Az ellenszél az arcomba csapja a hajam, ahogy kihajolok a vonat ablakán. Az állomás és vele anyu, Jóska bácsi és Sanyi lassan csak egy homályos folt. Teljesen elgémberedett a karom a sok integetéstől. A széltől kipirult arcom akkor kezd csak égni, mikor a bőröndömet behúzom a legközelebb eső vonatfülkébe. Két hozzám hasonló korú lány ül bent. Persze nálam sokkal jobban vannak öltözve. Valahogy lerí róluk, hogy nem idevalósiak, de még csak a közelben sem laknak. Arrébb húzódnak mikor leülök.
— Vidéki kislány felmegy “pöstre”? — vihog az egyik rám se nézve, s a másik a tenyerébe rejti arcát, úgy vihog. Érzem, hogy még jobban elvörösödöm, de nem hagyhatom szó nélkül a sértést.
— Pesten lakom régóta, és lejöttem meglátogatni a szüleim. Egy multinacionális cégnél vagyok titkárnő — húzom fel az orrom, és hátravetem a hosszú szőke hajam. A két lány végigmér, majd egymásra néznek, az egyik vállat von.
— Ja, akkor biztos tudod, hogy hol van a Westend City Center!
— Miért ne tudnám? — hangom kissé remeg, a gyárilag lyukacsos farmeremről kezdem tépkedni önkéntelenül a rojtokat.
— Hát hol? — fordul most felém, és szépen festett szemöldökét kissé megemeli a mellettem ülő.
Nem szólok. Próbálom visszaidézni, amit Sanyi mesélt, amikor fent volt néhány hónapja, hogy elintézze nekem az albérletet, vagyis a szobát, amit az egyik rokona ad ki. A Google térképen is mutatta, hogy találok oda. Azt mondta, hogy a hatos villamossal a Nyugatitól három megálló. Azt is mesélte, hogy a Nyugatinál sok szórakozóhely is van és nagy pláza, meg bevásárlóközpont. Ott vette nekem azt a divatos apró hátizsákot, lent az aluljáróban, mert ott nagyon sok az árus.
— Megnémultál Eszmeralda? — vihog a másik
— A Nyugatinál — vágom rá gyorsan és remélem, nem röhögnek ki újra.
— Bingó! — fordul vissza a mellettem ülő az ablak felé, és egy ideig nem szól egy szót sem.
Megnyugszom. Úgy látszik eltaláltam. Valahogy úgy érzem, mintha ez valami teszt lett volna, és ha átmegyek, akkor van esély, hogy boldoguljak Pesten. Anya biztos volt benne, hogy két nap múlva nyüszítve rohanok haza, de csak azért sem. Hamarosan a két lány valami nagy buliról kezd beszélgetni a Westendben, hogy mindenki ott lesz, aki számít.
— Te eljössz? — fordul újra felém a szemben lévő.
— Persze, nem kérdés — mondom kissé flegmán.
— Add már meg a számod, és találkozzunk jó? Jó lenne, ha sokan lennénk csajok.
Kikotrom az új Samsungom a táskámból. Azt is a Sanyi vette, mert szerinte fontos, hogy az ember milyen mobilt hord magánál Pesten. Ez alapján kategorizálják. Vagy valami ilyesmi. Felemelem, hogy jól lássák. A halvány rózsaszín felületen megcsillan a napfény. Felolvasom a számom, majd az egyik megcsörget, és elmentem én is az ő számát. Harkányi Adrienn.
— Figyu, majd előtte felhívunk és talizunk jó? Úgy is kellenek új arcok a társaságba nem? Van pasid?
— Jelenleg nincs. Most szakítottam vele.
— Wow, a végzet asszonya. Na, ott kipasizhatod magad! Egy fityingedbe se kerül a pia, ha rákapnak a pasik hogy szingli vagy. Szőkíted a hajad?
— Ja, persze. — pedig a fenét szőkítem. Születésemtől fogva ilyen tejföl szőke hajam volt. Sokszor úgy szerettem volna kissé kreolabb bőrű lenni és sötétebb hajú, mert folyton kilógtam mindenhonnan a világosszőke hajammal, fehér bőrömmel.
