Kabdebon János : Egy születés

Nyomtatás

 Egy

Hajnali fél négykor kezd?dött.
Én mit sem tudtam az egészr?l, verg?d? álomban fetrengtem.
Éjjel egykor majdnem belefulladtam a saját gyomorsavamba, amit?l öklendezve ébredtem.  Akár egy rugó ugrottam a fürd?szobába, pillanatok alatt kivert a víz, ami oly er?s aceton szagot árasztott, hogy majdnem attól hánytam.
Viola kérdezte mi baj, miután kitántorogtam a fürd?szobából.
– Lábon kihordtam egy agyvérzést – löktem oda neki félájultan.
Kábán belezuhantam az álomvilágba.

 Kett?

– Jó reggelt szívem. – Selymes hang volt, lágy és langyos akár egy nyári es?.
– Azt hiszem, szülünk – folytatta.
Pattant a szemem.
– Mióta? – kérdeztem kábán, fejemben acéldrótok húzódtak feszesre, ébredésre sarkalt a hír.
– Negyed négykor kezd?dött. Beleestünk az id?tlenségbe.
Egymás szemébe kapaszkodtunk.
Vártunk én aggódva ? kíváncsian, a pici pedig isteni magabiztossággal generálta a dolgokat.
Apró fájásokkal kezd?dtek, alig észrevehet?en, de odabökve: „Jövök."
Kilenckor már érezhet?en tízperces mélybíbor lüktetések jelentkeztek.
– Hívjuk a bábát – egyeztünk meg.
Délre mindenki tudta, elindult egy apróka jövevény, úton van a fény felé.
Anyám aggódó tekintete kísérte Violát, szemében szeretet aggódás és elfogadás tükröz?dött.
Finom levest hozott, gyógyírt a fájdalomra, majd visszahúzódott a várakozás otthoni magányába.
Délre megjött a bába és kísér?i. Azonnal felpezsdült az élet és természetesen a fájások is csökkentek, hiszen a kismama most nem befelé figyelt, de ez hamar kiegyensúlyozódott és a születés útja is megtaláltatott.

 Három

Elvesztettünk mindent, ami a dimenziókat illeti.
Teljes örömben és együttérzésben lüktettünk hatan, énekeltünk doboltunk.
Viola a fájásokat boldog öntudatban élte meg, akár egy gyönyör? tánc olyan volt az egész.
Az anyáért és gyermekéért volt minden, ami történt és számított.

Fájások mosolyogva jöttek mentek, hihetetlen gyönyör?ségben telt az id?.
Mind kizuhantunk az evilági dolgokból összekapaszkodva segítettük a pici útját s enyhítettük az anya szenvedését.
Azt hiszem mind megtapasztaltuk a szenvedés paradoxonát, amely nem feltétlenül ejt sebeket, hanem feltétel nélkül elfogad és gyógyít, de legjobban Violán látszott mennyit él meg ebb?l, míg mi csak épphogy érintve vagyunk általa, rajta keresztül.
Boldog volt s mi általa boldogok.
Muszáj kicsit kilépnem a mesél? szerepéb?l – eldobva minden objektivitást és száraz tényt és leírnom mi is történt egy másik valóság tükrében.
Egy héttel ezel?tt elvégeztem egy szertartást, aminek a pici és Viola ugyanúgy része volt, mint minden, amit az életr?l tudok.
A hálószobát picit átrendeztük, mintegy méhesítettük.
A bejáratot elfüggönyöztük, a szertartáshoz szükséges tárgyakat betájoltam s nekikezdtem, hogy találkozzam a segít?kkel, amelyek ott kerengtek a lakásban jelezve nekem, közel a születés. Mások energiának mondják, én régóta velük köztük élek két világ között s párom is ebben a létben éli az életét, mondhatni természetes, magunkból fakadó ?rültek vagyunk két világ peremén.
Viola szépen pihent, a pici és ? egyek voltak.
Imát mormolva kértem, segítsék az anyát és gyermekét, védjék az ártóktól s nyissák meg az anya lelkét, hogy isteni ereje megnyilvánulhasson a születésben.
Kértem a picit (Kamilla a gyógyító és Luca a boszorkány, remélem jó) segítse anyját a világra jövetelében. Nevén szólítva a segít?ket kértem áldják meg a kötést, hogy oldássá válhasson, szent kapcsolatuk maradjon a lelkek mezején nyíló virág, s Kamilla útja a fény felé harmonikusan történjen.
Nem szóltak hozzám sem szóval, sem cselekedettel, megáldották ?ket s türelemmel visszahúzódtak.
A Menydörgés ura.
Nagy isten, egy kerub a kerubok között, ki végül megjelent, de nem a szobában (bár izzott a leveg?), isteni ereje a ház fölött lebegett s így is maradt mindvégig. Még most is vigyázza ?rzi a házat.
Nem voltam túl nyugodt mit mondjak, ha minden rendben van ? nem jelenik meg.

De tudni mi lesz, nem lehet.
A dolgok az emberi léten túl, nem jó és rosszként ítéltetnek.

Az ég más mércével mér, mint mi emberek.
A dolgok vannak, ahogyan Micimackó és a méz.
A Menydörgés ura az életet védi, láttat és mutat.
Tudtam, már nem lesz sima az út, de bíznom kellett azért jött, hogy adjon és nem azért, hogy elvegyen.
Bíznom kellett Violában és a piciben, bíznom az anya látomásában, lelkének útjában, aki az otthonszülést választotta a picivel közösen.

