Felszisszent, és szájához kapta sajgó tenyerét. Nyelve hegyével kitapintotta a mélyen a bőre alá fúródott tüskék törött végét, majd metszőfogaival egyenként kihúzgálta őket. Szájában keveredett a vér sós íze valami megnevezhetetlen, idegen aromával. A régmúlt távolából anyja meleg hangja szólalt meg:
— Kisfiam, sose nyúlj a szádba piszkos kézzel, mert beteg leszel!
A fájdalmas grimaszból arca erőltetett mosolyba váltott. „Beteg, anya? Hisz nem is piszkos, tegnap délben mostam meg, mielőtt elhagytam a fogadót. Azóta csak a fél világot jártam be, és fogdostam össze… Tizennégy óra bolyongás a vadonban, az utat tapogatva, hegyre fel, hegyről le. Különben is, milyen bacilus betegíti meg az ember lelkét, mint az enyémet? Mondd, Anya!”
A telihold fényénél megszemlélte sérülését, amit a tüskés bozót okozott, mikor is a vízmosásban felfelé haladva megcsúszott, és támaszt keresve belekapaszkodott az első, keze ügyébe kerülő növénybe. A tüskék ütötte lyukak mellett, két mély karcolásból szivárgott a nyállal higított vér. Ökölbe zárta kézfejét, majd kinyitotta. Fájt minden mozdulat. Fertőtleníteni kéne. — gondolta, és eszébe jutott, hogy hallotta valahol, egyes természeti népek a sebre vizelve akadályozzák meg a fertőzést. Az ötlettől émelygett ugyan, végül mégis rászánta magát, rosszabb már úgysem lehet. A meleg vizelet, mintha a szokottnál is erősebb szagot árasztott volna. Megrázta a kezét, szabadulni akarván a tisztátalan folyadéktól, majd a kulacsa után nyúlt. Félúton megtört a lendület.
— Nem moshatod le, hiszen alig van már vized, és még nem érted el a patakot. Az ivóvíz életet menthet — morfondírozott fennhangon. A fáradtságtól inkább leroskadt mintsem leült, és kezét eltartva magától, felidézte a párbeszédet, ami közte és a remetétől visszatérő zarándok között zajlott tegnap délben, a fogadóban.
Fura, ápolatlan szerzet volt a beszélgetőtársa. Arcára kiült a fáradtság, és valami különös mosoly. Ilyen mosollyal még nem találkozott. Lehetett a megvilágosodás jele is, de volt benne valami zavaró, valami megmagyarázhatatlan.
— Csak azt az utat kell követned, fiatal barátom, amelyiken az imént ereszkedtem le. Kacskaringózik a földek között, be–betéved az erdőbe, néha ösvénnyé szűkül, de jól látható — magyarázta a vándor. — Ha megpillantod az út jobboldalán a patakot, már nincs messze a célod. Félórányi kapaszkodó után eléred a forrást. Innét a tőled balra fekvő ösvényen, úgy húsz perc alatt feljutsz a remete tanyájához.
— Járnak előttem mások is?
— Rajtad kívül senki emberfiával nem találkoztam — válaszolta a visszatérő, majd szóba elegyedett a kocsmárossal.
„Ha elérem a patakot, onnét még majd’ egy óra… és kezet is moshatok.” Az órájára nézett; hajnali kettő. Négyre mindenképp oda kell érnie, ha részese akar lenni a mester hajnali meditációjának. Már ha meditál hajnalban. Az a baj, hogy a telihold elérte a horizontot, hamarosan eltűnik mögötte, ő pedig e kevéske fény nélkül botorkálhat tovább a sötétben. Minden erejét összeszedve fölállt, és remegő lábakkal indult tovább. Néhány kilométer megtétele után megrogyott, térdre zuhant. Végtagjai a kimerültségtől felmondták a szolgálatot. Négykézláb akarta folytatni, de zsákja most teljes súlyával nehezedett a hátára, sebes tenyerével együtt megakadályozva a továbbjutást. Tehetetlenségében hanyatt fordult, pihenni. Megitta a maradék két korty vizét, ettől valamicskét megnyugodott. A múltjára gondolt, ami ide juttatta. A szülői szigor okozta korai lázadás, a narkó és az elvonó, az élet hamis, be nem váltott ígéretei, a nagy szerelem, majd a válás… Az első találkozása a szakralitással. Az útkeresés…
Egyszer egy szerzetes azt mondta neki:
— Ne hidd, hogy a remeték azért vonulnak az egyedüllétbe, mert nem képesek az emberekkel boldogulni. Épp ellenkezőleg! Minden energiájukat az emberiség javára fordítják, ezért van szükségük a feltöltődésre. A hallgatás olyan, mint a vízzáró gát. Felduzzasztja a belső energiát. A magány és a meditáció csak fokozza ezt a hatást. Aki elég hosszan kibírja a csendet ahhoz, hogy elnémuljanak a gondolatai, meghallja a belső Mester szavát.
