Ez a nap is úgy indult, mint a többi. Nagy volt a harmat. Az öregek az ilyen hajnalra mondják, „harmatba fúlt az eső” Ilyenkor puha a tarló, nem szúrja a meztelen talpat. Jolka szökdécselve, Maros táncolva terelte a libákat. Már nem voltak kopaszak, szépen kinőtt a tolluk. Keleten vörösre duzzadt képpel kelt a Nap. Ilyenkor még a szemébe lehet nézni, mert álmos.
Ezt Jolka találta ki: olyan duzzadt az orcája, biztosan fáj a foga. Úgy látszik a Nap megsértődött és olyan szikrázón sütött, szinte hullámzott az egész határ. Apa azt mondta, ha lenne hozzá tér, itt is lehetne délibáb. Hát délibáb az nem lett, de nagyon meleg az igen. Kimentek a libákkal az útszélre, mert ott volt valami hűvös.
„Ma sokáig kint leszünk, mert Anya elment a városba. Soká ér ma haza. Ha a Nap eléri a jegenyéket, vagy Tatám jön, haza akkor menjünk. Jó sok ennivalót csomagolt anya, estig maradhatunk. Apa este, ha megjön, majd húz vizet”.
Nézte, amikor a kisvonat valahonnan szállította a kendert. Azt már tudta, hogy a kendert Nagylakra viszik, mert ott van kendergyár. Olyan érdekes dolgok vannak a világba, ami neki még olyan kicsi. A faluja is milyen kicsi, innen el tudja takarni a fél tenyerével. Meg tudja számolni a házakat, és tudja, hogy melyik ház kinek a tulajdona.
Az a piros tetejű, az a Róza nénié. Valami vonzotta az idős asszonyhoz, valami szál, amit ő még nem tud elmagyarázni, így egyszerűen szereti a Róza nénit.
Lám, csak emlegetni kell, ott jön az öregasszony a hársak alatt. De miért siet annyira, a kendője a kezében. Integet. Akar valamit ugyan?
— Jolka lelkem, gyere, hajtsd a libákat, jaj, jaj, édes istenem, ilyen szerencsétlenséget. Jaj, jaj, gyün a baj, ha nem kérjük, akkor is!
— Mi a baj? — kérdezte a megszeppent gyermek, hatalmas könnyekkel a szemében.
— Gyere, gyere galambocskám, anyád biztosan látni akar!
— De Róza néni, még a Nap magasan van, miért akarna most látni Anya?
— Gyere, drága gyerekem, lehet, hogy mán nem is tanálod életbe, szegény anyád elütötte egy autó! Siessünk Jolka, siessünk!
Ha felnőtt parancsol, egy gyermek engedelmeskedik. Mentek elől, szaporán szedték a lábukat, Maros hátul vigyázta a rendet.
A házuk előtt két ló volt kikötve. Olyanok voltak, mint a rendőrök lovai. Akkor gördült be a ház elé Kálmán bácsi a bricskával. Rozi néni bezárta a libákat, adott eléjük szemet, valaki húzott vizet a kútból, és végig itatták az állatokat.
A gyerek megszeppenve állt az összeverődött csoport közepén és igazán nem fogta fel mi történt. Azt kivette a beszédből, hogy Anya nagy bajba van, mert elütötte egy autó. Azt is megértette, hogy anyja kórházban van, élet és halál között. Kálmán bácsi lehajolt hozzá, és azt mondta.
— Gyere, kislányom, megyünk be, apád már ott van. Ne nyugtalankodj. Bízzunk! Én, viszlek a homokfutón. Apáddal majd hazajöttök.
— Kálmán bácsi? Anya meghal? — kérdezte a gyermek halkan, tele félelemmel a hangjában.
— Azt csak a jó Isten tudja, vagy még az sem! De te most ne legyél nyugtalan, mindjárt oda érünk.
— Jaj, a Marossal most mi lesz?
— Mi lenne, Jó kutya az, tudja, neki most otthon a helye, vigyáz a gazdaságra. Ne féltsd, tudja az mi a dóga.