Bíznom magamban, hogy képes leszek megfelelni a feladatnak.
Nos, ilyen el?zményekkel vágtunk neki az útnak.
De kanyarodjunk vissza, pottyanjunk újra a földi dimenziók világába.
Viola a fájások mélységének el?rehaladtával egyre eufórikusabb állapotba került.
A magam részér?l soha nem hittem volna, hogy mosolyogva is el lehet viselni egy olyan fájdalmat, ami ily belülr?l fakad és ennyire ellenállhatatlan.
Pulzust mértek.
Mindenkié hetven felett volt, az enyém 108  a Violáé 60.
A bába csóválta a fejét.
– Ilyen fájásokkal nem lehet ilyen pulzus, soha nem láttam még ilyet.
Már estére járt az id?, de az örömünnep nem akart véget érni.

Kamilla és anyukája egyaránt normális ütemben lélegeztek együtt ebben a szeretetburokban, bár a bába szeme már egyre figyel?bb és kérd?bb lett. Egyre többször láttam ?ket félrevonulni.
Mikor beléptem rögtönzött táborhelyükre (a fiam szobája) elmondták, hogy szépen haladunk, de az lenne a legjobb, ha Viola most magára maradna a fájdalmával, és csak velem érintkezne, velem is kevés szóban és több gesztusban.
Viola mintha érezte volna, bevonult a hálószobába (ahol a szertartást végeztük) és látszott egyedül szeretne maradni.
A komódra támaszkodott és a fájások következtével megpróbált teljesen ellazulni. Csöndes Ó-zással kiénekelni azt. Másfél óra múlva AUM lett bel?le.
Miután megvizsgálta a bába, úgy saccolta éjfélre talán baba lesz bel?le.
Óvatos volt és megfontolt. Figyelt és segít? szeme mindig azon volt, minél kevesebbet tegyen a dolgokhoz, de ott legyen, ha probléma van.
Úgyhogy befogtam a számat, fogtam a feleségem kezét, ?riztem a szemét és megpróbáltam vele lenni minden apró mozdulatában.
Éjfélig így fájtunk együtt s közben Viola megtanult az égb?l üvölteni.
Ekkor már 8 centire kinyílt és a bába a vizsgálat után mondta a baba feje és a burok is a helyén.
Nyugtalan voltam.
Viola fáradt, egyre fáradt, a fájások er?sek voltak.

Aggódtam, lesz e ereje a végs? harchoz.
A bábán is látszott a feszült figyelem, ami nem az aggódásból fakad, hanem inkább egyfajta szükségszer?ségb?l, aminek be kell következnie.
A tolófájások apró kezdeményeit várta.
Minden relatív és ezt az apróra értem.
Én egy masszív pali vagyok, elég jó fájdalomt?r? képességgel rendelkezem, többször tapasztaltam, hogy az átlagnál sokkal jobban bírom a fájdalmat.

De amit a Viola érzett azt hiszem, nem vállaltam volna be emberi ésszel.
Kamilla nem az els? születés, amit végigkísérek.
Van már egy fiam most 12 éves, ? kórházban született. Nekem nem volt rossz tapasztalatom, nem vagyok sem egyik sem másik mellett.
Az élet és a szabad döntés mellett vagyok.
Az exem (ez a második házasságom) nagyon nagy fájdalmakkal szülte a fiamat.
Egy több mint négy kilós, 55 cm gyermeket szült a világra guggolva.
Mivel maga is egészségügyi dolgozó a mai napig, megadatott nekünk a kórházi szülés minden szabadsága, nagyobb biztonsággal merték vállalni az orvosok a kockázatot. Úttör?k voltunk addig és szerintem azóta sem szült senki guggolva gátmetszés nélkül abban a kórházban.
Úgyhogy láttam mi az a fájdalom.

Akkor már 11 órát vajúdtunk.
Ezt csak azért vagyok kénytelen elmondani és mesélést, azt hiszem többször is meg fogom állítani, mert muszáj bizonyos dolgokat feltárnom, amik átfutnak ilyenkor az ember agyán s így utólag visszagondolva egyszer?en lehetetlen nem elmondani ?ket.
Ugyanis Viola, mint minden ember, fogadott orvosnál kezdte. Éreztem veszettül az ellenérzéseit, amelyek nagyon mélyr?l jöttek, de becsülettel elment. Fogadtunk orvost, hogy ne kerüljünk a darálóba.

Magánrendel?be járt ahhoz az orvoshoz, akinél a fiam is született.
Nem, nem akartam ugyanazt megéletni vele, amit már egyszer megéltem én.
Csupán a biztonságra törekedtem, a fiam születése alatt ismertem meg azt az orvost és egy olyasféle kontaktus alakult ki köztünk, amiben abszolút bíztam benne.
Láttam benne az embert, mert hagyta, hogy láthassam.
A másik érvem hogy senki mást nem ismertem.

