– Nem akartam ilyen rosszat mondani Plangár mamáról.
Az öregasszony csodálkozva tekintett fel.
- Rosszat? Miféle rosszat?
– Hát, tudja… – akadt el Herbert -, hogy a Lujza néni szerint Plangár mama felfordulhatna. *
Plangár mama a zsinegről akart levenni egy száraznak vélt alsóneműt, és unokáját kérte meg, engedje le a fregolit. A gyerek ügyetlennek bizonyult, a kampóról leakasztott kötél kicsúszott a markából. A nedves ruhákkal telített fregoli a nagymama nyakába szakadt.
A robajra a konyhába csődült az összes lakó — Lübkénét kivéve, aki éppen dolgozott —, s egy másodpercig mindenki dermedten nézte Plangár mamát, amint kétségbeesetten igyekszik kikászálódni a nedves ruhák alól.
Plangárné Lujza ocsúdott fel először a dermedtségből, ám ahelyett, hogy anyósa segítségére sietett volna, a mellette álló Mazuránére támadt.
— Nem tudta megvárni, míg a mi ruháink megszáradnak? Láthatta, hogy túl sok lesz a fregolin és le fog szakadni. Tessék! Most nézze meg, mi történt!
Gizike mentegetőzni akart, de Mazura úr megelőzve őt a védelmére kelt.
— A fregoli nagyon is jól bírja a ruhákat. A maga fia engedte nagyanyja nyakába a mosott holmit — mondta higgadtan, a fregolikötél akasztója mellett megszeppenve álldogáló Józsikára mutatva.
Plangárné, még mielőtt a fiára fordította volna tekintetét, észrevette Herbertet a konyhaajtóban.
— Te meg, aki mindig minden lében kanál vagy, miért nem segítettél Józsikának?
— Nem is voltam a konyhában — védekezett Herbert. — Ha meg ilyen nagy mamlasz, minek nyúl hozzá? Vagy miért nem maguk segítenek Plangár mamának? A maguk anyja.
Plangár Béla felhorkant.
— Fogd be azt a nagy szád! — lépett fenyegetően Herbert felé.
— Maguk felől akár fel is fordulhatna — feleselt vissza Herbert, mitsem törődve a rámeredő döbbent arckifejezésekkel. Nem tudta, igazság-e ez, vagy sem, ám egyszer hallotta félfüllel az öregasszonytól, amint az maga elé morogja: a menyem felől akár el is patkolhatnék, még örülne is neki. Ha az öregasszony mondta, nyilván így is van.
Mazuráék a sarokba húzódtak a kitörni készülő vihar elől. Józsika ellépett a fregoli kötelétől az anyja mellé. Plangár mama még mindig a nedves ruhák súlyával viaskodott. Herbert a konyhaajtóban állt dacosan és mozdulatlanul.
Plangárné Lujza pulykavörössé vált a felháborodástól. Férjének szólásra nyílt szája tátva maradt. Előbb mereven bámult a gyerekre, aztán csak megmozdult, mégsem tűrhette, hogy egy kölyök ilyen tiszteletlenül beszéljen az anyjáról. Megpillantva egy gunyorosnak vélt mosolyt Gizike szája szegletében, hangot is adott megbotránkozásának.
— Ide figyelj, te isten átka! — keze már lendült is a nyaklevesre, amikor az öregasszony felnyögött a ruhák alól.
— Segíteni kéne — javasolta Mazura úr bátortalanul. Szavainak jelentőségét Herbert fogta fel leghamarabb. Egy szemvillanás alatt a falnál termett, s erőlködve bár, de felhúzta a fregolit, majd rögzítette a kötél végét a kampóhoz. Cselekedetével akaratlanul is elkerülte Plangár Béla bősz támadását, akinek figyelme most az anyjára összpontosult.
— Jól van, mama? — kérdezte hirtelen támadt aggodalommal. Odalépett az öregasszonyhoz, hogy segítségére legyen, ha kell. Plangár mama azonban eltolta magától a feléje nyújtott kart, saját erejéből tápászkodott fel.
