10.
Móni ismét elsőnek érkezett az irodába. Előkapta a tegnap félbehagyott anyagokat. Kivette Krisztián második regényét. Ez valahol megfogta. Pörgő témavezetés, jól megírt párbeszédek, olvasmányos. Azon könyvek közé sorolható, amiket nehéz letenni még éjfél után is, mert az ember kíváncsi a folytatásra. Ki lehet adni, ha Krisztián itt-ott átírja. Tudta, hogy makacs fiúval áll szemben, de nem is szemben áll ő, hanem mellette és van olyan makacs, mint bárki a világon. Úgyhogy ő fog győzni.
Erzsi dugta be a fejét:
— Szép napot főnök!
— Na, ebből elég legyen. Nem vagyok én főnök. Ha az lennék, akkor az éjszaka nem törtem volna a fejem, mit és hogyan itt, hanem rátok hagynám, hogy oldjatok meg mindent.
— Nem volt jobb éjszaka? Nekem bevetésem volt. Fáj is a derekam.
— Titok. Megmasszírozzam a derekad, vagy pont az a baj, hogy túl-masszírozták? Panaszkodsz vagy dicsekedsz?
— Dicsekszem.
Ezen jót nevettek. Erzsi behozta a kávéját. Valahogy azért megváltozott vele szemben, mintha tényleg elfogadta volna főnöknek. Ez jól esett neki és tudta kezelni a helyzetet. Megmaradt kollegának. Soha nem szólt rá a másik kettőre, ha éppen lett is volna rá oka, mert éppen csak beszélgettek, lustultak. Amit kért mindig megcsinálták precízen és időre. Ez elég volt neki.
A telefonért nyúlt. Hosszan csörgött, aztán egy álmos férfihang hallatszott:
— Miért nem alszik még? Hajnalban nem szeretem, ha ébresztenek!
— Azért, Krisztián, mert már kilenc óra van. A hajnali első napsugarak már valahol messze nyugaton kóborolnak. Móni vagyok a Hanghullámtól. Be tudnál jönni délig? Meg kellene beszélni egy írásod. Valószínűleg kiadjuk. Meghívlak egy ebédre is közben, mert nem hiszem, hogy végzünk rövid idő alatt.
— Bocsánat, Mónika. Ne haragudj, hogy ilyen prosztó módon köszöntem be. De amikor álmos vagyok akkor morózus is. Tegnap hajnali egyig egy kiskocsmában vitáztunk páran az írásról. Mind ilyen szakadt senki, mint én. És hát pár savanyú fröccs is lecsúszott. Nos, akkor összekapom magam és indulok. Üzemanyag vételezés, kávé egy bögrével, aztán suhanok.
— Rendben. Várlak.
*
A Paleokasztricai öböl a tengerből kiemelkedő apró szigetekkel csodálatos volt. Soma kinyújtotta a kezét és egy közeli szigetre mutatott:
— Nézd, arra mondják a mítosz szerint, hogy Odüsszeusz kővé vált hajója. Tényleg hajó alakja van. Szeretem a görög mitológiát. Sokkal emberibb, mint a római, nem beszélve a németekről.
— Vajon én tudtam volna rád várni, mint Pénelopé? Vagy elfogadtam volna Antinoosz vagy valamelyik másik kérő kezét? Pallasz Athéné adott volna annyi bölcsességet, hogy kitartsak?
Soma szeretettel ölelte át:
— Nem a bölcsesség tartott volna meg nekem, hanem a szerelem. Ugye?
Judit a szemébe nézett. Nem szólalt meg, de a tekintete mindent elárult. Soma magához ölelte, és egy hosszú csókban forrtak össze. Néhányan a parton napozók közül mosolyogva figyelték a jelenetet. Egy svéd fiatalokból álló társaság tapsviharban tört ki, füttyögtek, de szeretettel és elismerően tették. Soma kibontakozott és theátrális mozdulattal hajolt meg. Nevetve sétáltak tovább kéz a kézben. Érdekes, mióta itt vannak szinte mindig kézen fogva sétálnak. Jó érzés.
*
Krisztián még hamarabb is érkezett, mint ígérte. Látszott, hogy izgatott. Móni tudta, mit érez. Mint egy anya, aki világra hozza a gyermekét, egy írónak azt jelenti az első regénye, amit kiadnak.