Az ember nem igazán járkál orvosokhoz vagy kórházba, ha normális életet él.
Én speciel utoljára hétéves koromban voltam tartósan kórházban, de még körzetinél sem az elmúlt 15 évben.
Viola pedig éppen Pestr?l esett az életembe alig másfél éve, úgyhogy nem igazán ismerte az itteni kórházi körülményeket.
A magánrendel? látogatások csak növelték a feszültségét, mert ugyanúgy nem vették emberszámba (hogyan is tehették, mikor tömve van egyaránt a kórház is és a magánrendel? is) mintha ambulanciára mentünk volna.
Borsod amúgy sem egy paradicsom, de amire ? vágyott az nem itt volt.
A körülmények nem tették lehet?vé.
Ekkor bennünk már meger?södött az elhatározás a bábás szülés irányába, még ha fel is költözünk arra az id?re Pestre.
Hogy visszakanyarodjak a vajúdáshoz, többször is láttam Violán, hogy minden fájdalom csúcspontján meglát magából egy darab olyan emléket, amely hasonló fájdalommal járt anno és néha önkívületében ezeket ki is mondja.
Harcolt és elengedett.
Er? és alázat. Ez az, amit láttam.
Remegve táncolt benne az összes fájdalom, amit eddig átélt.
De a küzdelme is fel-felvillant.
– Ha tudom, hogy ezzel jár, meggondolom, hol szüljek. – pillantott rám két kontrakció között.
Aztán belém kapaszkodva válaszolt is magának
– Akkor is itt lennék. – mosolygott.
Voltak olyan poénjai, hogy egyszer?en úgy éreztem ebben az állapotban képtelenség viccel?dni, de harsány röhögésben törtünk ki, mert úgy odatette a dolgot.
És voltak sírások.
Mikor remeg? lábbakkal kimentünk a fürd?be zuhanyozni és megéltünk egy hullámot látva a feleségem szenvedését érezve a tehetetlenséget, nem bírtam tovább.
Könnycseppek gördültek, mint súlyos vasgolyók, eltört bennem a férfi.
– Add nekem, add nekem, én majd elbírom! Had vegyek el bel?le egy picit, hogy neked könnyebb legyen. Bárcsak elvehetném t?led!
Összekapaszkodva sírtunk, miközben ? fájt és fájt.
Majd felnézett és azt mondta:
– Ez az én harcom, itt vagy velem és ez nekem több mint elég.
Kajánul elmosolyodott.
– Tudod milyen vádlim lesz?
Igen, mert ekkor már táncolt, kötélbe kapaszkodva, remegve szétvettet lábbal üvöltött, édeskés szaggal, beszélgetett a fájdalommal.
Nem tudott ülni, hanyatt feküdni, csak négykézláb vagy térdepelve aludt másodperceket.
Ilyenkor láttam az emberben az istent, a n?kben az anyát, a teremt? er?t, aki átlépi a fizikai valóságot és egy olyan isteni avatást, amit mi férfiak soha nem élünk át.
Szerintem a vallást a férfiak találták ki, hogy eljuthassanak abba az állapotba, ahová csak egy anya juthat el. Ha valamire mondhatjuk avatás, akkor ez az.
Ahogy fogtam a kezét, ahogy belém kapaszkodott, id?nként olyannyira felfénylett, hogy a legszebb angyalábrázolás is csak maszatos vászon volt, a reggeli napfény csak giccsparádé volt a szépségéhez képes.
Láttam a szemében a mindenséget és láttam a remeg? testét, ahogyan fogy és mégsem.
Volt valami, ami így éjféltájban megjelent. A fájdalomra egy újfajta fájdalom, ami egyre er?södött, ahogyan megjelentek a tolófájás kezdemények.
A háta fájt egy ponton a napfonat és az alhas közötti vonalán, a gerinc egy pontján.

Szúró, er?s fájdalom jelentkezett, ami elvette t?le a tolófájások energiáját.
Látszott, hogy nem bír vele. A fájdalom szinte felperzselte az energiát, amit a tolófájások generáltak és iszonyú üvöltésként robbantak a torkából.
– Segitsetek!! – üvöltötte, miközben, ha hozzáértünk ellökte a kezünket.
Pontosan lekommunikálta:
– EZ KAMMILLA!! – és tolt, de aztán…
– Úristeeen, a HÁTAM, a HÁTAM!!!
Mintha valaki folyton ellopta volna t?le, a születés erejét.
Tanakodtunk, a bába meg én.  

Mondtam mit látok, és azt is, képes vagyok levenni a fájdalom jó részét.

A Menydörgés Ura felajánlotta a segítségét.
– Hogy Viola megláthassa, honnan születik a fájdalom. Ha látni akarja – mondta.
A bába azt mondta kritikus ponthoz értünk.
Fél három volt, Viola két és fél órája küzdött a fájdalommal.

Nem is hittem, hogy magánál van, de mégis úgy döntöttünk beszélünk vele.
– A szerint cselekedjünk, ahogyan Viola dönt – mondta a bába.
Viola beleegyezett. Végre hozzáérhettem a testéhez, és iszonyú fájdalmat éreztem, pontosan a köldökével szemben. Mintha a születése óta gy?lt volna oda az összes fájdalom.
Mikor jött a fájás éreztem, hogy átszalad rajtam, mint amikor megráz az áram.
Tudott tolni.
Kétszer.
Aztán bezárt.
Hátfájt újra, aztán megint tolt egyet.
A baba szívhangja rendben volt és lejjebb is került.
– GYERE pici lány – suttogva kezdte és üvöltve fejezte be. – A HÁTAM!!!
Mikor kitisztult, azt suttogta a fülembe:
– Úgy érzem, körbejárunk. Nem haladunk egy tapodtat sem. – Tudtam ez a legrosszabb, ha az ember úgy érzi, körbejár. Ebben elveszik a remény.
Ekkor már éreztem meg kell hoznom a döntést, mindenkit?l függetlenül.

