Tiszai P Imre : RAILJET – 4.

Nyomtatás

4.

Az első éjszaka a korábbi albérletéhez képest furcsa volt, ott az örökös forgalom zaja az úton, egy földszinti kocsma vendégei, nem egyszer verekedés, rendőrautó szirénája esetleg mentővel párosulva. Itt a második kerületben nagy a csend. Úri negyed ez, bár Somáék háza a kisebbek közé tartozik. Örökségként kapták néhány éve, Judit gyermektelen nagynénje hagyta rájuk. Gondot okozott még az örökösödési illetéket is kifizetni.

Mónika nehezen aludt el. Gondolkodott. Eszébe jutott, hogy még nagylányként is sokszor aludt anyja mellett. Néha érezte rajta is az italszagot, de őt soha nem látta részegen, mint az apját, akinél az számított ritkaságnak, ha józan volt.

Félt tőle. Mikor már nőiesedni kezdett még nyáron is nyakig zárt ruhát vett fel otthon, és kerülte a közelségét. Tizenkét éves korában egy éjszaka arra ébredt, hogy apja a melleit simogatja, és a bugyiba igyekszik benyúlni. Önkéntelenül odakapott az arcához és érezte, hogy körmei a bőrét tépik, érezte a kiserkenő vért. Hatalmas pofont kapott érte, és ráüvöltött:

— Büdös kis kurva, nekem ne meztelenkedj itt, vegyél fel magadra valamit, nem kell a csöcseid mutogatni! Kurva leszel, mint az anyád! Agyonverlek.

       Akkor, az első éjszaka ment le a szenespincébe és reggelik a farönkökön ült. Sírt. Magához ölelte füle-szakadt maciját — három éves korától őrizte — és zokogott. Az anyja ment le érte reggel, csak ennyit fűzött az éjszakához:

— Tényleg öltözz fel férfiak előtt. Apádnak igaza van.

Mónika meglepődve nézett rá és nem tudta megállni, hogy ne vágjon vissza:

— Tényleg kurva lesz belőlem, mint belőled, ha a szüleimmel egy szobában, a nyári hőségben egy szál bugyiban alszom?

Ekkor kapta a második pofont, ezúttal az anyjától. A szája széle felrepedt, érezte a vér ízét. Nem sírt, valami összetört benne. Valamit megértett:

Egyedül van a világban.

*

Reggel korán ébredt. A tegnapi nap megerőltetését még nem pihente ki, de mégis jólesően nyújtózott egyet. Takaró nélkül aludt — meztelenül. Mikor hárman laktak együtt, akkor is meztelenül aludt mindig, ha éppen nem volt túl hideg. Akkor nem, ha éppen valamelyik lány barátja ott aludt. Mese nincs, ezt el kellet viselni, mert általában diák barátaik voltak — kivéve neki.

Egy irodalmi esten ismerkedett meg Istvánnal, aki már ötvenkilenc éves volt. Észrevette, hogy őt nézi. Rámosolygott, a férfi vissza. Aztán már ő kezdte el figyelni. Nem úgy, mint egy férfit, csak eszébe jutott, hogy az ő apja is lehetett volna ilyen. A férfi újra rámosolygott, aztán a szünetben odalépett hozzá és bemutatkozott:

— Tóth István vagyok. Nyugdíjas tanár. Meghívatom egy kávéra?

— Köszönöm, elfogadom. Móni vagyok.

A férfi könnyedén beszélt vele. Nyoma sem volt az általában első alkalommal fellépő feszélyezettségnek ami két ismeretlen között sokszor előjön. Móni érdeklődve figyelte a félig élettörténetét, másrészt az előadás témáit magyarázó nyugodt hangú mondatokat.

Az este végén a férfi nem ajánlotta fel, hogy hazaviszi a kocsiján, de egy névjegyet a kezébe nyomott, és kérte, ha máskor ilyen program adódik, akkor telefonáljon neki.

Egy laza kézfogással jó éjt kívánt, és elfüstölgött ósdi Ladájával.

*

Kinézett az ablakon. Egy, szinte az üveghez simuló ágon két kismadár játszott, ugráltak, rebbentek egyet-egyet és daloltak közben. A Nap giccses képben bújt elő az ágak közül. Újra nyújtózott és egy majdnem térdig érő pólót magára kapva (még Istvántól „örökölte” meg, nála aludt benne) kilépett a kertbe. Csodálatos friss reggel ölelte magához. Leült a fűbe, átkulcsolta kezét a térdén és hallgatta a kert hangjait. Egy dunai hajó éles kürtje tépte szét az idillt pár perc múlva. Sóhajtva állt fel és elindult a „házába”. Mosdás, öltözés, hétkor reggeli fenn, aztán elkezdődik az első munkanapja.

