Tengerpart homokkal nem létezik. Padlósz?nyegben hagyok nyomot. Az ajtó alatt beszök? huzat tünteti el. Nem tudom kikapcsolni a tévét. Talán két napja megy, folyton. Vagy három éve…
A függöny mögött sort?zre váró szellemképek.
Arcod sziluettje rajzolódik ki a tapéta mintázatából. Már csak akkor látlak, amikor hajnalban megébredek. Rég le kellett volna cserélnem a tapétát a bútorokkal együtt. De a bútorok én vagyok. Körbevettem magam. Mindent szabad, hogy semmihez se legyen kedvem. És ez már rég nem valami önsajnáltató kicsinyesség. Nem vár a magamfajta segítséget, se figyelmet. Egyszer?en nem létezem. Átjár rajtam az id?. Az elmúlás úgy lep be, mint kavicsra ejtett színes cukorkát a hangyák.
Ez nem szomorúság, sem depresszió vagy betegség. Sem hangzatos gyógyítható állapotok. A sajnálat leghalványabb jelére szertefoszlok. Mellém ölel a lámpafény. Kezemb?l kifolynak a szerelmes versek. Az éjszaka az én karjaimban piheni ki magát. Nem vagyok más, mint tátongó lyuk a tenyéren. Az a keserv, amelyb?l már könnyek se folynak. Szikkadt, szilárd, kérges hasadék vagyok a horizonton.
Hozzám repülnek meghalni a madarak.
Legutóbbi módosítás: 2012.07.01. @ 13:17 :: Szendrői Csaba
