Nekem hosszúnak tűnt az út. Éjjeli szálástól éjjeli szálásig, öböltől öbölig, szigettől szigetig haladva közeledtünk a sziklás Ake szigetéhez. Egyik-másik helyen szívesen fogadtak, asztalhoz ültettek. Újra hallani akarták a történteket, melyeket az előttünk járók már elmeséltek. Kívülről tudták az egészet, de újra és újra hallani akarták. Az akebeliek, a lódítások mesterei nagy hőstettekkel dicsekedtek. Mindegyikük számos trójait legyőzött, annyi zsákmányt szerzett, hogy elhozni sem tudta, részt vett minden küzdelemben Menelaosz, Akhilleusz, Ajax és a többi hős oldalán, látta Hectort, a szép Páriszt, Helénét, jelen volt Priámosz és fiai halálánál. Nem egyszer a bortól elkábulva esküdöztek, hogy látták magukat az isteneket is beleavatkozni a küzdelembe, hogy saját füleikkel hallották Árész jajszavát, midőn Athéné megdöfte lándzsájával. Házigazdáink bámulattal hallgattak, ingadozva a hit és hitetlenség között, de inkább a hit felé hajolva, hitelt adva szavainknak a régszegség és babona ködfátyolában.
Hajnaltájban már mind nagy hősök voltunk, igaz ebben sokat segítettek a kiürült kupák, a termet elborító füst, a kimerültség és a vágy, hogy jobban higgyünk a meséknek, mint a valóságnak. A rableányok mind átváltoztak hercegnőkké, akiket Trója ostromakor zsákmányoltunk. Egyik jobban öltözött szolgálólány pedig egyenesen Priámosz ötven unokahúga egyikévé lépett elő s így értéke megháromszorozódott, vagy megnégyszereződött. Reggel tovább hajóztunk örvendve a nyereségnek. Szemem láttára alakultak át a mesék megélt valósággá: ahogy közeledtek hazájuk földje felé Ake szülöttei, kezdték maguk is elhinni, mindazt, amit kiötöltek. Számomra is találtak helyet meséikben: hosszú, fehér öltözékem — kirívó folt a görögök fekete ruházata közt — a tudatlan és faluik, váracskáik falai közzé zárt emberekben tisztelettel vegyes félelmet keltet
— A Napisten fiát visszük magunkkal! – mondták a hajósok, rám mutatva és dicsérve – a mi szigetünket választotta mind közül, és hírneve évszázadokig fennmarad majd…
— Kérjétek áldását, ha nem akarjátok, hogy Apolló lenyilazzon!
Erőteljes férfiak, nők, gyermekek hajlongtak és térdeltek előttem, és hogy ne okozzak az akebeliek számára csalódást, belementem ebbe a csalárd játékba.
Máskor a szigetlakók nem engedtek be megerősített váraikba. Az előttünk járó katonák zsákmányoltak, vagy nőket raboltak. Messziről kiáltották, tolvajok vagyunk, mint a többi, aki megtért Trójából, és hogy kezünkhöz vér tapad, nem fogadhatnak házaikba és templomaikba. Ilyenkor a parton éjszakáztunk kézügyben a fegyverekkel és őröket állítva. Hajónkat a parthoz húztuk, erős kötelekkel kikötöttük, úgy ringott a hullámokon. Néhányan az akebeliek közül beleszerettek a rabszolganőikbe és éjszakánként velük háltak, fogadkozva, hogy otthon házukba veszik majd őket. Olyant is láttam, aki a Trójából elhozott gyermeket babusgatta, biztosan az otthoniak utáni vágyakozásában és még arra is szakított időt, hogy puhafából csónakot faragjon, amelyik úszik a vízen. Mikor elkészült többen köré gyűltek, lássák, amint úszik. Hallottam az örömkiáltásokat és mikor a hullámok elsodorták a kis ladikot, a görög beugrott a vízbe és visszahozta, hogy eloszlassa a szomorúságot a gyermek szeméből.