Eljutni a pesti oldalra végül is egyszerű volt. Gyorsjárattal csak néhány helyen álltak meg és máris egy lepusztult, négyemeletes épület előtt álltak, ahol a negyediken három szobát bérelt a kiadó.

Soma villámgyors munkaértekezletet tartott, nem túl nagy létszámnak, mivel vele együtt három főből állt a stáb. Erzsike, a negyven körüli, kissé már elhízott vörös hajú, eléggé ízléstelenül öltözött nő belebámult Mónika szemébe, nem éppen szimpátiával, mintha azt mondaná: „na, kislányom, én keresztbe lenyellek”. János ellenben rávigyorgott és egy széket húzott alá, viccesen mímelte, hogy leporolja és meghajolt előtte:

— Királynőm, foglaljon helyet!

Mónika elnevette magát:

— Köszönöm. Te vagy az udvari bolond itt?

Soma elmosolyodott:

— Akkor bemutatom Veréb K Mónikát, az új munkatársunkat. A „k” jelentését már elfelejtettem, de adok egy másikat, legyen KEGYETLEN, mert rá fogom bízni Frattan Mikit, talán ő majd boldogul vele.

János és Erzsébet egyszerre nevette el magát. Előbbi meg is szólalt:

— Na, akkor fel kell ám kötni a tangát kislány! Ez az ember már szinte diktál itt. Sajnos olyan szerződése van, hogy akkor is meg kell jelentetnünk a könyveit, ha azokból nem sok haszon jön, vagy éppen ráfizetéses.

Mónika elgondolkodva nézett Somára:

— Megkaphatnám Frattan szerződését? Van most valami kézirata? És hol ihatok egy kávét? Hol lesz az én helyem?

— Egyelőre az én szobámban — válaszolt Soma —, aztán majd kialakul. Ne vigyorogj Böske, a kislány dolgozni fog nálunk, és nem a szeretőm. Móni, ott a kávéfőző a sarokban a kisasztalon, mindenki magát szolgálja ki, én se vagyok kivétel. Itt demokrácia van — nevetett.

János is vigyorgott egyet:

— Persze, csak éppen a fizetések különböznek. Erről jut eszembe, főnök, nincs egy kis fizetési előleg?

— Miért nem azt mondod, hogy kölcsön kérsz?

— Mert az olyan snassz.

Móni megkávézott. Közben Erzsi előszedte Frattan szerződését, és kezébe nyomott egy vaskos kézirat köteget.

Hóna alá csapott papírokkal benyitott Soma szobájába. Nem nagy helyiség volt ez sem. Sarokra állított íróasztal, egy dohányzó garnitúra, műbőr, itt-ott már picit feslett.

Soma felnézett az olvasásból:

— Egyelőre ülj a fotelbe, aztán majd hozunk még egy íróasztalt, meg ami kell. Persze te is kapsz egy számítógépet, anélkül nem tudunk dolgozni.

Móni vállat vont, lerúgta a szandálját és lábát maga alá húzva felkucorodott a fotelba.

Kinyitotta Frattan szerződését.

*

Zsolt csak tíz körül ébredt. Végre itthon. Más íze van a levegőnek is, mint Londonban. Nyolc hónapig volt kinn. Festett. Csinált száz négyzetméteres „dekorációt” is — nevet szerzett a szakmában. Több multicég londoni központjának nagy aulái, vagy éppen meghitt tárgyalói őrzik keze munkáját. Ezeket a munkákat meg is fizették szépen. Most is majd két millió forint került a hazai számlájára. Holnap majd átutal apu számlájára ötszázezret. Nem felejtette el, hogy a szülei finanszírozták az indulását és azt is tudta, hogy a kiadó nem éppen a toppon van.

Kilépett az ágyból. Egy szál gatyában elindult a fürdőszobába. Elvigyorodott. Eszébe jutott a tegnap esti jelenet. Jól megnézte annak kislánynak a testét. Nem is férfiszemmel, hanem a festő szemével. A vonalak megfogták. Nem szépnek látta, de izgalmasnak találta a soványságában is vonzó női testet. Meg fogja festeni aktnak.

Zuhanyozott, bevizezte a már vállig érő haját. El kellene fodrászhoz is menni, de nem sokat adott arra, hogy is néz ki, meg hát egy festő lehet akármilyen.