Lassan csorog az id? és vele veszik az élet.
Megállapodtam a párommal még azel?tt, hogy elkezd?dött volna a vajúdás, ha úgy látom jónak, megyünk a kórházba.
Mindegy ki hogyan dönt, én vállalok minden következményt. Megyünk és kész.
Viola kijelentette.
– Nem bírom már soká. Menjünk a kórházba és vegyék ki bel?lem ezt a gyereket!
Három óra is elmúlt, remeg? lábak, üvölt? szemek, elgyötört test és elme, fáradt lélek mondata volt.
– Mit mond a kártya? – kérdezte.
Kb. 15 éve tarokkozom. Tanítom és élem a lapokat.
Gyorsan kiterítettem, elé pörgettem két lapot és mondtam:
– Nem megyünk kórházba. Itthon szülöd meg a gyereket.
Hazudtam.
A kártya azt mondta Viola az életével játszik.  Sorsának összes ny?ge benne van ebben a konfliktusban, és le akarja tenni. Nem alkuszik.

Lelke felkészült a dologra, ha nem kapja meg maradéktalanul, egész élete semmit sem ér, kifordul a sors kereke, mindenképp elveszítem.
Vagy a teste hal vagy a lelke.
– Figyelj – néztem a térdepl? szemébe.
– Nem megyünk kórházba, még ne add fel, itt vagyok veled és megpróbálok levenni rólad még fájdalmat. Kapaszkodj belém.
Már nem sikerült. Nem akarta ideadni, vagy nem tudta, nem tudom.
A fájdalom bezárta ?t és belül dörömbölt.
Fél négy volt.
Betántorgott a fürd?szobába és én a bábára pillantottam.
– Bemegyünk a kórházba.
Megcsóválta a fejét.
– Neki kell dönteni.
– Már döntött.
– Ki kell, hogy mondja.
– Engem nem érdekel, nekem már kimondta. Bemegyünk.
Kétszer is kimondta. El?ször akkor mikor az mondta: "Vegyék ki bel?lem ezt a gyereket!"
A baba kezdett benne negatív ok lenni, a szenvedése oka: dolog ami miatt fájok.

?a b?nös mindezért!
Csöppet sem csodálkoztam.
Másodszor pedig akkor mikor megpróbáltam levenni róla a fájdalmat, megéreztem a teste oly kimerült, hogy belehalhat a küzdelembe.
Kitántorgott a fürd?b?l.
– Menjünk be. – sírta a szemembe tompán.

 Négy

Készül?dtünk.
Pörögtek a dolgok, mintha valahonnan új er? támadt volna.

Én az autóval készül?dtem kifelé, a bába és segít?i rippsz-roppsz összepakolták a szükséges dolgokat és furcsa mód Viola is talált tartalékokat magában. Felöltözött, igaz közben háromszor térdelt üvöltve mire kiértünk a kocsihoz, de mégis valahogyan er?re kapott.
Úton voltunk a kórházba. El?l én viszonylag nyugodt tempóban, mögöttünk a bába és kísér?je.
Még miel?tt beszálltunk felhívtam az exem. Tanácsot kértem t?le, honnan lehet tudni, mióta vajúdik egy kismama.
Készséges volt, bár már hajnalodott, megvitattuk a dolgot.
Végül úgy döntöttem, Viola semmi olyan „áruló" jelet nem produkál, ami arra utalna, hogy egy napja harcolunk.
Ironikus nem?
Ha valaki a szemébe néz, akkor látja. Én mindössze biztos voltam, hogy nem néz.
Az orvostudomány néz majd a szemébe, az meg nem látja.
Megbeszéltük azt mondja, tegnap este hétkor kezd?dtek fájások.

Vártunk, hogy legyenek tízpercesek, de három körül ezek a hátfájások jelentkeztek és úgy döntöttünk, bejövünk.
Engem kiküldtek, úgyhogy csak hallgatóztunk.

Hallgattam a feleségem nyöszörgését, üvöltését a szülészn? pattogó szavait.
Mikor kijött, már tudtam, a kórház befogadja és a mesével sem foglalkoznak.
A „tudomány" ölel? karjaiba hoztam, aki talán visszaadja a testének a további küzdelemhez szükséges energiát.
Mikor kitántorgott, csak annyit mondott:
– Megyek a szül?szobába, majd kés?bb bejöhetsz.
Mi is kitántorogtunk. Latolgattuk az esélyeket, magyaráztunk magunknak a dolgokat és én vártam arra, hogy üzenjen: bemehetek.
Csak a táskájáért jöttek ki, de legalább a telefonja is bejutott.
Beszéltünk.
– Csak kétujjnyira vagyok nyitva. Azt mondták kezd?d? vajúdás. Eltarthat 16-32 óráig.
Még nem jöhetsz be. Menj haza. Pihenjél, majd hívlak, ha bejöhetsz.
Hát majdnem kiesett a kezemb?l a telefon!
Egyrészt még két órát sem bír ki, nemhogy 16-ot másrészt, hogy lehet kétujjnyira nyitva, mikor itthon már szinte nem volt méhszája.
Újra kezdi, de mért?
Úristen, én fogom megölni azzal, hogy behoztam!
Folytatta.
– Nem tudom nem lenne-e jó ha megmondanánk, hogy régóta vajúdok?
– Nem – vágtam rá. – Nem segítnének jobban, annál inkább nem.
Képtelenségnek tartottam, ha elmondja, azonnal orvosok ugrálják körül.

