Kertész Éva : Mindörökké II.

Nyomtatás

2.

Sokszor elgondolkodom, hogy talán, ha lett volna egyetlen bizalmasom, valaki, akinek kisírhattam volna magam, talán türelmesebb lettem volna. De minél öregebb vagyok, annál jobban tudom, hogy a mi kapcsolatunk halálra volt ítélve. Hiszen én magam alkalmatlan vagyok a szamaritánus szemléletre. Egyébként pedig kinek panaszkodhattam volna? Anyának? Hiszen ő aztán valóban nem lehetett megértő, mert pontosan az ő dédelgetett álmait romboltam szét, s gázoltam bele leggyengédebb terveibe. Panaszommal legfeljebb igazolva látta volna saját igazát, s annyiszor dörzsölte volna az orrom alá, ahányszor módja adódott rá.

Barátnőnek? Egy igaz barátnőnek? Olyanom nekem nem volt. Korábban sem, házasságom alatt pedig különösen nem. De nem is hiszek benne, hogy akkor bárki megérthetett, csitíthatott, vagy szidhatott volna. Mert, ki hihette el, hogy az én okos Lőrincemet csak úgy rászedte egy rafinált nő — a legkiválóbb antibébi tabletták korában — rajtam kívül? De ahhoz, hogy más megértse, amit én, el kellett volna mondanom az előző megkísértését is! Csakhogy, ahhoz meg be kellett volna számolnom rosszkedvem okáról, mely lehangoló ugyan környezetemre nézvést, de különösen a férjemre hozna szürke fényt. Igen. Ilyen egyszerűen derül ki, hogy csak a szerelem akkora ökör, mint én, s akkor ismét ott vagyunk, ahonnan indultunk, pontosabban, hogy nesze neked cirógatás, csábítás és dorombolás, meg a hódításnak mindazon módja, amit a földön már korábban kitaláltak, ha ezt másnál is kipróbálta már.

Ma már tisztán látom, érzem, hogy Lőrinc valóban nagyon szeretett engem. Ma már tudom. Tudom, mert elhagytam, és tudom, látom, hogy most is minden alkalmat megragad, hogy együtt legyünk. Miként azt is, hogy ott és abban a helyzetben neki sem lehetett könnyű. Sehol. A munkahelyén, ahova naponta be kellett mennie, ahol ütötték-vágták a poént a gibicek, akik talán irigyelték is őt. Otthoni környezete sem volt vidám, elvégre egy megkeseredett feleség fogadta személyemben. Mert sajnos, ő is érzékelte, hogy anyagilag egyre nehezebben élünk.

Nyilván hosszabb ideje rágódhatott már magában, tény, hogy egyik nap azzal állított haza, zöldséget fogunk termelni fólia alatt. Nagyban. A magam részéről tudtam, hogy egyetlen fillérrel sem tudok hozzájárulni egy fóliasátor felállításához. Sem a jó talajhoz, sem a magokhoz, sem semmihez, amire szükség lenne a terv megvalósításához. Nem is volt rá szükség. Jöttek az emberek a T.Sz.-ből, s a sátrat annak rendje és módja szerint szakszerűen felhúzták. A munkáért pénzt nem fogadtak el, mondván, hét végi szabad napjukon végezték. Én csak vendégül láttam őket, s igazán elegánsan.

Ami ezután következett, az mind Lőrinc szabadidejét, erejét vette igénybe, az eredmény pedig a szorgalmát és a szakmai tudását dicsérte. Akkor már büszke voltam rá nagyon. Miután a terv időpontjában nem szárnyaltam túlságosan, amikor láttam, hogy a létező legnagyobb fizikai munkát végzi, beültem hozzá a fólia alá. Négyzetméterenként ásta fel a kőkemény eredeti talajt, s hordta be talicskával a kiváló minőségű komposztföldet. Amikor én már bekuporodtam hozzá, legalább huszonöt négyzetmétert megdolgozott, s akkor egyengette el a földet a fólia két oldalán. A talicskának csak egy keskeny csíkot hagyott, éppen annyit, amelyen el tudott lavírozni a tíz centiméter széles kerékkel. Csak középen hagyta meg ezt a keskeny utat, ahonnan szétterítette a kiváló táptalajt, amibe majd beleveti a magvakat. Éppen azt akartam kérdezni, hogy ez az egész ötlet mikor, és hogyan született meg az agyában, amikor ő kezdett el beszélni róla. Legalább megállt egy pillanatra.