— Nem történt semmi baj — mondta valamelyest megilletődötten. Megtapogatta magát, hagyott-e fájdalmas nyomot a fregoli.
— Még jó, hogy nem törte ki a nyakát!
— Egyszer majd az is bekövetkezik, csak legyetek türelemmel.
Mazuráné megérezte, hogy a társalgás kedvezőtlen irányba halad.
— Gyere, neked készülődnöd kell — figyelmeztette férjét, miközben már húzta is kifelé a konyhából.
Az öregasszony visszakászálódott a tűzhely melletti hokedlijére. Plangárné Lujza bezavarta fiát a szobába, majd férjével együtt követték a gyereket. Herbert is jobbnak látta eltűnni a konyhából, ahova csak később, hazatérő anyja szörnyülködő hangja hallatán tért vissza.
Amikor Lübkéné fáradtan megérkezett, alig akasztotta fogasra kabátját és lépett a konyhába, Plangárné Lujza rohant ki szobájukból.
— Nevelje meg a fiát! És örüljön, hogy lefogtam a férjem kezét, mert ő aztán alaposan felpofozta volna, ha nem állok elébe.
Lübkéné elsápadt, lélekben a legrosszabbra készítette fel magát.
— Mit csinált már megint? — kérdezte halkan, előre félve a választól.
— Nem tudom, honnan szedte — kezdte mondókáját Plangárné Lujza —, de csak magától hallhatott ilyen szörnyűséget.
— Szörnyűséget? — hüledezett Lübkéné. — Az isten szerelmére, mégis mit?
— Hogy én az anyósom halálát kívánom.
— Hogy mit kíván? — kérdezte Lübkéné elképedve.
— Jól hallotta.
— Jaj, istenem! Ez nem lehet igaz!
Herbert ekkor jelent meg a konyhaajtóban. Amint Lübkéné meglátta fiát, a felháborodástól elvakultan odalépett hozzá és lekevert neki egy pofont.
Herbertnek sejtelme sem volt, mi váltotta ki ezt a váratlan haragot. Ám az anyja máris előrukkolt a magyarázattal.
— Hogy volt merszed ilyesmit mondani?
— De anya! — kapta fel fejét a gyerek dacosan. A pofonhoz kapcsolt anyai számonkérés eszébe jutatta, mitől háborodott fel Plangár Béla is. Ki akart állni igaza mellett, csakhogy feltárult a konyhára nyíló cselédszoba ajtaja, és zsírfoltos pongyolában, vállára eresztett hamuszürke hajjal, szemeinek rosszalló pislogásával megjelent Plangár mama.
— Mi folyik itt? — kérte számon a jelenlevőktől. — Mi bajuk van már megint azzal a gyerekkel?
Menyére nézett, annak biztos tudatában, hogy ő lehet okozója a patáliának.
— Tudja azt maga nagyon jól! — replikázott Plangárné Lujza. — Vagy talán nem hallotta maga is, mit mondott ez a pimasz kölyök? Hogy én magát hova kívánom.
— Mindig tudtam, nincs sok eszed — mondta Plangár mama halkan. — Tán csak nem veszed komolyan, ami véletlenül kicsúszik egy gyerek száján? Hallanak valamit, amit nem értenek vagy félreértenek, aztán mondják tovább, anélkül, hogy tudnák, miről is beszélnek.
Legyintett. Karjának mozdulata afféle bölcs megnyugtatás volt, így is el lehet rendezni a világ zavaros dolgait. Aztán Lübkénéhez fordult.
— Maga se rontson rá úgy a gyerekre, még akkor se, ha a magáé. Mit gondol, mi hány pofont érdemelnénk, ha minden elszólásunkért kijárna?
Lübkéné zavarba jött. Most, hogy valaki kiterjesztette védőszárnyait fiára, égette kezét az elcsattant pofon. Motyogott valamit, ami éppúgy lehetett a hallottak elismerése, mint egy nehezen feltörő bocsánatkérés. Lehorgasztott fejjel megfordult, átkarolta Herbert vállát, és húzta magával a szobájukba.
