Vandra Attila : Devla 24. Egy törvénybe ütköző házasság

Devla kisérettségije a vártnál jobban sikerül, Zajzoni már tervezgeti Devla további sorsát, egyetemről álmodozik, de a kislány közli, férjhez megy… *

 

Egy törvénybe ütköző házasság

 

 

A tanító bőrig ázva ért haza. Szerencséjére nem lakott messze az iskolától. Miután átöltözött és átmelegedni még egy pokrócba is beleburkolózott, erőtlenül huppant a kanapéra.

Minden hiába. Pedig ez a kislány többre érdemes. Egyetemet is végezhetett volna. Ha férjhez megy, nemsokára a nyakán lesz egy rakás rajkó, s éli majd a többi roma asszony életét. Hiába volt minden… Hogyan is képzelte? Olyan ez a társadalom, mint a Mäelström. Ráadásul a vőlegénye román. Jó, persze, oláh cigány, de hát ezt a törvény tiltja! A házasság alsó korhatára tizenhat év, az is csak szülői engedéllyel. Ő pedig alig tölti a tizenötöt! Nem hagyhatja! Beszélnie kell Karcsival!

Amikor hirtelen felállt, ismét belehasított a derekába a fájdalom. Az ajkába harapott erőt gyűjteni, hogy a combján lefelé haladó fájdalmat legyűrje és beszélni tudjon. Vett néhány mély lélegzetet, majd sietve tárcsázott. „Vedd már fel!” — türelmetlenkedett.

— Kanalasné férjhez akarja adni Devlát! — mondta még a köszönést is elhanyagolva, amint felismerte Karcsi hangját.

— Igen, náluk ez a szokás… Tradicionalista társadalom, és erősen patriarchális. A szüzesség fontos a férjhez menéskor, nehogy ezzel „probléma” legyen, amint nemileg megérnek, férjhez adják őket, legalábbis a közösségük törvényei szerint. Aztán később vagy elmennek a polgármesteri hivatalba, jogerőre emelni a frigyet, már egy-két rajkóval a nyakukon, vagy sem. Sokan nem tartják lényegesnek.

— De hát törvénytelen!

— A törvény szerint a polgármesteri hivatal nem nyilváníthatja házasoknak őket. A házasságon kívüli szex nem tiltott, az együttélést sem tiltja a törvény. Mi több, a házasság nélküli párkapcsolatban élők jogait is kezdik rendezni. Mellékesen, ez a huszadik század elején még nálunk is szokás volt. Dédnagymamám se töltötte még be a tizenhatot, amikor férjhez ment.

— De kiskorúakkal szexelni törvénybe ütköző! Ez kiskorú megrontása! A férfi nagykorú, ő csak tizenöt!

— Valóban. De ehhez valakinek fel kellene jelentenie. A kislány és az anyja nem fogják. Bizonyítani tudod, Levente bátyám? Romák ezrei teszik ezt, közismert a jelenség. Mit szól majd az ügyész és a bíró? Feltételezzük, hogy mégis sikerülni fog, és a „férjét” bezárják, ám a nászéjszakán állapotos maradt… Vagy még az sem történt meg. Képzeld magad a helyébe! Miként reagálnál, ha valaki a párodat bezáratná? Tényleg jót tennél a feljelentéssel?

Zajzoni válasz helyett tehetetlenül egy nagyot sóhajtott. A beállt csöndet Karcsi törte meg:

— Mondd, miért akartál roma kislányból mindenáron magyart nevelni? Mert ő többre érdemes? Megkedvelted, és az életedet tetted rá, hogy a csak cigányból többet, gadzsit nevelj. Eszembe jutott most, amit első találkozásunkkor, ott a sör mellett mondtam neked. „Figyeljen a következő mondatra, tanító úr: Meg akarom nevelni a gyermeket. És a következőre: Segítek a gyermeknek megváltozni.” Azt hiszem, jól idéztem. Melyiket tetted éveken át?

— Az elsőt — ismerte be az öreg.

— Nemcsak az diszkrimináció, amikor csillagot aggatunk a zsidókra, fekete háromszöget a cigányokra, rabszolgának használjuk a négert, gúnyolunk valakit származása miatt, nem engedjük anyanyelvén tanulni a magyart, csak a (jó) románt vesszük fel a munkahelyre, hadd ne soroljam. Léteznek rejtettebb, perverzebb formái is. Annak fogható fel minden jelenség, amelynek során csak-ként kezelünk valakit. Ha te „fel akartad emelni” a gadzsik szintjére a kislányt, valójában azt mondtad: „Csak egy cigány vagy, gyere, hadd csináljak belőled többet!” Ám ez nem nevelés, hanem idomítás, miközben neked meggyőződésed, hogy jót teszel. Ez ahhoz hasonló, amikor tűzzel-vassal, ha kell büntetéssel és megalázással próbálunk megnevelni egy gyermeket. Mivel vagy több, mint Márta? Ő is jót akart, „meg akarta nevelni”. Miért formálhatnál jogot arra, hogy helyette gondolkozz, és felülbíráld a döntését? „Ne ítélkezz, hogy ne ítéltess!”