Hiszen a baba rendben volt, itthon is rendben volt, hiszen szinte álladóan figyelték, Viola szemét meg nem vették tudomásul odabent.

Vajúdó átlag kismama.
Kicsit hisztisebb, hisz els? szülés.
Egyszóval minden rendben volt.

Hehe.
Az élet néha fura szemszögb?l nézi az ÉLET-et.
Hazaindultunk.
Nem tudom, hogy értem haza de mikor beléptünk már újra csörgött a telefonom.
– Bejöhetsz. Kérlek, gyere be!
Lezuhanyoztam.
A többiek boncolgatták a dolgokat. Mi is történt, hogyan álltak hozzá, és én itt megint kilépnék a történetb?l egy gondolatfutam erejéig.
Még benn a kórházban volt egy érdekes beszélgetés, amit a földhöz vágtam.
A bába, már magam sem tudom mivel kapcsolatban ecsetelte, mihez van jogunk.
Akkor azt mondtam ezt hagyjuk, hogy most mihez van jogunk, de azt gondoltam:
– Most egy dologhoz van jogom. Ha az orvos letolja a gatyáját, akkor nekem jogom van kinyalni a fenekét.
Tudom er?s a dolog és semmi köze az igazsághoz. Pontosan annyi, mint az életszituációnak a joghoz.
Az ember alkotta ideák nem állnak ki melletted, nem adnak örök életet, nem mentik meg azt.
Ugyanúgy belehalsz, mint egy tüd?gyulladásba. Az idea pedig ott lóg a szögön, biztos lehetsz benne, majd megtalálják és egy újabb ember fogja majd az életét áldozni érte.
Szentszövetség.
Ez a sors kereke.
Nem érdekel, mi a jog.
Az élet érdekel.
A dolgok vannak, mint a Micimackó és a méz.
Jog által nem születik meg a lányom.
Én valahogy soha nem ütköztem a joggal, soha egyetlen pillanatig sem adott nekem semmit, ha dönteni kellett ember és ember állt szembe egymással.
Nem mondom, hogy rossz dolog, nem mondom, hogy igazat mondok, de azt sem hogy jó.
Van és választható.
De ez most nem az a szituáció.
Tudom, mondhatják azt is, ez így kényelmes. De én megteremtettem magamnak azt a lehet?séget, hogy így nézhessem a világot, és ebben vannak a számomra megfelel? megoldások.
Jogom az élethez van.
De azt a szüleimt?l és Istent?l kaptam. És magamtól.

Mindenkit?l.
De ebbe ne menjünk bele.
Mindenkinek vannak megoldásai. Lehet vitatkozni róla.
Én akkor egy dolgot láttam. Mikor kijöttem, pont ilyesmir?l volt szó.
Oroszlán lettem.
– Hadd mondjak valamit, ami kezdett?l fogva bennem van. Mióta úgy döntöttünk
itthon szüljük meg a picit. Most speciel a saját b?römön is érzem.
Sokat gondolkodtunk a Violával ezen, de ez a nap teljesen megértette velem, mi volna a helyes.
Egymásra támaszkodni.
Két pont van.
Az egyik az, hogy amikor be kell vinni a kórházba az anyukát, a bába hatásköre megsz?nik.
Ha legális volna az otthonszülés, a bába és az orvos közösen döntenének a kismamával kalákában. Szép is volna! Túl isteni gondolat, hogy igaz legyen.
Másodszor pedig akkor marad magára a szül?, amikor bekerül, mert az orvosok sem mondják meg mi a helyzet. A családnak vajúdás közben bele kell ugrani a semmibe.
Folyamatosan kiszolgáltatott helyzetben vagy.
Jog!
Ha fel tudnátok mutatni egy igazolványt, ha intézmény lennétek és képviselnétek az érdekeinket, akkor azt mondom, jogod van neked elmondani nekem és az orvosoknak, mihez van joga a kismamának.
De míg ez nincs, te csak felbujtó vagy az orvosok szemében és csak gyáva hátul kiabáló a tömegben.
Egy ember az egy ember, nem intézmény.
Mi tettük ilyenné.
Nem támadni kell az orvosokat. Össze kell fogni. Láthattátok, vannak dolgok, amin az orvosok segítenek, és vannak dolgok, amin a bábák. Az embernek az emberrel kell összefogni, nem a jognak a joggal érvelni.
Mindent mi emberek teremtünk, mióta Isten ege alatt vagyunk.
Mi vagyunk az isten. – ezt az utolsó mondatot csak magamnak mondtam.
Lehet kioktató voltam és biztos nem is igaz, de számomra ez oly világos volt, mint a nap, ami lassan becsorgott az ablakon.
Mennem kellett, ?k sem maradtak.
Nagyon hálás voltam nekik mindazért, amit tettek értünk. Fantasztikus kis csapat volt, nem csalódtam bennük.
Ha kellett voltak, ha nem, visszahúzódtak és vártak. De mindig ott voltak ahol kellett.
Útjuk, dolguk itt véget ért. Nekem pedig folytatódott.