— Kálmán, várjál mán, itt ez a kisruha, meg ez a kis szanda a lábára, ne úgy nézzen mán ki, mint egy lelenc. Ne hozzunk szégyent szegény asszonyra. Úgy is van neki épp elég baja.
— Jól van Róza néni, csinálja, de gyorsan, mert minden perc számít! Nem akarom, hogy ne lássa életbe!
— Jaj, nekünk, szegény gyerekem, mi lesz veled? — sápítozott a jó öregasszony.
— Ne kóricáljon mán, hanem a keze járjon. Kálmán lehajolt, a gyereket felemelte és az ülésre tette, Az öreg Róza a szandált már a kocsin kötötte be.
— Na, gyerünk! Az isten megáldja magukat! Te meg kapaszkodj, mert meghajtom a lovakat. Sietni kell. Anyád nem tud várni — simított egyet a gyerek rakoncátlan fürtjein, és a lovak ügetésbe fogtak.
Jó ideig hallgattak, ki-ki saját gondolataival, vívódásával volt elfoglalva. A kislány az anyjára gondolt, de az ijedelmen kívül igazán nem értett semmit. Autót ugyan már látott, de hogy azzal ellehet ütni valakit, és pont anyát, azt föl nem foghatta.
Egy nagy víz mellett vágtattak el a lovak. Ha nyugodt és minden rendben van kérte volna, hogy álljanak meg, mert vonzódott a nagy kiterjedésű vizekhez, de most csak magába konstatálta, ez a Békás-tó. Igazán nem volt kedve gyönyörködni benne. A feszültség, amely szorította torkát, nem akart engedni. A könnyek is ott tanyáztak a szemében. A felvert portól maszatos arcocskáját öklével még maszatosabbra sikerült elkenni. Nem zavart senkit, ő nem látta a hajtó pedig, nem foglalkozott vele. Neki csak az a dolga, hogy a gyereket vigye be a kórházba, hátha még életben találja az anyját. Mihályt tiszteli, jó ember, lelke van. Mindenki tiszteli, és szereti, mindég a dolgozók pártját fogta.
Emeletes házak között zörgött a kerék, itt a templom, utána ott a park, és benn a kórház. A parkba behajtanak és a lépcsők elé kanyarodik a bricska.
Leemelte a kis utasát, felmentek a lépcsőn, a hatalmas, fényes ajtó kinyílt előttük. Kálmán beszélt egy fehér kabátos emberrel és felkapva a gyereket elindult egy hosszú folyosón, megálltak a nagy fehér ajtó előtt, ott letette, és kis várakozás után félénken kopogott az ajtón. Fehér kötényes nő nyitott ajtót, és nyájasan beengedte őket.
— Tisztelettel, aggyon Isten! Meghoztam a gyereket! Várjak, vagy nézzek vissza!
— Nem, nem! Köszönöm, Kálmán. Tudom, hol keressem, menjen csak haza, mi itt maradunk.
— Hogy van a kedves felesége?
Mihály szemét elfutotta a könny és kislányát magához ölelve zokogásba tört ki. Csak a fejét ingatva jelezte, hogy nem sok a remény.
Jolka még nem látta sírni az apját, így ő is hangos sírásba kezdett. Apja magához szorítva odavitte egy fehér ágyhoz, abban egy bepólyált fejű valaki feküdt, aludt, mert be volt csukva a szeme. Az arca nagyon csúnya volt, csupa véraláfutás, és meg volt dagadva.
— Hol van Anya? — kérdezte a gyerek sírva.
— Ő Anya, csak most nagyon beteg! Puszild meg az arcát, és köszönj neki szépen!
— Most alszik, és ha felébred?
— Az nagyon jó lesz, ha felébred. Na, adjál neki egy szép puszit.
A gyerek vonakodva, de engedelmeskedett. Egy sóhajszerű apró puszit lehelt az arcra, amiről Apa azt mondta, hogy Anya. De ő tudta, hogy Anya nem ilyen. Anya nagyon szép. Aki itt fekszik, az nem lehet ő, de Apa meg nem szokott hazudni.