Felvett egy vékony indiai gyolcs inget. Szerette a különleges dolgokat. Egyszer majd el fog jutni Indiába. Érdekelte a jóga is, de lusta volt hozzá. Ghandi tanításai is vonzották.

A konyhából kiszűrődtek a főzés hangjai. Érezte, hogy éhes. Belépett. Anyja a tűzhely előtt állt. Kellemes illatok fogadták:

— Fogadjunk anya, hogy a kedvencem készül! Orjaleves és brassói. Igaz?

Judit nevetve fordult meg:

— Szia hétalvó. Persze, hogy az készül. Ünnep, ha itthon vagy, kiteszek magamért. Még palacsintát is sütök.

Magához ölelte a fiát. Komoly férfiember már, huszonhat éves, de neki még mindig a kicsi fia.

— Éhes vagy?

— Mint a farkas — bontakozott ki nevetve Zsolt az ölelő karokból.

— Várj tíz percet és ebédelünk, már kész minden, csak egy picit a levesnek még főnie kell. De addig megteríthetsz.

Zsolt gyerekkorában is otthon érezte magát a házimunkákban és szívesen segített az édesanyjának, nem tartotta „férfiatlannak”. Most is villámgyorsan megterített.

— Anya. Ez a kislány itt fog lakni? Ki ő? Tegnap nem sokat tudtam meg róla. Honnan ismeritek?

— Apád ismerte meg egy utazása során. Felajánlott neki munkát a kiadónál és úgy látszik, tetszik neki is ez. Sokat mi sem tudunk róla. Azt látjuk, hogy egy „sebzett lélek”, de nem faggatjuk. Majd kinyílik, ha akar. Kérlek, hogy te is kíméld a szokásos szarkasztikus humorodtól, nem tudhatod, hogyan fogadja.

Zsolt elmosolyodott. Aki nem ismerte, az először egy arrogáns fickót látott benne. Idő kellett ahhoz, hogy igazán megismerjék. Ő sem szerette „kiadni” magát. Érzékeny ember volt. Őszinte, de tudta, hogy nem mindenkitől várhatja el ezt. Nem volt bizalmatlan, de bizonyos falakat azért megőrzött. Nem építette őket, de nem is rombolta a földig.

A lányon járt újra a gondolata. Egy kép fogalmazódott meg benne. Az akt. Félt, hogy talán nem fog modellt állni. Tudta, hogy amit nagyon akar, az ha nem valósul meg, akkor kínozni fogja. Így volt ez gyerekkorában is. Akart egy „biciglit”, de az édesapja azt mondta, hogy egy év múlva kapja meg, mert még túl kicsi hozzá.  Egy évig sok éjszaka arról álmodott, hogy száguld a kerékpárral és süvit mellette a szél. Az álmok néha még visszatérnek.

Judit nevetésére tért vissza a mába:

— Hé! Már másodszor kérdezem, hogy tálalhatok?

— Persze. Ide nekem mindent, felfalom a világot!

Édesanyja hozzáhajolt és megsimogatta a haját, egy puszit lehelt az arcára. Aztán büszkén tette asztalközépre a gőzölgő orjalevest.

*

Mónika ötször olvasta át Frattán szerződését, de meg kellett állapítania, hogy abban nem talál olyan pontot, ami alapján megfoghatja az írót. Sajnos látszik, hogy ügyvéd fogalmazta meg, Soma pedig valószínűleg nem nézette át. Másképp kell fogást találnia Frattánon. De azt is tudta, hogy elkapja.

— Soma, sajnos ez a szerződés tökéletes, mármint az író úrnak, de nem nekünk. Van valami haszon még Frattan könyveiből?

— Nem sok. De neki megvan alaposan és negyedévenként be kell fogadnunk egy-egy regényét. Komoly jutalmat adnék annak, aki ki tudna húzni ebből a szerződésből. Nos, megteszed? Mondjuk, legyen a jutalom a vasárnapi ebéd után egy hatalmas fagylaltkehely.

Nagyot nevettek. De Móni komolyra vette a témát:

— Soma. Hogy is lesz ez? A fizetésem, egyelőre az ellátásom is, hozzá a „lakásom”, meg minden.