 Öt

Mit mondjak, g?zöm nincs, hogy találtam vissza a kórházba, de ott voltam.
Kábán leszegett fejjel megálltam egy pillanatra, majd kihúztam magam és a portáshoz léptem:
– Jó reggelt – mosolyogtam. – Papás mamás szülésre jöttem, a feleségem benn van a szül?szobán, segítene?
A portás 20 év körüli barna srác, kicsit egykedv?en odaballagott a szül?szoba ajtajához és bekopogott.
Régen megtanultam, ha valahova be akarsz jutni, a legfontosabb ember a portás.
Vártunk.
?elunta én nem.
– Itt kopogtass – mondta. – Majd kijön valaki.
Meleg volt. Felöltözve álltam a hátamon lassan csordogált a víz.
Kopogtam.
Sz?ke hegyes orrú n?vér lépett ki rajta.
– Igen?
– Jó reggelt. – kezdtem megint a mondókám.
– Mindjárt szólok a n?vérnek – válaszolt a végén és bezárta el?ttem a titkok kapuját.
Jöttek mentek az emberek és én mindenkiben, aki kijött, felismertem azt a n?vért, aki engem keres.
Végül sms-t írtam Violának: „Itt vagyok, de senki nem jön értem."
Azért írtam, hogy tudjam él-e és, hogy jól van.

Nem túlzok, akkor már én magam voltam a túlzás.
Fejben már lejátszottam, ahogy berúgom az ajtót és szétszórok mindenkit, aki az utamba áll és elrabolom a feleségem. Hazaviszem a karjaimban és ringatom, ringatom, míg egyszer csak ott vannak ?k ketten az ölemben.
– Kabdebon János!- felkaptam a fejem.
– Igen.
Alacsony zöld manó volt. Végignézett rajtam, megállapította, be vagyok szarva, össze vagyok karmolva, kopasz vagyok és nagydarab, szemeim vizeny?sek, de kékek.
– Itt egy kulcs – indult egy osztályos folyosón, szedte a lábait, közben magyarázott.
– Itt van ez a ruha, menjen ide be – mutatott egy labor feliratú ajtóra. – Öltözzön át, a kulcsot hozza vissza, kopogtasson és majd beengedik.
– Ha jó lesz rám a ruha – mosolyogtam.
Kizökkent, szemében: a hogy jön ez ide, kérdés jelent meg.
– Jó lesz, elég nagyot hoztam.
– Rendben, nagyon szépen köszönöm – bólintottam hálásan.

Nekem egy angyal volt.
Miközben magamra húzkodtam a zöldeskék ruhát, – ami pont passzolt rám, – arra gondoltam ez a n? tényleg egy angyal, látatlanban is ismer, hiszen pont méretes ruhát hozott.
– Hogy tudsz még ilyenkor is az önkép zavaroddal foglalkozni?- kérdeztem magamtól, miközben a szül?szobához siettem az uniformisomban.
Most már m?thetnék is, vigyorogtam el magam és telve a ruha adta önbizalommal, bekopogtattam.
Úgy negyedórán belül bejutottam.

A ruha az ruha, morogtam magamban.
Viola határozottam jól nézett ki
„Honnan van ereje?"- gondoltam. De erre a kérdésre pontosan tudtam a választ.
Mosolygott.
– Most már rendben lesz minden. Kaptam fájdalomcsillapítót, így egész kellemesen elviselem a hátam.
Igen, egy ilyen maszk volt a kezében, ha jött a fájás a szájához préselte és szívta, szívta, míg a fájdalom elapadt.
– Az els? egy percben nem tudok értelmesen beszélni, akkor ne figyelj – vigyorgott.
– A gáz tudod, de utána minden ok.
Fogtam a kezét.
Az oldalán feküdt, a hálóruhája gy?rötten lifegett, mint egy szakadt rongy a kolduson, csak itt-ott takart.
Nagy pocakján hatalmas öv. A köldöke alatt egy nagydoboz, kilógó kábelekkel, amik egy ?söreg nyomtatóhoz hasonló, csattogó géphez futottak.

Eurokomfortos design. Csattogott a fájdalom.
A pici szíve kihangosítva vert, összekeveredett a többi piciével, mégis pontosan tudtuk melyik a miénk.
Ültem ott és fogtam a kezét.
Üres fejemben, üres szavak kongtak:
– Meddig még, meddig még!
Emberek jöttek mentek, mint a boltban, ha vásárol az ember.
Ilyen-olyan arcok úsztak át a termen, keveredve a vajúdó hangokkal, a kismamák nyögéseivel.

Fura életérzése van az embernek. Mintha nem is a földön lenne.
Fehér keveredik a zölddel, az orvosok fehérben, mindenki más ilyen-olyan zöldben.
Sz?ke, karónyelt köpeny lépett be az ajtón, csontos arcú szemüveges doktorn?.
Körülnézett, határozott léptekkel ment végig a képzeletbeli folyosón, szeme ide-oda csapkodott, ahogy végignézett a birodalmán.
Utólag Szörnyellának nevezte Viola.
Valóban, teljesen olyan volt, mint a rajzfilmbeli figura, de azt már elképzelni sem merem mib?l csináltatott magának bundát.
Elviharzott mellettünk. Csak éreztem a tesztoszteron bombát, amit hordoz magában.