Lassanként a rabok élete is megváltozott, és akiknek élete jobb lett, azokban halványodott veszteségük emléke.
Egyik reggel végre megpillantottuk Ake sziklás partjait. A hajó beúszott egy kis öbölbe. Felette a sziklabércen, meszes falú, kőfallal övezett vár állott, körülötte apró fehér házak. Felülről minket is észrevettek. Emberek sokasága rohant a tengerpartra. Néhányan bárkáikba ugrattok, hogy hamarabb találkozzanak velünk. Az öröm és bánat közepette megint egyedül maradtam. Az asszonyok hazatért férjüket ölelték. Az özvegyek az idegenben elhunytakat siratták, és kibontva hajukat kérdezgették: hogyan és hol esett ő el. A gyerekek gyanakodva nézték annyi ideje távol levő apjukat, alig ismerve rájuk az eltelt évek után. Az öregek vagy örömükben, vagy bánatukban könnyeztek. A fiatal lányok ellenségesen méregették az idegen nőket, akik rabként érkeztek. A hazatérteket tíz helyre is lakomára vártak. A barátok kézről kézre adták a hozott ékszereket, csodálva a szigeten soha nem látott szép kimunkálásukat.
Távol álltam tőlük, az örvendők és bánkódók sorától, szívem összeszorult,
Nem volt sem társam, sem barátom, és rokonom sem közöttük,
Ez a sorsa az idegennek, kit messze sodort honától a végzet…
Miután csitult a találkozások tüze, valamint a számtalan vendéglátás sora, melyekről magam sem hiányozhattam, készülődni kezdtem. Egy bárka alig több mint óra alatt átvitt Akhájába. Mikor búcsút vettem az evezősöktől, az egyik Trójából megtért társuk így szólt:
— Menj idegen, lásd meg házadat, rokonaidat, anyádat, de tudd meg, bármikor visszajöhetsz, egy kunyhót és asszonyt mindig kaphatsz nálunk…
A legelső faluban egy darab bronzért cserébe vettem egy szamarat, hogy cipelje az elemózsiás tarisznyámat. Megérdeklődtem az útirányt és szaporáztam fürgén. Ha elfáradtam pihentem keveset. Könnyűnek és rövidnek éreztem az utat.
Közeledtem az otthonomhoz, és valami sejtelem összeszorította a szívemet. Vajon még emlékeznek rám? Megismernek? Vagy a szenvedések nagyon elváltoztattak? Mindannyian megvannak, akiket itt hagytam?
Az ösvény azon kis tisztás mellett vezetett el, ahol jó anyám találkozott Apollóval. Amíg távol voltam, valaki fehér kövekből kis oltárt emelt, de a kőfaragók nem fejezték be munkájukat. Egy pillanatra megtorpantam a ledőlt kőlapok előtt. Egy tekergőző kígyó bújt ki a romok alól, zöld szemeivel rám nézett és visszabújt rejtekébe. Jelzés lenne? Vajon ez a bölcsesség kígyója azt akarja sugallani nekem, hogy forduljak vissza, hogy csak távolról tekintsek Eumenichész palotája felé? Vagy csupán egy tőlem, az ismeretlen lénytől megrettenő fenevad? De hát az istenek — mondtam magamnak — soha nem küldenek egyértelmű üzeneteket. Csak az emberek magyaráznak bele utólag abba, amit előzőleg észleltek. Maradj békével kígyó ott a kövek között! Nem követem a tanácsodat, pedig lehet számomra jó és hasznos — és te anélkül, hogy tudnád, a barátom vagy!