Kezébe nyomta a kéziratot:
— Tessék, pirossal bekarikáztam azokat a részeket ahol szerintem megakad a történet, mert túl sokat filozofálgatsz egy-egy témán. Helyette meg kellene próbálnod a szereplők szájába adni a véleményed. Úgy nem áll meg a folyamat. Az olvasót nem különösebben érdekli az író magánvéleménye, ha nem épül bele a történetbe. Olvasd!
Krisztián összehúzott szemöldökkel vette át a kéziratot. Nem különösebben tetszett Móni bevezetője, de tudta, hogy nincs más megoldás. Megismerte már a lányt és érezte, hogy nem fog engedni.
Móni elővette a nyomdánál lévő megrendeléseket és számolgatni kezdett. Faragni akart a költségekből. Eszébe jutott Henry Forddal kapcsolatos egyik történet. Az autókirály egy üzembejárás során megállt a szerelő szalag mellett, nézte a láthatóan megilletődött munkás kapkodó mozdulatait, de most nem őt ellenőrizte. Látta, hogy három alátétet tesz egy lemezcsavar alá. Megkérdezte a kísérőjét, hogy miért hármat. A válasz az volt, hogy picit hosszabb a csavar, mint kellene, és ki kell tölteni az űrt. Ford ennyit mondott: tessék rövidebb csavarokat rendelni és csak egy alátét kell, ez is pár cent megtakarítás. Móninak ez a történet — amit el is hitt teljes mértékben — nagyon tanulságos volt. Most valami ilyen szempont alapján nézte át a kiadó működését.
A nap további része kimerítette. A Krisztiánnal folytatott nagy vitájukat még ebéd közben — amit hosszú unszolásra volt hajlandó elfogadni a fiú — sem szüneteltették. Egyszer Krisztián fel is ugrott, hogy otthagyja. Móni határozottan ráparancsolt, hogy nyugodjon meg és az érvek vitázzanak, ne ők. A fiúval keményen kellett bánni, de az használt. A végén már mosolyogva váltak el Krisztián ígéretével, hogy három hét alatt kész az átírással. Móni ekkor árulta el, hogy előleget kap a könyvre. Természetesen nem mondta, hogy lehetősége van háromhavi összeget utalni, csak hatvan ezret közölt, amit Erzsinél fel is vehet akár aznap. A fiú hálásan nézett rá, és vele együtt vissza is ment az irodába.
*
Zsolt csavargott a városban. Szeretett így mászkálni. Vett egy csomó jegyet és elindult. Kikötött végül akárhol. Mindegy, hol. Vár, valamelyik pályaudvar, metró akármelyik állomása, esetleg a libegő, Csepelre a HÉV-vel, szóval mindegy volt. A lényeg, hogy amit látott az elraktározódott benne. Az épületek, az arcok, a szituációk, amikkel találkozott. Egyszer talán valamilyen indítást jelentenek egy festményhez, rajzhoz vagy éppen egy cég-tárgyaló mennyezet freskójához. Különösen az arcokat szerette nézni. Most a Keleti pályaudvarnál kötött ki. Kiment az egyes vágányhoz. Ez az Alföldről, a Nyírségből érkező embereket öntötte a fővárosra. Mások voltak, mint a Pestiek. Nem is annyira a fiatalok. Ők már asszimilálódtak vidéken is az új életstílusokhoz, de az idősebbek nem. Fejkendős nénikék, a hőség ellenére is mellényben, zakóban feszítő bácsikák mentek el mellette. Egyetlen taxis kínálgatta magát, ők is tudták nem a pénz érkezik ezekről a tájakról.
Felment a csarnok végére. Az egyik újságos standon egy barátja dolgozott éppen. Költő volt az ártatlan, de hát versekből nem lehet megélni. Már annak is örült, ha ingyen megjelentették a verseit. Kemény munka árán elért jövedelméből maga finanszírozott meg két kötetet. Az első ráfizetéses után a másodiknál már a hóna alá csapott pár példányt, és maga kezdett el velük házalni. Nem a lakásokat járta, hanem vendéglőket, sörözőket. Jó szövege volt (miért ne? Hiszen ezért volt irodalmár), és rögtön meg tudta magát kedveltetni. Több mint száznyolcvan példányt adott el így. Most készült a harmadik kötet kiadására. Csodák csodájára talált egy mecénást, aki anyagiakkal is segítette. Kamatmentesen állta a kiadás költségeit, és ráér visszafizetni, ha majd eladja legalább felét a könyveknek. Zsolt ráköszönt:
— Szia, JA díj-jelölt!