— De örülök, hogy beültél hozzám! Egyedül nagyon unalmas. Ne hidd, hogy ez itt rettentően fárasztó. Az, ugyan egy kicsit, de visszaigazol, hogy, hogyan állok fizikailag. Megnyugodhatsz: jó a teherbírásom. Az agyam pedig állandóan jár, mit lehetne még jobban csinálni, hogy előnyösebb legyen.

— Jobban? Hiszen ez, amit itt művelsz, rettentően fárasztó fizikai munka, bármit is mondasz róla! Ráadásul ilyet nem végeztél mostanában. Felásni ezt a betonkeménységű, letaposott területet, ráhordani a komposztot, teríteni, beledolgozni, görnyedt tartásban, hiszen a fólia sok helyem alacsony. És főleg levegőtlen. Ez jó mulatság, férfimunka, Lőr! Egyáltalán, hogy jutott eszedbe, mi vitt rá, hogy belefogj?

— Ki fogsz nevetni. A főnököm.

— Kristóf? Nem igaz! Gyere, üljünk ki a levegőre, s igyunk meg egy kávét. Kimentünk, ültünk koszosan a sátor tövében, de Lőrinc gondosan körülnézett, mielőtt nagyon halkan beszélni kezdett.

— Pedig így van. Véletlenül tudtam meg, mert az ő udvarukba aztán nem lehet bejutni. Ha bármilyen okból becsöngetek hozzá, mert valamit nem tudok megoldani, a kapuban tárgyal meg velem mindent. A lakásba még be nem hívott soha. Szóval megtudtam, hogy három hatalmas fólia van az udvarában, amelyet a szövetkezet dolgozói munkálnak meg munkaidőben.

— Azannyát.

— Azt. Nem szóltam róla senkinek, nincs is közöm hozzá. De figyelni kezdtem.

— Lőr! Meg kell veszni!

— Meg. Most figyelj! Később eljutott hozzám az a hír is, hogy Bélapátfalván nyaralót építettek neki a szövetkezet dolgozói. Bizony! Ezt már ünnepnapokon végezték, de innen vitték hozzá teherautóval a téglát, a cementet, minden hozzávalót. A Tsz-éből. Mellesleg az elnöknek is. Erről persze nem illik beszélni, de szép jutalmat kaptak azok a tagok, akik csendben dolgoztak. Sokáig rágódtam rajta, és a végén úgy döntöttem, én is hasznot húzok abból, amivel dolgozom. Azzal együtt, hogy én nem dolgoztatok kívülállókkal, és megfizettem a komposztot. Tehát nem rövidítem meg a Termelőszövetkezetet. A fóliát pedig csak kölcsönnek tekintem.  Amint befejezem ezt a munkát, visszaadom.

— Hát Lőrinc, csoda, hogy ebben a szövetkezetben maradt még valami!

Később másra terelődött a beszédünk, de mindketten arra gondoltunk: Ha mindenki kimódol magának egy apró stiklit, aki tud valamit a főnökökről, elfogy még a föld is a határból.

Egy tény. Nekünk decemberre olyan csodálatos zöldségünk fejlődött, amilyen szabad földön csak nyár közepén látható imitt-amott. Kapkodták is a kereskedők, mint a cukrot. Ami viszont azt jelentette, hogy Lőrinc ásta ki a növényt a földből munkaidő után, én fürösztöttem a fürdőkádban késő estig a kis drágákat, a kislányunk eközben szortírozta, hogy majd mi ketten csomagoljuk éjjel, ha minden készen áll.

Fontos volt, hogy reggelre kész legyen a számtalan csomag, amire jön a vevő. Valójában Lőrinc egyedül csomagolt, én pedig takarítottam. Először a fürdőszobát hoztam használható állapotba, utána következett az előszoba, végül a konyha. Ez a játék kétszer háromszor lejátszódott egy héten, reggel pedig mosolyogva elmentünk dolgozni.