Emlékeiből valami furcsa nesz térítette vissza a valóságba. Nagyon halk vízcsobogás zaja. Kihámozta magát a hátizsák öleléséből, és a hang irányába kúszott, mígnem szabályosan beletenyerelt a patakba. Már egy ideje mellette haladt, anélkül, hogy észrevette volna. Örömében sírt és nevetett egyszerre. Teleitta magát, megmosta kezét-arcát, de még a tarkóját is. Elég erőt érzett magában ahhoz, hogy megpróbáljon lábra állni. Nem ment könnyen a hátizsák nélkül sem. Újra letérdelt, hogy megtöltse kulacsát, majd a zsákjával birkózott egy ideig, de végül csak továbbindult. Fájt minden lépés, minden lélegzetvétel. Majdnem elment a forrás mellett, hisz kimerültségében nem vette észre. Az útelágazásra figyelt fel. „Még húsz perc” — nyugtázta. Az utolsó métereket már egyfajta félálomban tette meg. Közvetlenül a kunyhó mellett jutott ki a tisztásra. Szemben vele hajnali szürkület és néma csend. Karórája négy nulla nullát mutatott. Ott helyben megszabadult minden terhétől, és előrebotorkált a fennsík pereméig. A szakadék szélén két nagydarab, lapos kő állt. Törökülésbe helyezkedett a kevésbé domináns darabon, és a fény születésében gyönyörködött, míg várta, hogy a remete fölébredjen. Hát sikerült. Elérte úti célját, és most már biztos, hogy választ kap minden kérdésére, orvosságot minden lelki bajára. Megcsinálta.
A napkorong lassan előtűnt a hegyek mögül, teljes pompájával ragyogva be a tisztást. A madarak is egyre zajosabbak lettek, maguk mögött hagyva az éjszaka félelmeit, vidáman röpködtek, élelem után kutatva. Egyéb zaj azonban nem zavarta meg a kövön ülő nyugalmát. A remete még mindig nem kelt föl. Mikor megszűnt a hajnali igézet, akaratlanul is szundított egyet ott ültében. Amikor elfogyott a türelme, felállt, hogy körülnézzen. A kunyhót kikezdte az idő, a tetejét borító zsindelyből hiányzott néhány deszka. Ajtaja tárva-nyitva, és a keretben több pókháló is megcsillant a napsütésben.
Tett néhány lépést előre, mígnem megbotlott a kövekkel kirakott tűzrakó körben. A hamuban két száraz faág feküdt keresztben, jelezvén, hogy a tüzet annak rendje és módja szerint eloltották, mielőtt elhagyták a tábort.
— Elhagyták a tábort?! — üvöltötte kétségbeesetten. Berontott a hajlékba. Üres. Nem lakta senki… Visszaszédelgett a kövekhez, és lerogyott a nagyobbikra. Újra törökülésbe helyezkedett, majd kitört belőle a zokogás. Nagyon sokáig rázta a sírás, még azután is, hogy elfogytak a könnyei. Aztán csak ült, szótlanul, az önsajnálat leplébe burkolódzva. A külvilágból szinte semmit sem érzékelt.
Délután egy veréb repült el hozzá, olyan közel, hogy a szárnyvége súrolta a homlokát. Elmosolyodott. Megdörzsölte zsibbadt tagjait, lassan felállt, előrehozta holmiját, és a hálózsák vízhatlan tokjába gyömöszölte minden iratát, még a karóráját is. A csomagot késével ásta el egy árnyékos helyen, követ illesztve a tetejére. Ezután evett a magával hozott élelemből, majd hozzálátott, hogy kijavítsa a tetőt.
Kell a száraz alvóhely az elkövetkező években…
Legutóbbi módosítás: 2012.08.12. @ 17:23 :: Szél Zsolt