A mellettünk fekv? valamelyik vajúdó kismamához sietett.
Nem tagadta meg önmagát, piszkosul átkozódva szidott mindet és mindenkit, aki nem azonnal és úgy csinált mindent, ahogyan az „jó".
Egyszer?en nem tudtam felfogni, hogy létezik ilyen ember. Eleinte nem is akartam.
De ?t nem lehetett nem észrevenni.
A zöld manó n?vér hozzánk lépett.
– Hogy vagyunk? – kérdezte Violát. – Mindjárt jön a doktor úr és megvizsgálja.
Keze rutinszer?en dolgozott közben, infúziót kötött be, közben diktálta Violának a légvételt:
– Lassan szívja be kismama, csak nyugodtan, szépen, mélyeket lélegezzen.
Átsz?r?dtek Szörnyella rekedt parancsai.
– Ne a férjét követelje, most nem az a fontos, viselje el drágám, nem fáj az annyira, nem érti mit mondok, hogy lehet így nyavalyogni, toljon már! Igyekezzen! Hát ilyen nincs, hogy ilyen ügyetlen legyen, nincs nekem erre id?m, kedvesem! NÃ??VÉR! Igyekezzen! Ne jajongjon már … még nem láttam ilyen nyafogós kismamát!!
Zöld manón észrevettem, nem hagyják érintetlenül a szavak.
Egy pillanatra összerezzent és mintha megcsóválta a volna a fejét.
– Mindjárt jön a doktor úr – és végigsimított a Viola fején.
Gyanakvó voltam, vajon miattam csinálja? Vagy inkább nem is a Violáé volt ez az érintés, hanem azé a kismamáé akit ép Szörnyella nyúzott.
Elment.
Mindenesetre nyugtáztam, hogy vannak itten érz? lények is, ezen az idegen bolygón.
A nyúzás is véget ért és Szönyella nekiállt egy másik áldozatnak.
Violára néztem.
– Palackot kellesz cserélni.
Kérd?en rám nézett.
– Ha idejön ez a NÃ??, azt hiszem, nekimegyek a palackkal! Veled így nem fog beszélni.
Idejött.
Egy pillanatra rám rebbent, (iszonyú gyilkos tekintettel néztem rá) kerestem a szemét, tökéletesen tisztában voltam vele, hogy nekimegyek, ha meg mer szólalni.
A falon lév? papírra meredt, aztán elviharzott.
Fogtam a Viola kezét és arra gondoltam vajon kivel tettem jót, hogy Szönyella még kapott pár lehet?séget az élett?l.

 Hat

Az orvos, aki megvizsgálta fáradt volt és türelmes.
Nógatta a n?vért, aki ollót és tálat hozott.
– Burkot repesztünk, de el?bb megvizsgáljuk – mondta inkább magának.
Viola nehezen, de megnyílt az orvos ujjai finoman elt?ntek. Fura érzés volt.
Idegen férfi a feleségemben. Látszott, hogy tiszteli Viola fájdalmát, ha felszisszent a mozdulatai kivártak.
Lerántotta a keszty?t és csóválta a fejét. Csak én láttam, mert Viola újabb fájásban találta magát.
– Nem tudok repeszteni – lecsapta az ollót. – Még mindig csak kétujjnyira van nyitva.
Láttam a szemében, hogy segíteni akart.
– Most már mennem kell haza.
Kiment.
Egyedül maradtunk.
Hihetetlen magány fogott el, hiszen már istentelenül sok id? eltelt és nem haladtunk semmit, csak fájdalom és fájdalom.
A pici jól van, hiszen haljuk. Kedvesem is szokatlanul jól bírja. Látta rajtam, ahogy megsemmisülök.
Gyönyör? kék szemét rám emelte.
– Tudom honnan jön a fájdalom – suttogta.
Közel hajoltam hozzá.
– Tudod van ott egy ládika, amiben az összes szenvedést összegy?jtöttem amit életem során elszenvedtem. ?veszi el a fájdalmat t?lem, ezért nem tudom megszülni Kamillát. Amikor fájok, ? elszívja, mert meg akar védeni, nem enged lefelé fájni.
Újabb fájás.
– Meg kellene találnom a kulcsát, de olyan régen eldugtam, hogy nem találom, nem találom.
A könnyeim szép lassan csorogtak a kezemre. Minden er?m elszállt, lehajtott fejjel hallgattam a szavait. Igazat szólt, éreztem. Múltak a percek és én néztem, ahogy küzd.

Szédültem, izzadtam a leveg?tlen m?anyag zöld világban.
– Menj haza, szívem. Nagyon fáradt vagy – suttogta felém.
Megráztam a fejem, amit?l iszonyú hányinger jött rám.
Ültem makacsul, de éreztem, ha hirtelen fel kellene állnom, nem bírnék a hányingeremmel és a szédüléssel.
– Menj haza. Fáradt vagy – még ? mondja nekem, aki egy napja harcol és én a szánalmas férfi összeesem a lábainál! Felmondom a szolgálatot, ez a ványadt test nem engedelmeskedik nekem és felmondja a szolgálatot.
Nem.
– Nem fogom tudni, mi van veled – mondtam neki.
– De tudni fogod. Nem megyek haza, míg meg nem szülöm Kamillát. Ha törik, ha szakad, gyerekkel megyek haza. – Iszonyú nyugodt és mégis határozott er? volt a hangjában.
Mindig hittem benne. Mindig azt éreztem, ha ? csinál valamit, az olyan mintha én csinálnám és fordítva.
De most saját magammal kellett elszámolnom és ez sokkal nehezebb volt.
– Nem tudsz ilyen állapotban segíteni – folytatta a gy?zködést.
– Többet segítesz, ha tudom, hogy otthon vagy és pihensz. Majd visszajöhetsz még.
Tudtam, hogy nem jöhetek vissza. Nem fognak beengedni.
Cserbenhagyott a testem.
– Jó megyek – mondtam.
Csöndben szerettük egymást.
Csöndben sírtunk egy picit.
Csöndben fájtunk.
Csöndben felálltam és kitántorogtam a szül?szobáról, hátamon „egy gyáva kispapa aki nem bírja a vajúdást nézni, nem vállal sorsközösséget a feleségével" cédulával, de már ez sem érdekelt.
Nem tudom, hogy értem haza.
Így utólag emlékszem megszegtem pár szabályt. Akár karambolozhattam volna, de nem az volt megírva.
Valaki hazavitt, aki én voltam, de nekem semmi közöm nem volt hozzá.