Ha ez nyáron történik, az udvari kifolyó mellett néhány nagy edény segítségével egyszerűbb lett volna a dolog, nem kellett volna belelógni a kádba derékig. Viszont fele annyi lett volna a haszon rajta. Télen ellenben máshol nem tudtuk a rengeteg levesbe valót előkészíteni, mint a fürdőszobában, s vele a kosz bejárta a fél lakást. Utólag is állítom, igen hasznos piszok volt! Mert rengeteget dolgoztunk ugyan, de két év alatt nyaralót vettünk belőle Berekfürdőn, amit rendszeresen kiadtunk nyaralóknak. A nyár utolsó hetében pedig mi pihentünk ott. Nem utolsó sorban könnyebben éltünk. Fellélegezhettünk kissé a nagy nyomás alól. És tiszta haszonként könyvelhettük el magunknak be nem vallott tevékenységünk eredményét. A nyugalom jellemezte ezt az időszakunkat, de feltételezem, hogy akadtak olyanok, akik nem vették jó néven ezt a nyugalmat. Nem utolsó sorban mindenhol akadnak rosszakarók.

Három év elteltével rendőrök soroltak be a lakásunkba, Lőrincet keresve. Mondtam, jó, foglaljanak helyet, mindjárt szólok neki. Mire magamhoz tértem, már meg is bilincselték, és be is tuszkolták az autójukba. Álltam ott megdermedve, és nem értettem semmit. Azon az éjszakán végiggondoltam minden bűnünket, de egyszerűen nem tudtam elképzelni, mi a baj velünk. Próbáltam beszélni telefonon az elnökkel, de nem tudott semmiről, s ígért mindent, ezzel szemben nem tett semmit.

Ez már a rendszerváltozás előtti pillanatokban történt, de még a Tsz elnökök hatalmi helyzetében. Összeszedtem néhány ruhaneműt, és beutaztam a járási rendőrségre Rékával, ahol az apját véltük. Nagyon felzaklatták a Lőrinccel történt események, látnia kellett, hogy nincs semmi baja. Úgy vezettem végig a falun, hogy csak az utat néztem, látnom ne kelljen ismerőst. Szégyenkeztem egész valómban.

Amint beértünk, a parancsnokot kerestem, aki azonnal rendelkezésemre állt, azaz ült. Hellyel kínált, és olyan nyájas volt, ami egyenesen zavart. Kértem, hogy a kislány hadd menjen az apja közelébe, nem baj, ha rendőri kísérettel: így szeretném megnyugtatni.

Mosolyogva közölte, hogy nyugodtan mehetek én is. Megbillent velem a világ, amikor láttam, hogy az én férjem éppen barátian társalog az őrsön tartózkodó rendőrökkel, és meglehetősen vidáman fogadott minket. Biztosított, hogy napokon belül hazatér, ne aggódjunk, nem érheti semmi baj. Hazamentünk hát, és ha nem is türelmesen, kivártuk, amíg visszaszállítják.

Képtelen voltam megérteni mi történik velünk, körülöttünk. Az egyértelmű volt, hogy Lőrinc jól érzi magát ott, ahol van, a rendőrök is inkább barátságosak, semmint számon kérők, de akkor miért tartóztatták le? És miért van még mindig ott?

Azzal vádolták, hogy a TSz. költségén, munkaidőben foglalkoztatja a dolgozókat az udvarunkon felállított két hatalmas fólia alatt. Mire ő lazán megérdeklődte, nem tévesztik-e össze a főagronómussal? Annál is inkább, mert ő be tudja bizonyítani, hogy asszonyok munkáját nem vette igénybe, mert akkor már nincs is haszon rajta. Egyetlen fóliát találnak, ha az udvarát megnézik. Ezt a kicsit pedig csak családi vállalkozásban lehet működtetni.

Mit tesz Isten, amint kiderült, hogy a felsőbb szintről többet tud Lőrinc, mint illenék, azonnal megszűnt minden bűne, csak arra kérték, maradjon még néhány napot, kizárólag a rend kedvéért, hogy úgy tűnhessen fel, mintha sokáig vizsgálták volna az ügyét. 

Mindarról, amitől megokosodtunk, az a legtragikusabb, hogy a rendőr is ember, és fecseg. Így derült ki kártyázás és beszélgetés közben, hogy ők mindenkiről mindent tudnak. Mert nekik minden községben van bizalmasuk. Több is! Tény, hogy ha bármelyik faluban születésnap vagy születés, vagy szüret okán bárhol összejön néhány ember, másnap reggel ők tudják, ki mit mondott.

A történtek után megkeseredtek a barátságaink, bizalmatlanok lettünk másokkal, akiben eddig bíztunk, meggondoltuk a mondanivalónkat.