Tovább noszogattam a szamaramat Eumenichész portája felé. Messzebbről úgy tűnt, semmit nem változott. A magas épület éppen olyan szürkének látszott, mint amikor fiatalon, húszévesen elhagytam. Az istállók és hombárok — ahol a gabonát tárolták és a jószágot tartották — nem szaporodtak meg. Ahogyan azonban közelebb értem, rájöttem, semmi sem olyan, mint amikor elmentem. A szántó egy része parlagon hevert, a többi úgy-ahogy megművelve. Az udvaron semmi jele az életnek, mozgásnak. A szolgák sürgés-forgása hiányzott. A nagy hombárok teteje betörve. Az istálló kitárt ajtaját a szél cibálta. A mindig őrzött kapun belépve senki sem állított meg. Rajta túl egy piszkos, rendetlen, szakadt göncökbe öltözött szolgaasszonyt láttam, mezítláb taposta a poros udvart.
— Keresel valakit idegen? Ha alamizsnát akarsz, asszonyom bent van. Minden utast szívesen fogad és Trójáról vagy miről kérdezi őket, meg hogy véget ért már a háború?…
— És az úr?
— Melyiket kérded? Az első, a nagyobb vadászni ment, csak az érdekli! A másik meg… — vonogatta a vállát
— Eumenichészt, a jó királyt kérdem.
— Már rég elhunyt. Most Androsz, a nagyobbik fiú uralkodik.
Kíváncsian bámult rám, várva, hogy megmondjam, mit keresek ezen az udvaron, de nem álltam tovább vele szóba. Dobogó szívvel léptem be. A terem füstösebb, sötétebb, szűkebb és alacsonyabb volt, mint ahogy emlékemben élt. A tűz mellett, a gyapjúguzsalyt fonva ült, gondolataiba merülve jó anyám, Ixiona. Számba sem vette, hogy egy idegen lépett be. Óvatos mozdulataimból megérezte, nincs már egyedül és felnézett. Az évek nyomai látszottak ugyan rajta, de hajdani szépségét nem törölték el teljesen. Szívem még vadabbul kezdett dobogni, majd kiugrott helyéből. Valami mégis meggátolt, hogy így kiáltsak fel: „Aszklepiosz vagyok, aki oly messze távozott!”
— Gyere, gyere idegen — szólott. — Pihenj meg. Ha éhes, vagy szomjas lennél, csak szólj a szolgáknak…
Megráztam a fejemet anélkül, hogy egy szót szólnék.
— Valaki hozzám nagyon közelállóhoz hasonlítasz. A fiamhoz, Aszklepioszhoz, aki elveszett a tengeren.
Tekintetemet meglátva abbahagyta a további beszédet. Felsikoltott. A lábai elé omoltam. Sírtunk és nevettünk egyszerre, érthetetlen szavakat sugdostunk egymás fülébe. Mikor az öröm első rohama elcsitult, megkért üljek mellé. Nem tudott betelni a látásommal. Kért, meséljem el miken mentem keresztül, majd egy pillanat múlva azt kérte, hallgassak még egy ideig, hogy nézhessen. Csak hosszabb idő elteltével kezdhettem az eliramlott évekről mesélni. Mindent elmondtam neki, semmit nem titkolva. Szenvedéseim könnyeket csaltak a szemébe. A sikereimek örvendezett. Helyeselte, ha valami jót tettem. Mikor végeztem elgondolkozott. Én is szerettem volna tudni az itthoni dolgokról. Röviden és szomorúan szólt róluk. Eumenichész meghalt és utójául Androszt hagyta. A kisebbik, Androkleidész fellázadt Androsz hatalma ellen és elment amerre látott, keresse meg szerencséjét… Veszekedések és hosszas ellenségeskedések léptek fel a szomszédsággal, harcok és fosztogatások. A rabok elszökdöstek, a vagyont elhordták a szelek. A palota ura nem nősült meg. A vadászat volt minden öröme és szenvedélye, meg a bor.
— Nem rossz ember. Nekem megadja a megillető tiszteletet, rámhagyja a gazdaságot, vezessem, ahogy akarom, és ahogy tudom egyedül…
— Minden másképpen lesz, kicsi anyám! Újra lármás lesz a palota, lesznek szolgáid, és fontos emberek jönnek vendégségbe…
Gondolataiba merült, mintha nem adott volna szavaimnak hitelt.