 Hét

Folyamatosan csörögtek a telefonok és anyám is átjött a szomszédból.

Magamba öntöttem fél liter kávét és álltam a sarat.
10 óra is elmúlt már, alibib?l lefeküdtem, majd felkeltem.
Anyám hazament a hírrel, hirtelen csönd lett.
Leültem a fotelban és zokogtam. Hörögve, üvöltve folytak a könnyeim, iszonyú fájdalom tört fel bennem. Egy érthetetlen nyelven beszéltem, lelkemben izzott a kin, ordítva tombolt bennem valami.
Vajúdtam, de megszülni nem tudtam fájdalmat egészen.
15 perc is eltelt mire újra megközelítettem az ágyat.
Emlékszem még beszéltem valakivel, de nem tudom mit.

 Nyolc

Telefonra ébredtem.
Gyuszkó hívott, Viola öccse.
Rutinszer?en elmondtam, a jól megszerkesztett verziót, ami a legjobban fedi a valóságot.
A telefonom azt mondta ezen kívül még volt három csörgés, amire nem reagáltam és kb. másfél órát aludtam.
Mi van a Violával?
Szülészet, telefonszám.
Telefonkönyvben nincs.
Internet.
Ott álltam a mobilommal és a számokat bámultam. Rettenetesen féltem, hogy felveszik… és mit mondanak? Nem vették fel.
Újra.
Nem sikerül.
Valami azt súgta, hogy képes vagyok annyira félni, hogy egyszer sem fogják felvenni.
Egy másik számot hívtam.
– Na, mi van? – kérdezte a bátyám. – Mi hír?
Gyorsan elhadartam neki mit tegyen, bár tudtam semmit nem ért az egészb?l, mégis megteszi.

A testvérem.
Pár perc múlva visszahívott.
– Beszéltem az orvossal, azt mondta minden rendben, egy óra múlva gyerek lesz.
Bumm. Kb. 30 órája vajúdik és azt mondja a doki, minden rendben.
Hurrá!
Egyszer?en képtelen voltam elhinni.
Abszurdnak t?nt, olyan természetes volt a kijelentés.
Nem könnyebbültem meg. Ezek szerint még mindig vajúdik.
Hogy elfoglaljam magam, körbe telefonáltam az aggódókat.
Anyám átcsoszogott, zavarában nekiállt mosogatni.
Nem bírtam magammal.
Még egy óra.
Megint elpattantam. A hálóban üvöltve, térdelve zokogtam a fájdalomtól.
Képtelen voltam gátat szabni az áradatnak.

 Kilenc

Már megen nem veszik fel!
Már több mint egy óra eltelt.
Bátyó.
?is, én is csörgettük.
Most én gy?ztem.
– Violetta után érdekl?dik? – kérdezte a hang.
– Most vitték fel a m?t?be, császármetszésre készítik el?. Egy óra múlva érdekl?djön – letette.
Ez maradt neked János. Érdekl?djél.
Mintha a tolótet?s turmixgépet kérdeznéd.
Ne hibáztass senkit, te magad döntöttél így, amikor hazajöttél.
Mindenki a dolgát végzi, nézd! A nap süt, az ég kék.
Micimackó és a méz.
Ez most nem ment.
Vérbe fordult a szemem.
A józan eszem megállította a kezem, csak azért nem vágtam a földhöz a telefont, mert az volt az egyetlen kapocs, amire éget?en szükségem volt.
Nagy nehezen lecsitultam. Hívtam a bátyám.
– Egy óra múlva, azaz fél négykor hívjad ?ket. Aztán hívj engem.
– De miért én hívjam, mikor te is tudod ?ket hívni?
– Mert azt akarom, hogy valaki más nekem mondja el, hogy van egy lányom, az anyuka jól van. Én elég hírt szállítottam, szeretnék én kapni egy jó hírt.
Éreztem, ahogy vigyorog.
– Rendben.
Semmi racionalitás nem volt benne, de akkor ezt szerettem volna.
Lehet féltem, nem tudom. Közben befutott a fiam is, láttam borzalmasan izgul, mikor megtudta hol tartunk.

Rettenetesen várta a húgát.
Egy óra múlva csörgött a telefon.
– Lányod van. 3kg 52 dkg, 51 cm – sorolta.

– Az orvos azt mondta gyönyör? kislány, és azonnal be kell menned, meglátogatni.
Hát megvan!
Majdnem összetörtem a telefont.
Csak néztem magam elé.
Istenem.
Elindultam kifelé az udvarra, menet közben lelöktem a telefont.
A szemközti ház falához siettem, ahol rengeteg törött, selejtes cserép hevert. Virágtartók, kaspók, amiket megrágott az id?.
Felkaptam ?ket és elkezdtem törni, zúzni, taposni ahol értem, üvöltve örömömben, bánatomban.
Édes könnyek folytak a számba.
Az ég kegyelméb?l megszületetett a lányom és megszületetett egy anya is.

Megszülettem én is.