— Nyugalom. Majd kialakul. A fizetésed bejelentve a minimálbér lesz, de annak a nettóját kiegészítem százhúszig és egyelőre az ellátás is hozzájön. Vedd kaffeteriának. Javaslom, hogyha jó a feleségem főztje, akkor ahhoz valamilyen szinten hozzájárulsz, és nem kell lenn főzőcskézned. Ezt majd megbeszéljük otthon. Mondjuk, azért te is főzöl majd időnként. Hagyd most Frattan könyvét. Ráér. Egy novella antológiát kell összeállítanunk egy irodalmi online portál megbízásából. Itt van három novella. Nézd át helyesírásilag, tartalmilag, írd a lap szélére, ha valahol hibát látsz, majd megbeszélem a főszerkesztővel. Bár szabad kezet kaptunk, már nem az első közös munkánk. Tessék.

Ezzel átnyújtott három pár lapból összetűzött példányt és folytatta tovább ő is a maradék olvasását.

Móni az elsőt elkezdte olvasni, a címe érdekesnek tűnt:

Vigyázz apára! Rád bízom.

Tomi a homlokát simogatta. Egy dudort érzett. A visszapillantó tükörben megnézte és vigyorgott egy nagyot:

— Anyuci ehhez mit fog szólni? Na, lesz-kapsz.

Észre se vette, hogy elfelejtett sírni. Valahogy most minden olyan furcsa lett. Nagy csend vette körül. Csak valami buborékolást hallott a motorházból és egy madár trilláját az útszéli nyárfáról. Meleg volt. A nap függőlegesen sütött rá. Lecibálta magáról a vékony mellényt, amit kora reggel Anyu erőltetett rá, pedig ő mindent bevetett ellene. Karjait összeszorította, sírni kezdett és közben figyelte Anyut, hogy használ-e, de Anyu figyelmen kívül hagyta, Apu meg szokás szerint nem szólt bele a dolgokba, csak pakolta a táskájába az iratokat. Nagy ember volt ő, az ő Apukája egy rettentő okos ügyvéd volt, aki sok embert “kirántott a szarból”. Ezt a szót nem mondhatta ki, mert egy majdnem négy éves nem beszélhet csúnyán, de azért megjegyezte az ilyesmit. Megfogadta már régen, ha nagy lesz, akkor cigarettázni fog, meg iszik sört is, meg  csúnya szavakat is mond, mert hát egy felnőtt már megteheti.

Apura nézett. A kormánykerékre dőlve ült az autóban.

— Apu alszik, Apu fáradt, Aput hagyni kell pihenni.

Anyu mondta mindig ezt, ha otthon Apu miatt csendben kellett lennie. Megszokta. Tudta, hogy ilyenkor nem játszhat a vijjogó tűzoltó autóval. Azért néha kitalált valami olyat, hogy mégis legyen zaj. Véletlenül leesett az asztalról valami, ő meg csak nézte a plafont, hogy “mik történnek”, vagy a cica farkán csavart egyet, mire az nagyot nyávogott, de soha nem karmolta meg érte. Összenőttek.

Úgy döntött hagyja Aput aludni. Vért látott a homlokán. Elővette a zsebkendőjét. Letörölte és adott egy puszit oda. Furcsa íze volt. Nézte még Aput egy picit, aztán kikászálódott a furcsán álló, majdnem oldalára dőlt kocsiból.

Megbotlott az idő által lemart útszegélyben és majdnem az árokba esett. A térdén lehorzsolta a bőrt és ő is vérezni kezdett. Elnevette magát. Lesz Anyunak dolga, mire ellátja a két sebesült férfit. Bár őt csak „kicsi férfi”-nak hívta, amiért meg is sértődött.

Szétnézett. Sárga kankalinokat látott az árokszélen. Felnevetett. Pár napja kérdezte Anyut, hogy az út szélén mik azok a nagyon szép sárga virágok. Anyu elmondta, mire ő azonnal elnevezte őket kancsalinnak. Apunak is el kellett magyarázni, hogy ő miért nevet, ha Anyu rákacsint. Anyut meg fogja lepni. Egy nagy csokrot szed. Anyu mindig örült a virágnak. Apuval sokszor kimentek a piacra és vettek Anyunak szegfűt, gerberát, rózsát. És ő adta át mindig. Érdekes, mégis ő csak egy puszit kapott Anyutól, Apunak meg elkezdte rágcsálni a száját. Mi a fene jó abban a rágcsálásban? Furcsák a felnőttek. Olyan értelmetlen dolgokat csinálnak.