— Ezt meg kell emésztenem — felelte Zajzoni, majd elbúcsúzott. Alig tette le a kagylót, furcsa érzés keltette a hatalmába. Zsibbadt a lába!

Amikor Bajkó Péter meglátta, nem teketóriázott. Az ebéd után elfogyasztott pohár borral sem törődött.

— Mire kijön a mentő, Brassóban leszünk.

Utazás közben még végiggondolta Szegedi Karcsi szavait. Menyire telibe talált! Hiszen még a vőlegény nevétől is megdöbbent. Pedig cigány ő is, igaz, oláh cigány. De hát hol is kapott volna párt magának? A magyar fiúk nem akartak vele bulizni, a falusi diszkóba egyszer ment el Orsival, ott is petrezselymet árult.

Szabolcsot a professzornál találta. Bajkóné telefonált neki. Az idegsebész ellentmondást nem tűrően jelentette ki:

— Most műtöm meg! Azonnal!

Nem ellenkezett. Fia nyugtatta:

— Ne félj, édesapám, jó kezekben vagy…

— Tudom, egy a tízezerhez.

 

Kábán ébredt. Először ködben úszott minden. Időbe telt, amíg a felé hajoló arcot felismerte. A hangja jutott el először a tudatáig.

— Megismer, tanító bácsi?

— Devla! — ismert rá. Persze, megműtötték. Az intenzív osztályon fekszik. Még minden nagyon homályos volt.

— Magához tért! — szólt harsányan a kislány hangja valakihez, majd ismét hozzá fordult:

— Orsi most ment el ebédelni…

„Orsiii? Hiszen neki Kolozsváron kellene lennie… Még tart a vizsgaszesszió… És ebédelni? Hány óra lehet? De hát este műtöttek… Ilyen sokat tartott az altatás? Miért?” — gondolta.

— Hívd a professzor urat! Én addig telefonálok Zajzoni doktornak! — hallotta a háttérben.

„Ez miért akkora hír?” — kiérezte a nővérek hangjából az izgatottságot.

Hamarosan sietős léptek jelezték a professzor közeledtét. Az orvos előbb a pulzusát tapogatta ki, a szemreflexeit ellenőrizte és a szívverését hallgatta meg, majd felhajtotta a pokrócot, és a lábához nyúlt.

— Mit érez? Fáj?

— Semmit…

— Emelje fel a térdét…

A lába nem engedelmeskedett. Az orvos egy tűt vett elő, és valahol megszúrta:

— Ezt se érzi?

— Nem.

Ekkor ért oda a fia. A professzor hátrafordult és félrehívta. Szabolcs komor arccal követte. Mi az, amit ő nem hallhat? Devlára nézett. A kislány szeme megtelt könnyel. Akkor fogta fel, hogy kómában volt. Lebénult. „Egy a tízezerhez…” Orvosi műhiba? Pech? Mit számít már? Élete hátralevő részét magatehetetlenül töltheti, a megváltó halált várva. Előtörtek emlékei, Klárika utolsó hónapjai jutottak eszébe. A végén már könyörgött, adjanak neki egy injekciót. A fájdalom még hagyján, de a tudat, hogy nyűg szerettei nyakán… Akkor próbált lelket önteni belé:

— Nem vagy teher. Jó, hogy még vagy nekem, és rám tudsz mosolyogni néha…

Ám a mosolyok egyre ritkultak. Rémes volt tehetetlenül nézni szenvedését. Ő akkor már a nyugdíj előtt állt, ám Szabolcsék még fiatalok. Egy magatehetetlen beteg az ágyához szegezi a hozzátartozókat. A napi programot úgy kell alakítani, hogy mindig mellette legyen valaki. Nem lehet majd elmenni hétvégi kikapcsolódásra, pláne szabadságra. Fuccs a húszéves házassági évfordulójukra tervezett világkörüli útnak, melyre már két éve teszik félre a pénzt… Ha ezzel a tudattal kell élni, inkább a halál…

 

Az injekcióban kapott nyugtatótól álomba merült. Már sötétedett, amikor felébredt. Még kábán is eljutott tudatáig a beszélgetés foszlánya.