— Semmi sem lesz másképpen Aszklepiosz. Már késő, nagyon késő. Megelégszem azzal, hogy látlak és itt vagy mellettem: ennyi nekem éppen elég. Az istenek álmomban hírt küldtek rólad. Elmondom, ha eljön az ideje.
Mialatt a múltról és jelenről beszélgettünk, hol könnyezve, hol nevetve, kiabálások hangja hatolt be hozzánk kintről, és egész kutyafalka ugatása. Androsz rontott be a házba, hátán egy megölt őzet cipelve. Ledobta a tűz mellé és tisztességesen meghajolt a ház úrnője előtt, gyors és közönyös pillantást vetve rám.
— Nem ismersz rám? Az öcséd vagyok, a kis Aszklepiosz! Visszatért Trója alól.
Közelebb lépett és megismert.
— Igaz, bizony! Aszklepiosz. Akkor hát nem nyelt el a tenger, mint mondták…
Androsz hangosan nevetett.
— Isten hozott. Elkél a segítség és a támasz.
Számomra érthetetlen jókedve nem akart véget érni. Megölelgetet. Aztán jót húzott durva tenyerével a hátamra.
— Jól megnőttél, alig ismertem rád. De csak gyengécske maradtál, vékony asszonykezeiddel.
Ő is megváltozott. A sok ital feloldotta a keménységét, zajosan vidámmá tette, de ernyedté is egyben. Csak a szemeiben csillogott még valamennyi régi rosszindulatából. Megfigyeltem, milyen nehezen emelkedik fel és milyen nehezen mászik fel a fenti szobákba vezető lépcsőkön. Együtt vacsoráztunk. Megszépítve adtam elő a történeteimet, kihagyva belőle azokat a részeket, melyek értelmét meghaladták volna. Hol könnyezett, hangosan hahotázott, vagy hallgatott és mindegyre ürítgette a boros kupát. Agamemnón és rokonairól hallva csúnyán átkozódott. Azon is hahotázott, hogy egyesek a Napisten fiának hittek, úgy tartotta, ennél jobbtréfát ki sem lehetett volna eszelni. Később aztán fejét az asztalra ejtve elaludt, legyőzte a bor istene.
Ez volt első napi fogadtatásom. Fivérem reggel nehéz fejjel ébredt és durcásan, mint minden részeges a mulatozás másnapján. Így kiabált:
— Hol vannak a foglyok, akiket ejtettél? Fel akarom díszíteni magam a Trójából hozott ékszerekkel! Az este csak ámuldoztam és érkezésednek örvendeztem, nem volt idő ilyen apróságokra. Most van rá időnk bőven.
Arra a hírre, hogy éppen olyan szegényen tértem meg, mint ahogy elmentem, rettentően dühbe gurult.
— Most is csak tehetetlen vagy, mások rabszolgákkal és nőkkel töltötték meg házukat, és rengeteg kincset hoztak. Te semmit. Ezért keltél át a tengeren? Azt hiszed, a gyenge föld, amit Eumenichész rám hagyott el bír tartani még egy éhes szájat? Jóllakni jöttél abból a kevésből, ami nekünk sem elég? És a szomszédok mit szólnak majd? Senki nem tért vissza üres kézzel Illionból!
Éreztem, felforr a vérem.
— Nem kértem, hogy megoszd a birtokot. És eszemben sincs élősködni rajtad. Nagy a világ.
— Elmész? Lelked rajta! — később megenyhül és félszájjal odasúgta. — Ne szólj anyádnak, hogy veszekedtünk. Különben is, én nem kergetlek el. Te akarsz menni. Tudod, mindennek a fele őt illeti…
Szóval, ez az oka, amiért olyan tisztelettel bánik mostohaanyjával, Ixionával és bízza rá a birtok ügyeit: tartott tőle, vissza kell adnia a hozományt, ha visszatér a földre, ahonnan Eumenichész elhozta…
Megegyeztünk Androsz fivéremmel, még egy hónapnyi időt itthon maradok. Az első napokban a szomszédok átjöttek meghallgatni történetemet. Fejüket csóválták hallva gyógyító tudományomról, meg azokról a dolgokról, amelyekkel vándorlásaim során találkoztam.