— Szia, te félbemarad Rubens! Nézegeted a kövér nőket?
— Ja, imádom, ha kilapítanak — élcelődött.
Aztán elbeszélgettek a művészeteket megölő mai világról, szidták kicsit a politikusokat, sajnálkoztak magukon, de ezt már humorral tették. Zsolt segíteni akart Albinnak (így hívták, és nagyon büszke volt a nevére Aldó Albin — valami olasz ős nyomán —, bár lehet „magyarosodott” az eredeti), de ő nagyon határozottan elutasította. Közölte, hogy ezt magának kell megoldani. Ellenben amikor esténként — elég sűrűn — összejöttek valami kiskocsmában, vagy sörözőben minden további nélkül elfogadta, hogy Zsolt vagy valamelyik másik tehetősebb társ fizesse a számlát.
— Nem tudsz elszabadulni egy pofa sörre?
— Nem ám. Ki is rúgnának, ha lebuknék. Igyál helyettem is egyet, akkor tudsz koccintani.
Nevetve búcsúztak el. Érdekes, hogy Zsolttal mindenki tudott nevetni, ez neki is feltűnt. Erről Móni jutott eszébe. Kívánta a lányt, de nem csak a testét. Szeretett vele beszélgetni, élvezte szellemes riposztjait, csipkelődő megjegyzéseit és szép mosolyát, őszinte tekintetét. Jó volt vele lenni.
Lement a metróállomásra. Üzletek sora a lépcső előtti térben. Presszó, fornetti, játékterem, söröző, kis élelmiszerbolt, gyerek-ruházat, játék-bolt és sok minden más, köztük egy virágárus is. Hirtelen ötlettel belépett. Szétnézett. Talán még Rubens maradt tudat alatt benne, mert a tulipánokon akadt meg a szeme. Huszonöt szálat kért belőle, mind pirosat. Selyempapírba csomagoltatta és elindult haza.
*
Negyedik napot töltötték a szigeten. Már jártak minden kiemelt helyen, megismerték történelmét, sajátos — török-olasz-angol — keverék építészetét, fürödtek a keleti és nyugati öblökben (az utóbbiak voltak a kellemesek, lágy homok fedte a partot és a tengerfeneket), megkóstolták a görög specialitásokat (a konyha leginkább a törökre hajazott), az italoknál a metaxa sok csillagosát, az úzó igazi változatát. Nem a tengerparti króm-nikkel-üveg-fénycső turista tömegét keresték. Néhány kilométert sétáltak és kis hegyi faluk füstös gerendájú tavernáiban pihentek meg. Csendben, hogy a helyieket ne zavarják. Először meglepődtek, amikor a tulaj az helyiség egyik falánál lévő hatalmas tűzhelyhez rángatta őket és az ott fortyogó, vagy már csak melegen tartott ételeket kóstoltatta meg velük. Megtanulták, hogy ilyenkor illik cuppogni, ezzel mutatva, hogy nagyon finomnak érzik. Dagadt a tulaj melle. Általában ott vacsoráztak ahová betértek. Nem sajnálták a szállodai esti étkezést elmulasztani. A büszke tulaj addig nem nyugodott, amíg pukkadásig nem etette őket. Aztán persze koccintani kellett vele egy pohárka hűvös retsinával, vagy egy metaxával. És mindezt alig pár Euróért. A tengerparti egyen-ételeket áruló büfék jóval drágábbak voltak. Judit az italokból kimaradt, de Soma hősiesen „feláldozta” magát. Visszamenet a szállodába már igen jó kedve volt, amin Judit mosolygott. Szerette Somát, szerette gondoskodó figyelmét, szeretett hozzábújni. Mióta megérkeztek, meg is tette. Minden éjjel. De jó is volt. Nyugalom — szerelem.
