–Mostanra már ?is ilyen szép középkorú hölgy lehet, mint most magácska.
Szép, nagyon széplány volt ugye? A mosolya, az is nagyon hasonló, csak az övé szélesebb és vidámabb volt. Bocsánat, ha a lábára léptem, nincs hely beljebb menni, annyian megálltak itt az ajtó el?tt, gyerekek, mennek haza az iskolából, ez a sok hátizsák, nem lehet t?lük elférni. Nem baj, nemsoká leszállok. Kegyed meddig utazik? ?beszédes volt, kis csacsogó, nevet?s, kacagós, csacsóka… ?is tudott ám, ilyen szigorúan nézni, mint most maga!
Különös az élet… Mintha célja lenne egy-egy találkozásnak, nem gondolja? Mikor el?ször találkoztunk, akkor még lehetett azt hinni, véletlen.
Untatom? Ilyen már az öreg, szereti az emlékeit. Tudja, a magány beszédessé teszi az embert, ha van hallgatósága a vénembernek, fecseg. Miért van az, hogy könnyebb elmondani egy ismeretlennek, ami a szívünkön van, mint egy közeli ismer?snek?
Szóval, no, egy órában születtünk. ?barna, én sz?ke, angyalfürtökkel.
A bába tréfából elcserélt bennünket, amikor az egymás mellett fekv? anyáinknak kivitt szopni. Egyiken se szóltak egy szót sem. Egyikünk anyja sem. Miel?tt visszacseréltek bennünket, mindkett?nket megszoptatott a másik anyja. Nem hiszi? Miért néz úgy rám, mintha egy szavamat se hinné?
Nem esküszöm. Nem szoktam. Így volt, ha hiszi, ha nem.
Másodszor a tizennyolcadik születésnapunkon találkoztunk.
Akkorra már én százötven kilométerre laktam a szül?földemt?l, de egy iskolai kirándulással éppen ott voltam megint. Rá sem tudtam nézni más lányra, csak arra a szép barnára, csak odavonzotta a szemem valami újra és újra. Amikor megláttam, hogy más kéri fel táncolni odarohantam és én vittem el. Magam is meglep?dtem hirtelenségemen, nem voltam ám én egy olyan nagylegény. Három napon át minden nap találkoztunk. Nevettünk a második véletlenen, ami megint összehozott bennünket.
Azóta is ?rzöm a szívemben az els? szerelem varázsát. Pedig meg se csókoltam ?t soha.
Bocsánat, elfér a keze itt az enyém mellett, nyugodtan kapaszkodjon, ráz ez a busz nagyon! Szóval… Nem írt, nem válaszolt a leveleimre.
Csaknem harminc éve mindenkiben ?t keresem. Mindenkit hozzá hasonlítok.
Mostanra már ?is ilyen szép középkorú hölgy lehet, mint most magácska.
Ne haragudjon, ha… Kéz’csókolom!
–‘Szervusz Vili! Nekem itt le kell szállnom.