— Jól megfogja. — tapizza a hajam a mellettem ülő bizalmaskodva. Úgy viselkedik, mintha régóta ismernénk egymást. Mióta elhitték, pesti vagyok, teljesen maguk közé fogadtak. Büszke vagyok magamra.
Leszállásnál intenek, és elköszönnek! Adrienn egyértelmű mozdulatot tesz, ahogy a két ujját a szája és a füle közé teszi. — Hívlak majd! Csövi!
Meglep ez a tömeg, bár vágytam rá és mégis. Sanyi mondta, hogy egyenesen menjek a szállásra, de órákig ténfergek a kirakatokat, árusokat bámulva, majd a telefonomban megkeresem a címet, és felszállok a villamosra. Szép modern. Még soha nem ültem a combinón. Amikor tíz éves koromban anyu felhozott egyszer a Lenke nénihez, akkor még a régi villamosok voltak. Ez már teljesen olyan, mint a nyugati nagyvárosokban. Megtelik estére a fejem a rengeteg látnivalóval és információval.
Lenke néni kedves. Azt mondja, ráérek kifizetni a havi díjat, majd ha bejelentkeztem a munkahelyemen. Lenke néni férje a Coop—nál dolgozik, üzletvezető. Felvesznek árufeltöltőnek, havi százat fogok kapni, amiből húszat fizetek majd Lenke néninek a kajáért és a szállásért. Rendesek, de tényleg. Miután felhívtam anyut, és megnyugtattam, hogy szerencsésen megérkeztem, késő estig bámulok ki a negyedik emeleti bérház ablakából, ahonnan egyenesen a körútra látok.
Egy hét múlva valamivel öt előtt SMS—t kapok Adrienntől. Épp átöltözöm a raktár hátsó részében az üzletben, mikor az üzenet érkezik. “ hétkor talizunk a nyugati mekinél” Hirtelen azt sem tudom, hogy az hol van. De szerencsére a telefonomban megtalálom. Rettentően izgatott vagyok, hiszen az új barátaim bulizni hívnak itt Pesten. Eldicsekszem Sanyinak a hírt, aki azt mondja, hogy jó, ha vigyázok azért magamra, és jelentkezzek, ha hazaértem.
Nincs sok időm készülődni, de azért megpróbálok mindent kihozni a készletemből, ami lehetséges. Mikor Lenke néni meglát, összecsapja a kezét.
— Máriám! Anita te hova készülsz?
— A barátaimmal találkozom.
— De hová mentek?
— A Westendbe, de igyekszem éjfél körül hazaérni.
— Hát, vigyázz magadra te lány! Tudom, hogy már tizenkilenc vagy, de anyád a lelkemre kötötte, vigyázzak rád, hogy bajod ne essék.
— Ne tessék aggódni, minden rendben lesz. Tudok én magamra vigyázni.
Hét körül csapatokban állnak a fiatalok a Nyugati téri McDonald’s előtt. Illatfelhőt sodor a szél felém, ahogy közeledek. Adriennen kívül ott a másik lány is a vonatról és még vagy három hasonló korú. Két fiú egészíti ki a társaságot. Az egyik csenevész, lóg rajta minden ruha, ami kivétel nélkül fekete, a másik kigyúrt, rövid fekete hajú kissé közönséges vonásokkal. Rövid ujjú pólóban mutogatja a vállán a még befóliázott tetoválást. Mindenki felém fordul. Bizalmaskodva belém karolnak a lányok, viccelődnek a fiúk. Próbálok lépést tartani a poénokkal. Egy apró kocsmába megyünk.
— Azt hittem a mekibe megyünk — nevetek mikor a három apró lépcsőn leterelnek a zsúfolt kricsmibe. Vagyis nálunk faluhelyen ezt így hívják. Itt “bár” a neve, de ugyanazt a célt szolgálja.
— A Westendben kurva drága a pia — hajol felém a kigyúrt, Ákos nevű.
— Itt egy kicsit alátöltünk. Megalapozzuk a hangulatot! — röhög, majd a csapostól hat vodkát kér és hat sört. Soha nem szerettem a vodkát, de ezt senki nem kérdezi. Látom, mindenki felhajtja a sajátját, így én sem akarok lemaradni. Megborzongok, és összerázkódom. Ákos a kezembe nyomja a pohár sört, és gyorsan megiszom azt is, hogy a vodka ízét elnyomjam. A sarokban találnak egy kis asztalt, oda leülünk. Néhánynak nem jut hely, de sebaj, egymás ölében elférnek. Robi, a nyiszlett fekete vékony cigit vesz elő, az egyik vége össze van sodorva. Meggyújtja, és mélyen leszívja. Majd az asztal alatt továbbadja a másiknak.