— Az autó csinálta anyát ilyen csúnyává? — kérdezte apját.
Odajött a nővér és mondott apának valamit.
— Igen drágám, de most köszönj szépen Anyának és elmész egy kicsit a nővérkével.
Még utoljára adott egy puszit az anyjának. Ekkor látta életben utoljára.
Nem emlékezett, meddig maradtak a kórházban. Zavarosak voltak az emlékei, mint azok a napok. Mindenki sírt. Volt, aki Istent szidta. Nagyapa némán szenvedett, Apa fel-felzokogott, és valami kaporszakállast emlegetett. Julis, apa húga, tizennégy éves kislány volt. Rosszindulattal azt mondta: „Eztán lelenc leszel, mert Misinek dolgozni kell, te meg nem kellesz senkinek”.
A temetésre sokan eljöttek, a rokonok is, ismerősök is. Mindenki feketében volt, csak őt öltöztették tiszta fehérbe. Kislánynak fehér a gyász színe.
Kioktatták, hogy illedelmesen kell viselkedni, nem nevethet, ha valaki gyászol, akkor sírni kell. Ez furcsa, akkor ők miért énekelnek? Azt mondták, Anya már a Mennyországban van, és Isten nagyon szereti, most eltemetik, és akkor jut teljesen az égbe.
A sok szomorú ember láttán ő is elsírta magát, de nem igazán értette az egész ceremóniát.
Anya nélküli lett a ház, apja ritkán ért haza korán, Róza néni vállalta, hogy rendben tartja a házat is és a gyereket is. Eleibe rá-rászólt, hogy nem illik hangoskodni. Most gyász van! Igazán nem értette, ha valaki elmegy az Istenhez, és ott jó neki, mert Isten szereti, akkor miért kell szomorkodni.
Az anya elvesztése nagy tragédia lett volna számára, ha kapott volna szeretetet. Valójában Róza néni jobb volt, mint Anya, mert óvatosan, fájdalom nélkül bontotta ki a haját, ha rágta a körmét csak rászólt, és nem ütött a kezére. Amikor el akarta mondani Ángyikának, összeszidták, nem illik ilyet mondani. Apa egyik este azzal jött haza, hogy elköltöznek városba. Apa ott kapott munkát, itt anya nélkül ő nem tud élni, mert minden anyára emlékezteti.
— Városban kezdesz majd iskolába járni. Lesznek barátaid, akikkel játszhatsz. Kapunk lakást, és ott fogunk tovább élni. Nem lesz ilyen nagy a kert, és nem lesz ilyen sok fa, de lesz egy kisebb udvar és Maros az jönni fog, de a libákat Róza néni kitömi és eladjuk, úgy, ahogy anya akarta. Nagyapa és Nagymama majd később fognak elvinni, mert most betegeskednek.
Prológus
Jó tíz év múlva mesélte Apa, hogy Anya nem egyedül ment el, és nem a sofőr hibája volt a baleset. Anya három hónapos terhes volt, és nem akart szülni, félt a szüléstől, és nem akart még egy gyerekkel rosszul bánni, mert ő nem akarta, de nem tehetett másként.
— Tudod Jolka, édesanyád nagyon beteg volt. De hidd el a lelke legmélyén szeretett téged.
— Kár, hogy nem emlékszem a szeretetre, csak az illata az, ami megmaradt.
Jolka ledoktorált. A szülés következtében fellépő pszichiátriai rendellenességekkel foglalkozott. Emlékeibe megmaradt anyja illata, azt megőrizte, és nagy szeretettel dédelgette valahol legbelül. Ha valahol bekúszik ez az illat a lelkébe, hatalmas hiányérzetet, és sírós szomorúságot generál. Apa soha nem talált magának másik asszonyt, neki az ő Jolikája volt az igazi. Végig lányával maradt, korán halt, mert szegény Mihályt a háború, és az élet tönkre tette.
Jolka későn ment férjhez, harmonikus családi élete lett, és boldog emberré nevelte fiát a kis libapásztor.
Vége
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:19 :: Győri Irén