Egy gyíkot látott meg. Fürgén mozgott. Aztán megálltak, szinte egymással szemben. Felemelte a fejét és szembenéztek. Nem féltek. Elhagyatott mellékút volt ez. Kocsik is nagyon ritkán jártak erre, a gyík nem ismerte az emberi gonoszságot, Tomi pedig még minden állatot szeretett. Egyszer a napozója zsebeit apró, pici békaporontyokkal pakolta meg és a szobában szétengedte őket. Hű de izgalmas volt, ahogy ugráltak. De Anyu miért sikoltozott? A békák nem bántották volna. Buta volt Anyu. Azt sem értette miért kapott érte büntetést. Aznap este a kedvenc jégkrém a hűtőben maradt, hiába könyörgött érte.

Érthetetlenek ezek a felnőttek.

Unatkozott már. Érezte, hogy pisilnie kell. Kigombolta a nadrágot, de mert az ilyen komoly művelethez két kéz kell, hát az lecsúszott a földre. Nem baj, majd felhúzza, csak azok a gombok ne lennének, mindig Anyu gombolja be, mert neki nehezen megy. Egy lapulevelet célzott meg és telibe is találta. Ezen elvigyorodott, büszke volt magára.

Visszament a kocsihoz. Nézte Aput. Még mindig úgy aludt, mint ahogy hagyta. Éhes kezdett lenni és szomjas is. Óvatosan megrázta Apu vállát:

— Apúúúú, éhes vagyok, meg szomjas is, ébredj fel, unatkozok!

Apu nem mozdult. Tomit a sírás kerülgette, de fegyelmezett volt. Apu sokszor elbeszélgetett vele, hogy a sírás nem férfias ő pedig férfi volt, azaz nagyon az akart lenni. Amikor eltört a keze akkor sem sírt, pedig nagyon fájt. Anyu és Apu nagyon büszke volt rá. Ő is magára.

Rázta Apu vállát, egyre türelmetlenebbül. Újra letörölt a kezével egy vércseppet a homlokáról. Szárazon hullott szét és furcsán hideg volt Apu homloka, pedig a nap már nagyon tűzött, igazi nyári hőség volt.

Autó zaját hallotta. Egy Audi lehet. Apuval mindig azt játszották, hogy milyen autó megy el a házuk előtt. Sokat megtanult, Apu mondta a nevüket.

Igen, Audi jött és fékezett mellettük. Egy bácsi ugrott ki belőle és Apuhoz szaladt. A nyakára tette a kezét, az ujját és furcsán feljajdult. Ő is nézte Apu arcát, a szem ránézett, de nem látta a mosolygást a tekintetében, mintha valahova máshová nézett volna. Mi van vele? Félve megkérdezte:

— Haragszol rám Apu? Nem csináltam semmi rosszat, csak néhány virágot téptem le, de sok van itt ám, nem fog hiányozni senkinek sem. Tudod mit? Most majd te adod át Anyunak, de ne rágjátok már egymás száját, én azt nem szeretem.

A bácsi megfogta a kezét és szomorúan szólt:

— Kisfiam, Apu most nem megy haza, mindjárt jönnek egy nagy fehér autóval valakik, akik Aput elviszik és jön érted Anyu. Gyere és ülj le ide az árokszélre és várjuk meg a bácsikat.

Arrébb lépett. Elővette a mobilját és valakivel beszélni kezdett.

Tomi nem figyelt rá. Azon gondolkodott mit fog Anyu szólni, hogy Apu nem megy haza, hiszen reggel megmondta:

— Tomi, vigyázz Apára, rád bízom!

Akkor most ő nem vigyázott rá?

Elgondolkodva tette le a papírokat az asztalra. Nem találta rossznak a novellát, de nem tetszett neki a kicsit hatásvadászó forma, hogy egy kisgyerek szemével látott egy balesetet, ugyanakkor pedig pont ez fogta meg, mert az író vissza tudott „menni” egy gyerek fejébe. Szóval olvasott már rosszabbat is. Nem írt hozzá véleményt, csak piros filccel kipipálta a szöveg végén.

— Soma, ez a „Rád bízom Apát” nem túl rossz. Kicsit szentimentális, kicsit túldimenzionált lelkileg, de összességében jó lesz. Középkortól fölfelé a nők pityeregni fognak. Eladható.

Soma rámosolygott:

— Ez a lényeg. Eladható. Mónika, menjünk ebédelni. Mi az utcában lévő „Jókaja” családi kifőzdébe szoktunk menüt lapátolni, ha megfelel, akkor meghívlak. Nos?   

— Gyerünk, kezdek éhes lenni. De mostanában annyit eszek, hogy el fogok hízni.           

— Rád fér.

Ismét nevetésbe törtek ki. Mónika arra gondolt, hogy de régen volt már ilyen. Három nap jókedvben.

/folyt.köv./