Aznap este anya és fia nem beszéltek egymással.
Herbert a sarokba kucorodott, a cserépkályha mellé. Időnként az anyjára sandított, várva, hogy az megszólaljon. Nem akart mentegetőzést hallani, bocsánatot meg — isten ments! Az nem a felnőttek szokása, még akkor sem, ha nincs igazuk. Valamit mégis, amire válaszolni lehet. Aztán majd szó szót követ és szép lassan minden elsimul.
Anyja azonban hangtalanul meredt maga elé a megkopott karosszékben. Ott ült egész este szótlanul, még akkor is, amikor Herbert egy félénk jó éjszakáttal bebújt az ágyba.
Az asszony ekkor odalépett az ágyhoz, lehajolt és homlokon csókolta fiát. Aztán ő is lefeküdt. Elalvás előtt imádkozott. Hosszan tartó és zavaros imája végén elsuttogta az áment, majd hangtalanul sírni kezdett. Nem hitte, hogy Isten mindenért megbocsát.
* * *
Leggyakrabban Herbert és Plangár mama tartózkodtak a hatalmas lakásban. Mazura úr, igaz, szintén otthon volt napközben, ám sokszor estig is az igazak álmát aludta szobájukban, lévén éjszakás műszakba beosztott pincér. A többiek késő délutánig dolgoztak, Józsika napközi otthonban töltötte tanítást követő idejét, s csak anyjával tért haza, miután az érte ment az iskolába. Apja is későn szokott hazajárni, számtalan pártmunkát vállalt és végzett. Hol gyűlésezett, hol agitálni járt. Herbert anyja — éppúgy, mint Mazuráné — szintén a kései órákban érkezett meg. Így aztán a konyhát Plangár mama és Herbert birtokolta délutánonként vagy reggelente, amikor Herbert minden második héten délután járt iskolába.
Plangár mama beköltözésüktől fogva istápolta Lübkénét és fiát. Előbb csak tanácsokkal látta el a fiatalasszonyt, később már gyakorlati segítséget is nyújtott. Gyakran megfőzte számukra az ebédet, megtanította Lübkénét vasalni. Felvarrta Herbert ruháinak leszakadt gombjait, zoknit stoppolt vagy foltot varrt a nadrágra. Elvégzett sok mindent, amire Lübkéné képtelennek vagy ügyetlennek bizonyult. Mindezt persze mások — elsősorban menye és fia — tudta és tudomása nélkül. Igyekezett ő a menyének is segíteni, csakhogy ettől hamar elment a kedve. Plangárné Lujza ugyanis házasságának már az első heteiben tiltakozott az ellen, hogy anyósa mindenbe beleszóljon. Még a legönzetlenebb segítséget is elutasította, mondván, ért ő mindenhez, meg el is tud végezni mindent. Épp csak azt nem tette hozzá, jobban az anyósánál. Amikor Plangár mama emiatt panaszkodott a fiánál, azon nyomban megkapta a választ, miheztartás végett.
— Ejnye mama! Inkább örüljön, hogy Lujzika leveszi válláról a terheket. Vagy azt hiszi, egy nebántsvirágot vettem feleségül?
Az öregasszony nehezen alkalmazkodott a burkolt figyelmeztetéshez. Élete során megszokta, hogy mindig kéznél legyen, ha valaki szükséget érez, támogatást igényel, s ez már ugyancsak a vérébe ivódott. Hatvan éves elmúlt, két gyereket felnevelt, végigdolgozta egész életét. Bánatára sohasem volt hivatalosnak számító munkahelye, sohasem dolgozott másnak alkalmazásban, ezért a jótevő állam mindössze havi száz forint nyugdíjat folyósított neki. Így kényszerült — ahogy ő mondogatta olykor — koloncként a fia nyakára.
Férje, Plangár József rakodómunkás még 1943-ban meghalt. Idősebbik fiát nem sokkal később az orosz fronton érte a halál. Kisebbik fia abban az időben nősült, vitte is újdonsült feleségét a Haller utcai viskóba.