— Lehet, lehet, de mi nem tudhatjuk.
— Soha nem hallottam.
— Senki nem is hallott még azokról a földekről, amelyekről beszélsz.
Elbátortalanodva elhallgattam. Aztán hamiskásan mosolyogva a szakállukba dörmögték:
— Ne bánkódj Aszklepiosz! Ez mind szép, de szeretnénk inkább a kincseket látni, amit Trójában zsákmányoltál. Azt beszélik, nem akarod megosztani, mint ahogy igazságos lenne, Androsz fivéreddel…
Nehezen hitték, hogy egyedüli szerzeményeim az eltelt évek, a fáradtság, Asszur-Apal billogja, a núbiai oroszlán okozta sebhelyem. Csalódottan távoztak. Hamarosan el is maradtak, különösen, mivel nem sok kínálásban részesültek.
Lejárt az otthonmaradásra kialkudott időm. Olyan napot választottam, mikor Androsz éppen vadászni ment és megjelentem anyám előtt.
— Engedj, anyám ismét eltávoznom tőled. Nagy királyok hívnak…
Szomorú mosollyal Ixiona megállította szóáradatomat, amit csak az ő kíméletére találtam ki. Nem tudtam hazudni és neki nem is lehetett hazudni.
— Jobb is, ha elmész Aszklepiosz. Nézd, nem kérem számon mit teszel. Akkor még gyermek voltál. Elmúltak azok az évek. Most férfi vagy. Mi várna itt rád? Semmi. Henyélés, italozás, vadászatok, pletykák. De neked jobb sors adatott és hírnév egész Akhája területén. Az isten tudatta velem — tette még hozzá. — Kövesd a kijelölt utad és maradj meg Apolló fiának!
— Visszatérek hozzád.
— Minden bizonnyal. Mindannyian így fogadkoztok…
Nehéz szívvel távolodtam a háztól, ahol születtem és húszéves koromig éltem. Valami azt súgta, soha többé nem látom, hiába fogadtam meg anyámnak. Ugyanott mentem, mint ahol jöttem. Szívem is ugyan olyan nehéz volt, úgy tűnt idegen számomra a hely és az emberek. Eltávolodtam tőlük és ők is tőlem.
A Napisten ligetéhez értem. Megálltam az oltár előtt és vártam a bölcs kígyóra, de a kerek köveken a búvóhely mellett semmilyen mozgást nem észleltem, a fű sem zizegett. Meg akartam mondani neki, még ha kígyók nem is értik az emberi beszédet:
— Jó is és rossz is, hogy nem hallgattam a bölcs tanácsodra, és nem visszakoztam.
Nevetséges egy vadállattal beszélgetni? Nem tudom. Az egyiptomi papok szerint minden élő rendelkezik ésszel, értelemmel és lélekkel, és hogy sokszor a legkülönösebb és leggyengébb lényekben rejtezik egy isten. Akár igazuk is lehet.
Továbbindulva megkerültem a szentélyt. Túl rajta a fűben elnyúlva, hosszan, mozdulatlanul és feketén, mint egy faág, hevert a kígyó, melyikkel jövetelemkor találkoztam. Már nem élt. Valaki egy kővel összezúzta a fejét. Mielőtt elhagytam volna a helyet, megigazítottam az iszákomat a szamár hátán a hosszú útra való tekintettel és belevesztem az erdő sűrűjébe, mind messzebb és messzebbre jutva Akhája köves, gazos bozótosában.
Legutóbbi módosítás: 2019.07.09. @ 15:19 :: dr Bige Szabolcs-
