Éltem, jól és boldogul, keservben is vidáman,
sebzetten önöm gézlapja voltam s kötszere, de
begyógyítottam mindig mindenem, harmincöt
éve már, idestova. Bánat, ha mart, hamar vájtam
magamból a mérgét, mindig kikerültem az élet
veszélyes élét, mert én annyiszor féltem már,
ahányszor száz ember életén át összesen, hát
még a szerelmet is kerültem, úgy hiszem, leg-
többször tisztességben, illedelmesen. Még jó,
hogy nem hajlott derekam a vágyra, különben
sorsom magamra ordibálna – miért nem vártam
arra, aki ma eljött – nem csak órákra bújt mellém,
belém is költözött. Már gyakrabban figyelgetem
magamban, látom, ahogyan megérkezik s érzem,
ahogyan olyankor sebesebben áramlik testemben
a vér – fékezhetetlen kis vonat a szervezet sínén.
Nem is tudom, miként van ez, ha azt mondom,
neki, hogy: Jó veled – s mondatom helyességét
egészen lélekb?l hiszem s ha teste testemen pihen,
még ennél jóval többet is hiszek, s?t, fájdalmak
nélkül, könnyedén hozok világra jöv?képeket.
Szerelmem lett, nyugalmat ad, békeid?t hirdet
esténként a takaró alatt, de ennél intimebben
nem is szólhatok, mert kitárulkozni csak neki
akarok. Nem tagadom én a múltam, hiszen maga
idejében minden virág illata édes, de becsapni
sem szeretnék senkit, emlékkertem legszebb
virága ? – mélyen az orromba fészkelte magát
az illata, s egyre er?sebben érzem, hogyha j?.
Bátorsághozóm, bánatviv?m – s úgy érzem, akár
fiamban, benne is ott az Isten mosolya. Hát,
esküszöm – ha mennie kell, engedem, de én
el nem hagyom, soha!
Legutóbbi módosítás: 2012.07.20. @ 12:00 :: Kőmüves Klára