Cserzett arcú,
kis sovány
asszony áll
a kerítés oldalán
reggel óta.
Nem ment boltba,
nem evett,
nem vett kenyeret.
Forró délben bóbiskol,
őrt álló, ernyős kapor,
alélt levél lebeg.
Oszlopnak dől.
Az nem lehet.
Az ő fia nem szörnyeteg.
Földre néz,
két vézna kéz
ölétől messze rebben.
Lehetetlen.
Vagy, ha mégis,
jobb, ha rászakad az ég is.
A tüzes, a rettentő.
Onnan lészen eljövendő.
Onnan lészen eljövendő.
Magának motyog,
mikrofonba
botlik álla,
karját magasba tárva
szólít Urat:
Ellep a világ mocska.
Küldd közénk vissza
egyetlen fiad!
Legutóbbi módosítás: 2012.08.02. @ 12:09 :: Takács Dezső