A Plangár család évekig lakott a Haller utcában, egy földszintes vityillókból álló telepen, amelyet az első világháborút követő válságos időszakban létesítettek. Szükségből, hogy aztán három évtizeden keresztül átmeneti helyett nagyon is állandó otthont adjon számtalan szegény családnak. Az új, kommunista kormány ígéretet tett a telep felszámolására, ám addig is, míg ennek megvalósítására sor került, néhány arra érdemes lakót színvonalasabb bérleményhez juttatott. Így kapta meg, mint aktív pártmunkás, Plangár Béla az újlipótvárosi társbérletet, ahova természetesen az anyját is vinnie kellett magával. Plangár mama örült is ennek, meg nem is.
Hogyne örült volna mindannak, ami egy úri negyedben található lakáshoz illik. A viskóénál háromszorta nagyobb csempézett konyhának, a széntüzelésű bojlerral és zománcozott fürdőkáddal felszerelt fürdőszobának, sőt eleinte még saját kis cselédszobájának is. De már a régi szomszédok, akikkel éveken keresztül osztozott bajban, vigasságban, nagyon hiányoztak neki. Élete a telepen közösségi élet volt, ahol az egyik vityillóból a másikba való átjárás természetesnek és mindennaposnak számított, akár egy kommunában. Nem csoda, hogy a cselédszobát rövid idő elteltével inkább érezte zárkának, mint igazi otthonának.
Az új lakásban vált végérvényesen nyilvánvalóvá, hogy menyével sehogy sem, legjobb esetben is nehezen értik meg egymást. Plangárné Lujza a Haller utcában még úgy-ahogy alkalmazkodott anyósához, hiszen mégiscsak ő telepedett be annak otthonába. Az új lakásba költözéssel ellenkezőjére fordult a helyzet.
A fregoli eset másnapján Plangár mama és Herbert a konyhában ültek. Az öregasszony hokedlijén a sparhelt mellett, a gyerek a viaszos vászonnal letakart konyhaasztalon leckéjével bíbelődött. Plangár mama pulóvert kötött, fel sem figyelt arra, hogy Herbert leteszi a ceruzát és irkájára dőlve hosszasan elmereng. Csak a hangra állt meg kezében a kötőtű.
— Nem akartam ilyen rosszat mondani Plangár mamáról.
Az öregasszony csodálkozva tekintett fel.
— Rosszat? Miféle rosszat?
— Hát, tudja… — akadt el Herbert —, hogy a Lujza néni szerint Plangár mama felfordulhatna.
— Rosszat mondtál persze, de csak azt, amit hallhattál. — Plangár mama kötőtűit a félkész pulóverrel együtt az ölébe ejtette, figyelme a gyerekre irányult. — Tudod, a felnőttek sokszor mondanak olyasmit, amit nem gondolnak komolyan. Amit később megbánnak. Mint édesanyád is tegnap. Esze ágában sem volt felpofozni téged, de nehéz napja lehetett, és keze gyorsabb volt az eszejárásánál.
Herbert tágra nyílt szemekkel hallgatta az öregasszonyt. Próbálta megemészteni a hallottakat, valami mégsem férhetett a fejébe.
— Lujza néni ugye nem szereti Plangár mamát?
— Ez nem olyan egyszerű — felelte az öregasszony, keresve a megfelelő szavakat, amivel elmagyarázhatja azt, amit valójában ő maga sem ért.
— Tudod, fiam, nehéz időket élünk. Ilyenkor a szeretet háttérbe szorul. Vagy azt hiszed, nem szeret az édesanyád, mert tegnap megpofozott? Fáradt volt szegény és nem mérlegelte, mi a helyénvaló. Lujza is csak mérgében beszélt rólam rosszindulattal. Talán hallottad már édesanyádtól, hiszen keserűségében gyakran hajtogatja, hogy neki is jobb lett volna, ha elpusztul a szüleivel, amikor bombatalálat érte a házukat. Azt hiszed, édesanyád ezt komolyan gondolja? Hogy tényleg meg akar halni? Itt hagyni téged magadra?