— Maradok vele, Szabolcs bácsi. A múlt éjszaka Orsi őrködött mellette, neki pihennie kell. Önnek és Ágnes néninek munkába kell menniük… A tanító bácsi is vigyázott rám, amikor bántottak.

Az öreg nem hallott többet, ismét álomba merült.

A következő napot már nem aludta át. A jövőről nem lehetett beszélgetni vele, mert egyre csak ezt hajtogatta:

— Nem költözöm hozzátok. Nem akarok a terhetekre lenni!

Éppen úgy lehetetlen volt meggyőzni az ellenkezőjéről, mint ahogyan ő nem tudta annak idején Klárikát. A kerekesszék sem adta vissza az életkedvét, a vele kapcsolatos érvek sem:

— Vannak, akik egy egész életet leélnek így. Meglátod, ha majd a házban közlekedni tudsz…

— Én nem közlekedni akarok, hanem élni! Ha azt nem tudok, akkor meghalni! Azt hiszitek, csak én leszek nektek teher? Ti is azok lesztek számomra a túlgondoskodásotokkal! Ez diszkrimináció! — emelte fel hangját, amint eszébe jutottak Karcsi szavai.

— És akkor mi legyen? — háborodott fel Ágnes is. — Nem látja Apuka, hogy ellehetetleníti minden igyekezetünket?

— Hazaköltözöm és kész!

— Falura?

— Nem, a tömbházba.

— Apukát ki fogja kivenni a kerekes székből, és visszatenni, megmosdatni, átöltöztetni, főzni, mosogatni? Akkor alkalmaznunk kell valakit…

— Én segítek neki! — szólalt meg a háttérből Devla.

— Teeee? De hiszen férjhez mész?!

— Nem. Összerúgtam a patkót Nicuval. Ha lakhatok a tanító bácsinál, beiratkozom a középiskolába.

— Min vesztetek össze?

— Azt mondta, úgy gondolkodom, mint egy gadzsi. Szó szót követett… végül megpofozott. Nem akarok édesanyám sorsára jutni — tette hozzá remegő ajkakkal.

Ágnes nem volt elragadtatva az ötlettől. Miért jobb nála ez a roma kislány? Ők is ellátnák, hiszen szeretik. Az öreggel nem lehetett beszélni.

— Pont attól félek. Én ott csak teher lennék, és ti is nekem. Devlával pedig már megszoktuk a közös háztartást.

A kislány pedig hamar beletanult ápolónői teendőibe, injekciót is megtanult beadni. Szerencsére a tanító sovány is volt, alacsony is, így emelgetni is tudta. A nyár végére már az öreg is hozzászokott a kerekesszékéhez, kibírta a reggeleket egyedül.

 

Devla a gazdasági szakközépiskolába iratkozott, vendéglátói osztályba. Ha onnan leérettségizik, lesz egy szakmája, pincérként dolgozhat. Zajzonit megkísértette az ördög, hogy rábeszélje, menjen magyar iskolába, aztán rádöbbent, a kislány roma, még ha magyar iskolában is tanult eddig. Mit is mondott Karcsi? „Mondd, Levente bátyám, miért akartál ebből a roma kislányból mindenáron magyart nevelni?”

Tiszavirág életűnek bizonyult a kislány rejtett öröme, hogy végre megszabadult Kilyéni Gábortól és Béldi Andristól. Nem az arcszíne — melyet lehetett egy tengeri nyaralással is magyarázni — tűnt fel osztálytársainak, hanem az, hogy miért írja K-val a nevét. A második az a hangsúlya, melyről lerítt, hogy nem anyanyelve a román. Osztályfőnöke és romántanára is rászólt az első egyeztetési hiba után:

— Tanulj meg rendesen románul, mert román kenyeret eszel!

Osztálytársának, Romeo Avramescunak lett gyanús az arcszíne is. Kertelés nélkül kérdezte meg:

— Mi vagy? Bozgor vagy cigány?

— Roma vagyok — húzta ki magát ingerülten.

A fiú azonnal elsütött vagy két cigányos viccet. Az első iskolai nap még nem is telt el, már Cioară (Varjú) névre hallgatott. Cseberből vederbe…

Romeo nem rejtette véka alá a cigányokról kialakított véleményét. Egy nap még azt is kifejtette füle hallatára, hogy kár volt Hitlert túl hamar megdönteni. Meg kellett volna várni, amíg a zsidóktól és a cigányoktól megszabadítja Európát. Amikor valaki rászólt, hogy fogja már be a száját, mert Cioară is fültanúja, akkor megvonta a vállát: „Na és?”

Amikor hazaért, Zajzoni azonnal látta, hogy valami baj van. Nehezen bár, de kitálalt. A tanítónak azonnal feltűnt a névegyezés Romeo és a Nagy-Románia Párt helyi fiókjának elnöke, Ion Avramescu között. Kiderült nem a fia, csak az unokaöccse.