Itt a szőke Tisza mellett már nem éltünk hosszú ideig, mert a rendszerváltás után Lőrinc nem vásárolt földet, hiszen mire magához tért, az elnök és a főagronómus az egész határt megvette kárpótlási jegyért. De nem ám saját kárpótlási jegyért, hanem olcsó pénzen vásároltért. Hozzá a szövetkezet épületeit, meg az egész gépparkot. Lőr számára a szőke Tisza fiatalon megőszült. Ő Pécsett keresett állást magának.

Ekkor már egyébként is városban kívántunk élni, mert Réka taníttatása így egyszerűbbnek tűnt ily módon. Lőrinc szülei idős emberek, és örömmel fogadtak be bennünket hatalmas pécsi házukba. Így lakbért sem kellett fizetnünk, mindkettőnknek sikerült biztos állást találni, és az öregek sem maradtak magányosak. Réka remekül érezte magát az új közegben, tulajdonképpen minden úgy alakult, hogy mindenki elégedettnek érezhette magát.

Évek múlva, pontosabban, amikor Réka már érettségire készült, egy szombati napon csöngettek nálunk. Én mentem ki kaput nyitni. Három jóképű, ismerősnek tűnő fiatalember kereste a férjemet. Először még azt véltem, Rékához jöttek, de határozottan Lőrincet keresték. Olyan ismerősek voltak! Három, csaknem egyforma magas, közel egykorú fiatalembert ültettem le a nyári filagóriában.

A nap már magasan járt felettünk, bekukkantott a levelek résein, s amint azok meglebbentek, mindig más arcán telepedett meg a fény.

Lőrinc éppen a borotválkozását fejezte be, arcát törölgetve jelent meg az ajtóban. Abban a pillanatban amint ránéztem, belém hasított a felismerés. Réka mellettem állt, hirtelen hozzám simult, megfogta a kezem, húzott az asztalhoz, hogy leültessen, hogy tartani tudjam magam. Erős lány az én lányom, az biztos. Odament a fiúkhoz, és bemutatkozott. Amikor az első mormolta felé a nevét, Réka rászólt: Hangosabban! Ugyanezt tette mind a hárommal.

— Tehát ti vagytok a testvéreim!

— Igen. Ugyanazt a nevet viseljük mind.

— De nekem soha nem volt apám, akihez úgy bújhattam volna oda, mint te teszed most — mondta az egyik.

— Tudod, mi is ugyanilyen apát képzeltünk el magunknak! — tette hozzá a másik.

— Mi az, hogy mi is? — hördült fel Lőrinc.

— Mert én iker vagyok. Ő, az első fiad, Lőrinc. Utána jöttem én, Bálint, percek múlva Benő. De te, apa, annyi fáradtságot sem vettél magadnak soha, hogy megnézz minket. Azt sem tudhattad, hogy másodjára két gyermek érkezett. Az én anyám három fiút etetett, öltöztetett. Nehéz életet élt. Egyébként a legkisebb, akinek más az anyja, nincs velünk.

— Más az anyja? — sikoltottam feléjük, holott már nem volt semmi értelme, mert rájöttem, hogy az a nő, aki „átverte,” ugyanolyan szerelmes liba volt, mint én, aki másodikat is szült neki, bízva egy válásban, és egy házasságban. Ó, nők! Ti buta, ostoba csajok!

A beszélgetés kulturáltan folytatódott apa és fiai között. A gyermekek meglehetőst beszédesnek bizonyultak, elmondták minden keservüket, válságukat. Lőrinc pedig megértően bólogatott, mert tudta, hogy igazuk van. Sorolták ám a fiúk azt is, hogy milyennek képzeltek egy jó apát, mennyire vágytak rá, hogy egyszer beállít, s megsimogatja őket. Folyamatosan vágytak rá, hogy legalább megláthassák.

Nem mondom, okosak voltak, inkább az apjuknak meséltek, mint egy idegen pszichológusnak. Ott ült négy egyforma édes pasas, és én keményen tartva magam, feketével, gyümölccsel szolgáltam nekik. Elvégre egy közülük az én társam volt! Annak a háromnak meg kénytelen voltam elismerni az igazát.