— Miért akarnak az emberek meghalni?
— Dehogy akarnak! Ez csak amolyan kiszólás, aminek éppen az ellenkezője igaz. Mindenki ragaszkodik az életéhez.
— Az SS-katonákat mégis kivégezték.
Az öregasszony gyanakodva nézett Herbertre. Megsejtette hova akar kilyukadni a gyerek, és az nagyon veszélyes terület volt. Miket hallhatott, és kitől? Mit mondhatott neki az anyja, és mit mondjon neki most ő?
— Háború volt, nagyon sokan meghaltak. Magyarok, németek, oroszok. Sokféle náció. Rossz és jó emberek, vétkesek és ártatlanok. A háborúban más törvények uralkodnak.
— Az SS-katonák rossz emberek voltak, és azért kellett kivégezni őket, ugye?
Odakint komoran jelentkezett az estébe hajló téli délután. A házudvar besötétedett, a körfolyosóra nyíló és elfüggönyözött konyhaablak még a hátramaradt fénynek is útját állta. A konyha homályba borult, az öregasszony nem látta tisztán a gyerek arcát.
— Kapcsold fel a villanyt, légy szíves.
A csempekockák megsárgultak a villanykörte bágyadt fényétől. A gyerek arca is sápadt volt.
— Apámat is kivégezték.
— Ki mondta ezt neked?
— Hallottam. A Kohuttól, aki az ötödiken lakik.
— A Kohut zagyvaságokat beszél. Édesanyád mit mondott erről?
— Azt, hogy apa meghalt a háború alatt.
— Ami nem jelenti azt, hogy kivégezték. Miért végezték volna ki?
— Kohut azt mondta, mert SS-katona volt.
— Én meg úgy tudom, hogy mérnök volt a Ganz gyárban. Egyszer, amikor ez szóba került, Kalocsainé, a házmester is így mondta. És még azt is, hogy nagyon rendes ember volt az apád, mindenki szerette.
Herbert nem tudta eldönteni, Kohutnak vagy Plangár mamának higgyen. Az öregasszony észrevette kétkedését.
— Ide hallgass, mondok én neked valamit. Az idősebbik fiam meghalt a fronton, a Kárpátokban. Máig sem tudom, hogy aknára lépett-e vagy kivégezték. Csak azt tudom, meghalt. Számít hogyan? Mit érnék vele, ha megtudnám? Azzal úgysem kapnám vissza. Csak azt remélem, hogy nem szenvedett sokat. Manapság azt állítják, rossz ügyért harcolt. Épp csak azt nem teszik hozzá, úgy kell neki, megérdemelte sorsát.
Plangár mama szünetet tartott. Szemei lecsukódtak egy percre. Felsóhajtott és megkapaszkodott a tűzhely szélébe, mintha fel akarna állni, de csupán az üléshelyzetén változtatott. A hokedli megreccsent alatta, mire felnyitotta szemét és folytatta:
— Nem érdemelte meg a sorsát, ahogy apád sem az övét. A fiam is meg az apád is túl kis emberek voltak ahhoz, hogy maguk döntsenek a sorsuk felett. Ha rossz ügyért harcoltak, hát nem a saját akaratukból. Akárhogy is, a fiam nekem akkor is a fiam marad, és amíg élek, szeretettel fogok gondolni rá. Neked is úgy kell gondolni az édesapádra.
Herbert lehorgasztotta fejét, alig hallhatóan mondta:
— Nem is ismertem.
— De láttál róla képeket, legalább tudod, hogy nézett ki. Egyet nekem is mutatott az édesanyád. Szép ember volt, hasonlítasz rá. Ha egy szörnyeteg lett volna, te is az lennél.
Az előszobából motoszkálás hallatszott, valaki a lakók közül hazaérkezett. Az öregasszony ismét kezébe vette a kötőtűket, Herbert pedig visszaballagott a konyhaasztalhoz. Leült a székre és az irkája fölé hajolt. Gondolatai azonban nem a leckén jártak.
/folyt. köv./
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:45 :: Bányai Tamás