— Ez mi most? Nincs mindenkinek cigire pénze vagy mi? Miért kell egymás szájából szívnunk?
Amikor rám kerül a sor, nevetve elhárítom, de ők csak bíztatnak, hogy majd meglátom, így lesz vicces a következő kör.
— De hát én nem is dohányzom! — mondom, de azt mondják, hogy nem is kell ehhez, csak szívjak egyet, és adjam tovább. Megteszem, és fulladozni kezdek a köhögéstől.
— Basszus, ez tényleg nem szívott még ilyet! — röhög az egyik lány. Ákos hozza a következő kört, és először a sörhöz nyúlok, hogy a büdös füstöt eltávolítsam a számból, de Ákos kiveszi a kezemből és a vodkát nyomja bele.
— Először a rövidet, higgy nekem cicám! — szót fogadok, de kissé émelyeg a gyomrom.
Fél óra múlva végre kijövünk a füstös és meleg helyiségből. Mélyen leszívom az esti friss októberi levegőt a tüdőmbe.
Mit csinálhatnak most a faluban? — gondolom, míg hangosan nevetve, tréfálkozva átvonulunk a Westendbe, ahol villódzó fények jelzik a buli színhelyét.
Halálos uncsi ilyenkor a falu. Semmi nincs, csak szombaton a kultúrban van egy diszkó. De tizenegykor már annak is vége.
Benyomulunk a hangos, zsúfolásig megtelt terembe. Dübörög a zene. A lányok a kezüket felemelve törnek utat a táncolók felé, arcukon tébolyult átszellemültség. Követem őket, és hangosan énekelek velük. Egy idő után kitolakodunk a szélső helyiségek felé, ismeretlen arcok jönnek a társaságba. Mindenki fizet egy kört. Én is. Maradnak a vodkánál, de én inkább a Gint választom tonikkal, de rájövök, hogy az még borzalmasabb. Később az egyik fiú hoz egy martinit, ami annyira édeskés, és olyan az íze mintha már belehánytak volna. A gyomromban összekeveredik a sok minden, kivergődök valahogy a WC—re. Mindegyik foglalt. Az előtérben a tükörnél festik magukat a lányok. Az egyik WC ajtaja nyitva, előtte jól öltözött lány térdel, és hangosan öklendezik. Ettől nekem is hányingerem lesz. Úgy döntök elég volt, kimegyek a friss levegőre, talán attól jobb lesz. Visszamegyek szólni a barátaimnak, de azok most egy koktélt nyomnak a kezembe, és Ákos tolja a számhoz.
— Ez jót fog tenni! — kiáltja, mert tett bele fejfájás csillapítót. Ezen mindenki röhög, nem tudom miért. Felhajtom és elindulok a kijárat felé. Mire az ajtóhoz érek, olyan érzésem támad, mintha szivacsokon lépkednék. A táskámhoz nyúlok, és megpróbálom a telefonom kivenni, de sehol nem találom. De akkor már semmi nem érdekel, csak ki akarok menni, mert füst van és büdös és mindjárt hányni fogok. Valaki megfogja a könyököm, és kisegít az ajtón. Mondanám, hogy köszönöm, de nem forog a nyelvem, csak valami bugyborékolás jön ki a torkomon. Összemosódnak az utca fényei, az autók vöröses lámpái fényes csíkot húznak maguk után. Nem tudom, hogy jutok át az úttesten. Egy autó hangosan fékez, és a motorháztető forró, ahogy a tenyeremmel megfogom.
— Menj haza a picsába te kis hülye alkoholista kurva! — kiáltja a férfi az ablakon kihajolva, majd csikorogva indul tovább. Fémes, hűvös felülethez érek. Látom, hogy egy pad van előttem. Végignyúlok rajta, de hiába, mert forog körülöttem a világ. Most az egyszer érjen ez véget és soha többé…soha többé…
Legutóbbi módosítás: 2017.10.22. @ 19:26 :: Braun Krisztina