Réka szegény ide-oda rohangált, próbált tompítani a dolgokon, anyósom pedig a konyhaablakból kukucskált ki rájuk. Küldtem, menjen közéjük. Elvégre a vérei, az unokái voltak azok is. S amikor én kukucskáltam kifelé, megláttam valamit Lőrinc szemében. Gyengédség volt, simogatás, pára. A szívem összeszorult, mert úgy éreztem, ez a jelenet akkor lenne igazi, ha a mi családunk lenne az, amely ott ül. Vagy a mienk, vagy azé az asszonyé, aki hármat szült, nevelt, etetett, öltöztetett. Így csak torzó az egész.

Kimentem közéjük, és mosolyogva mondtam, ebédre a konyhában terítünk. Egyszerre állt fel a három fiú, és jöttek nekem segíteni. Mindent elszedtek a kezemből, abroszt, tányért, evőeszközt, és hordtak mindent a helyére.

Amint körülülték az asztalt, és már mindenki evett, én elköszöntem, mondván, egy kis dolgom adódott, és eljöttem. Az autó a ház előtt állt, nem hoztam el semmit, csak eljöttem. Majd Réka rendezi a dolgokat később.

A szüleim bölcsebben, mint gondoltam, nem kérdeztek, nem véleményeztek, de őszintén sajnáltak. Nem tudták, hogy mai döntésemben mi volt az, ami hazahozott, de érezték, hogy végleges. Tudomásul vették, hogy elválok. A régi szobámban aludtam, a régi ágyamban. A Rékáé lett ugyan közben, de nem hiszem, hogy különösebben ragaszkodnék hozzá. Másnap munka után eredtem, bár ismeretségeim, barátságaim megkoptak az évek folyamán, reméltem, hogy valahol rám is szükség lehet. Miként lett is.

Csak egy kicsit kipihentem magam, s már dolgozhattam. Lőrinc természetesen másnap megjelent, esengett, bizonygatott, kérlelt, de én válni akartam. Egyetlen pillanatig sem magyarázkodtam, nem tettem szemrehányást, csupán annyit mondtam, döntöttem.

Kértem, ne alázza meg magát, nincs értelme. Vigye el a kocsit, és Réka hozza el benne a ruháimat, mert öltözködni kell. A piperémre is szükségem lesz, el ne felejtsék. Most még elég, ha minden nyári holmim velem lesz, ha végleges helyre költözöm, elhozzuk a többit is.

Azóta elvált asszony vagyok, önálló lakásban élek, dolgozom, rajongok az unokáimért, és jó lenne találni valakit, akit nekem teremtett a sors. Lőrinc túlságosan csinos volt, túlságosan elegáns, túlságosan művelt, s főleg túlságosan az enyém! Ezek után? Tény, hogy eddig még nem volt szerencsém.

Amikor a lányom összeköltözött a szerelmével, nem lubickoltam boldogságban, de nem nyilvánítottam véleményt sem, ezzel szemben szép szolidan aggódtam. Nem tűnt éppen szorgalmasnak az úr, aki inkább fiúcska volt még, de miután látták, hogy nekem nincs mit kiemelni a pénztárcámból, s képzelhetően az ő felmenőiét sem tömték degeszre, a legény munkát keresett és lelt. Réka pedig elismerése jeléül megajándékozta egy kicsi fiúval. Aztán, hogy ne töltse otthon hiába az időt, hirtelen még eggyel.

Mindkét gyermek csodálatos, Lőrinc viszont összetöpörödött. Rég nem találkoztunk, korábban nem érzékelhettem a változást. Most őszintén megrendített a látványa. Olyan elesett lett! Mellesleg éreztem valami távoli félelmet miatta, de ezt folyamatosan éreztem. Hatalmas pelenkatömeggel érkezett, annyi realitás van benne, hogy itt ez, és a tej a főszereplő.

Természetesen változatlanul rajong a lányáért, s most is azért találkoztunk, mert ő is vágtatott unokanézőbe. Ők ketten gyakran találkoznak, csak Réka titkolja előlem a híreket. Igaza is van. Már nem tartoznak rám a dolgok. Pedig azok betegségekről szólnának. Tudom én! Távolról is megérzem, ha baja van. Állítólag a prosztatájával kínlódik. Ismerem a betegséget, ez sok férfi gondja. Nem kérdezhetem, pedig így ránézve szívesen megtenném. Érzem ugyanis, hogy most mellette lenne a helyem.

Így csak némán aggódom, közben leckéztetem magam: Rózsa, Rózsa! Rájöttél-e már a lényegre? Tudod-e már, hogy nem elég egy férfit meghódítani! Nem ám! Dolgozni kell a megtartásán. Mindent elkövetni, hogy jól érezze magát abban a közegben, amit te teremtettél neki. Ezt már a nagyanyáink is tudták.