— Emlékezz arra, amit Karcsitól tanultál: „Senki sem tud megalázni, ha nem vagy partnere ebben. Senki sem tud kényszeríteni arra, hogy annak érezd magad. Van két füled, ez az egyetlen fegyvered. Ha felveszed, ha megsértődsz, ha feleselsz, ha hisztizel vagy árulkodsz, csak olaj lesz a tűzre.”

Könnyű mondani, nehezebb megtenni. Osztálytársai, ha nem is értettek egyet Romeoval, nem mertek ujjat húzni vele. Igaz, vétkesek közt cinkos, aki néma, de minek gyújtsd meg a saját fejeden a szalmát?

Nem mindenki vallott ilyen nézeteket. Főleg a lányok hívták még eleinte, hogy „egy kis kerülővel” menjenek haza. Ám akár kávézóban kötöttek volna ki, akár az üzletekben néztek körül, pótolni a divatban való lemaradásukat, sminkkészletüket; kényelmetlen lett volna beismerni, hogy nincs pénze. Egyébként is sietett haza, a tanító bácsit akár fekve, akár a tolószékben hagyta, már kényelmetlen lehetett számára a várakozás. Talán Orsival szervezhettek volna együtt valami programot, de hát barátnője életében megjelent a Nagy Ő, ráadásul tizenkettedikbe is járt. Devlát is lefoglalta a háztartás-gondozás, még akkor is, ha Ágnes rendszeresen küldött át nekik főtt ételt.

Mivel többször is kitért a meghívások elől, ezek egyre ritkultak. Minek hívják, ha úgyse jön? Aztán amikor a szociális ösztöndíjakra jogosultakat kellett összeírni, kiderült, édesapja börtönben van, édesanyja nem dolgozik… A rá meredő szemek kérdést és feltételezést tükröztek: „Vajon miből élnek?”

Ismét magányos lett. Az egyetlen igazi örömet Orsi látogatásai jelentették. Ilyenkor mindig hozta a gitárját, és együtt énekeltek. Devlát is megtanította, amikor még általános iskolába járt. Ette is a penész, hiszen, bár őt tanár irányította, barátnője született tehetség volt. Nemcsak a kivételes hangjával nem vehette fel a versenyt, de mintha húrokkal a kezében jött volna világra. Aztán az első brassói karácsonyára kapott ő is egy gitárt…

Esténként, amikor Devla már végzett a tanulnivalójával is, a háztartással is, Zajzoni megkérte, olvasgasson neki, mondván, rossz a szeme, fárasztja az olvasás. A kislány átlátott a szitán. Reggelente is olvasott az öreg, akkor nem fárasztotta?

— Ha már nyolc évet magyar iskolába jártál… Szinte második anyanyelved. Miért ne ismerd a magyar irodalom klasszikusait? Nem tudhatod, mikor veheted hasznát. Minden ismeret hasznos. Ne szalassz el egyetlen alkalmat sem, ha tanulhatsz valamit.

 

 

Következik: A világ összedől

 

 

 

 

Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:57 :: Vandra Attila
Szerző Vandra Attila 757 Írás
Fő foglalkozásom minden lében kanál. Vegyészmérnöki diplomával sok mindennel foglalkoztam, a legkevésbé a mérnöki életpályával, amelyet otthagytam, miután két évet lehúztam a feketehalmi „színes pokolban.” Azóta főállásban kórházi biokémikusként dolgozom, de másodállásban tanítottam kémiát, biokémiát, fizikát, vitatechnikát és kommunikációelméletet. Önkéntes „munkahelyeim” és hobbijaim még színesebbé teszik a foglalkozásaim palettáját. Számomra meghatározó volt a vitamozgalommal való találkozásom, mely után dominóeffektusként következett a meggyőzéselmélet, pszichológia (tranzakció-analízis) matematikai és pszichológiai játszmaelmélet, neveléselmélet, konfliktuskezelés… lehet valami kimaradt. Hobbijaim: a főzés, természetjárás, utazás, fényképezés, történelem, nyelvészet, az unokázás, és ja persze, szinte kihagytam: az irodalom! Maximalistának tartom magam, amihez fogok, azt szeretem jól végezni, de nem vagyok perfekcionista. A tökéletességtől hidegrázást kapok. Hiszem, hogy egy írónak nem az a szerepe, hogy tükröt mutasson a a társadalomról. Arra ott vannak a hírműsorok. Sokkal inkább az, hogy elgondolkoztassa az olvasót. Egyes írásaim “befejezetlen” , nyitott végével pont ez a szándékom.