivágták, hogy ne vallhasson ellenük. Bar Kohba azonban olyan kérdéseket tett fel, amelyekre az áldozat egyszerű biccentéssel vagy fejrázással felelhetett. Így kiderült, hogy a tettesek az áldozat bátyjai voltak, akiket aztán el is fogtak, és elnyerték megérdemelt büntetésüket. http://hu.wikipedia.org/wiki/Bar_Kohba
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:57 :: Vandra Attila