Azt is, hogy többet kell mosolyogni, még akkor is, ha úgy érzed, megszakad a szíved. Igaz, hogy ez álarc lesz időnként, és észre sem veszed, hogy feltetted, de bizony ez olyan szabály, amit betartani kötelező. Sőt, meg kell tanulni állandóan megnyugtatóan viselkedni akkor is, ha zaklatottabb vagy a másiknál. És főleg, de nagyon főleg, nem tenni szemrehányást állandóan azért a régen történt eseményért, amelyet már százszor megbocsátottál, de most ismét fáj.

Felmondtad a szerelmedet, a házasságodat, ostobán, bután, és most belepusztulsz, hogy nincs melletted? Ó te szerencsétlen önérzetes Rózsa! Mi lenne, ha nem lennél ennyire megátalkodott, és gondolkoznál, mielőtt megszöksz a saját életed elől?  Sajnos, ennek már fújtak, ezen már morfondírozni is fölösleges. Berendezkedtél egy magányos életre, és ez így is marad.

Anya is egyedül él. Még mindent elintéz maga körül, de már nem vágyik ki a lakásból. Apa szerencsére gyorsan ment el, nem kellett sokáig ápolni. Tudom, nehezen viselte volna a kiszolgáltatottságot. De nélküle üres a családi ház. Én természetesen bevásárolok anyának, mindent berakok a kamrába és a hűtőbe, de ha végzek a dolgokkal, máris mennék el otthonról. Üres. Szinte süt a magánya.

Lőrinc nagyon beteg. Réka telefonált, hogy a nagyanyja szólt. Ő nem tud mozogni a két kicsitől. Elmennék-e? Mi az, hogy elmennék! Repülök! Szárnyalok! Hiszen, csak addig volt nagy a mellényem, amíg el nem űztem magamtól. Most meg majd belepusztulok a hiányába!

Anyósom le sem feküdt, tudta, hogy még ma megérkezem. Ismer.

— Meg fog halni! Az én gyönyörű fiam! Istenem, ilyen fiatalon elveszed tőlem, engem pedig itt hagysz, hogy szenvedjem meg a veszteségem! Jaj, drága gyerekem, megmondták az orvosok, nincs mentség. De ő is tudja! Arra kért, hogy hívjalak el. Reggel korán bemegyünk hozzá. Ha megéri a reggelt. Nem is tudom, mit kívánjak magunknak. De most mégis azt szeretném, hogy megölelhesd! Hogy érezze a szereteted.

Itt sírunk egymás vállára borulva, a két vesztes. Ő hangosan mondja a magáét, én meg csak magamnak. Megvárt! Engem várt, és én megfosztottam magamtól. Szegény, szegény! Megfosztottam magamtól, magamat meg tőle! Mert nekem fontosabb volt az önérzetem! De neki még az sem lehetett, holott tudtam, vállaltam, a gyerekeivel együtt vállaltam, és soha nem mondtam neki, menj, nézd meg őket, öleld mg őket! Vállald, légy az apjuk…

Megvárt. Frissen mosdatva, borotválva várt rám. Leültem az ágya szélére, néztük egymást, mosolyogtunk, és a szemünk beszélt helyettünk. A nézésünkben benne volt az a szerelem, ami elkísér a sírig. Hirtelen lerúgtam a csizmámat, és befeküdtem mellé az ágyba. Arcom az arcához szorítottam, testem a testéhez simult, átöleltem, és azt suttogtam a fülébe: Szeretlek. Ugye érzed, hogy szeretlek? Ölellek! Ettől az öleléstől gyógyulsz meg. Érzed már? Nem szólalt meg. Soha többé nem szólalt meg. Anyósom húzgált, hogy jöjjek ki az ágyból.

Temetéséről természetesen a fiúkat is értesítettük. Mind ott állt a nagyanyja mellett. Három nagyszerű másolat. Anyósom nagyon örült nekik, róluk pedig lerítt, hogy az a síró öregasszony nem lesz elhagyatott.

Szememmel megsimogatom a gyönyörű, új, fekete kabátomat.

Özvegy lettem. Mindegy, hogy a személyimbe mi van írva, a lelkemben özvegyültem meg. Mindörökre.

Berettyóújfalu. 2011-11-03