*
Móni meglepődött. Zsolt ott ült a teraszon egy fonott fotelben, és aludt. Előtte az asztalon egy selyempapírba csomagolt, látszatra virágcsokor. Kibontotta és tényleg az volt. A kedvenc virága: tulipán. Elővett egy vázát és szépen elrendezte benne. Gondolkodott, milyen vacsorát üssön össze. Aztán eszébe jutott, hogy Zsolt a bundáskenyeret nagyon szereti. Mellé van a hűtőben sárgadinnye és a fagyasztóban egy doboz fagylalt is. A kenyeret leszelte, a tojást feltörte, bekeverte villával. Az olajt a serpenyőbe öntötte. Ha felébred Zsolt, akkor alágyújt és öt perc alatt megvan minden. A dinnyét apró kockákra vágta, két kis tálkában halmozta fel és visszatette a hűtőbe. A fagylaltot kinn hagyta, hogy picit melegedjen, ne jéggént kaparják. Szerette a dinnyét alaposan megpakolni fagylalttal, úgy finom.
Zsolt egy fél óra múlva riadt fel. Móni a másik fonott székben a szokásos pózában — lábát maga alá húzva — olvasott egy verseskötetet. Amikor Zsolt ráköszönt, visszabólintott és ujját a szájára téve, csitt-et intett és olvasni kezdte:
Játsszunk, játsszunk szerelmet
játsszunk szerelmet, és ne kérj, ne adj kegyelmet,
legyen igazgyöngy a könny, ha beléd mar a múlt
és felszakadnak a behegedt sebek, a halott szerelmek
néznek rád mosolyogva, és újra
nyújtják kezük,
hogy megkapaszkodj, s beléd kapaszkodjanak,
hát ne lökd el karjukat, kulcsold ujjaid ujjukra,
vagy kulcsold kezed imára, és írd újra hited,
jöjj hát, mosollyal arcodon, játszunk szerelmet,
játszunk lebbenő szellőt nyári
hőségben,
csillagfényt a titkokról hallgató sötétlő éjben,
simogató szép muzsikát a monoton csöndben,
egy érintést a bőrön az
érinthetetlenségben,
játsszunk ölelkező párt, izzadt testünket fedje
jótékony homály, hálás mosolyod én lássam, és
én köszönjem meg kitárulkozásod, hogy
magadba fogadtál, játszunk hát,
játszunk
boldog embert, kiknek az ég egymást adta ajándékba,
játsszunk hát szerelmet.
Szépen, halkan mondta. Volt érzéke az interpretáláshoz.
— Nos? Mi a véleményed?
— Szentimentális, itt-ott giccses, de mégis megfogja az embert. Érződik az őszinteség, érződik az odaadás és persze süt belőle a szerelem. Valami amatőr, igaz?
— Persze. A Szépírók Társaságától nekünk nincs megrendelésünk. A sortörések nem tetszenek nekem. Túl szabadon bánik vele, és hát a ragrímek a sírba visznek. Azokkal könnyű rímeltetni. No de hagyjuk most a verseket. Gondolom, éhes vagy. Tíz perc és eszünk.
Azzal alágyújtott a serpenyőnek és a kenyérszeleteket kezdte forgatni a tojásban. Egy csepp vizet spriccelt az olajba, és amikor az elkezdett sercegni belerakott két szelet kenyeret. Néhány perc alatt végzett. Egy lapos tálalón az asztal közepére tette, mellé a sót. Előkapta a két tálka dinnyét és felnyitotta a fagylaltos dobozt. Zsolt mosolyogva figyelte:
— Azt hiszem, előbb-utóbb megkérem a kezed. Tökéletes feleség lennél.
— Uram. Én meg nemet mondanék. Egy ilyen világfi mellett mire számíthatnék? Nők hevernek elé, járja a világot, kalandok sora. Ez nem nekem való.
— Móni. Azt hiszem, én is változni fogok. Csak még be kell nőni a fejem lágyának.
— Ja, majd valamikor ötven éves korodban.
Újra jót nevettek — mint mindig.
Vacsora után Zsolt megkérdezte:
— Mehetek zuhanyozni vagy te akarsz először. Kivárom a sorom.
Móni mosolygott. Nem volt egyszerű kimondania, de kimondta:
— Spóroljunk a vízzel, menjünk együtt.
Zsolt rácsodálkozott, aztán odament, egy apró csókot adott és ölbe kapta a lányt, bevitte a fürdőszobába. Móni a nyakába kapaszkodott. Jól esett a fiú fejére hajtania a fejét. Érezni az illatát, érezni a kezét, ahogy magához öleli. Várta az éjszakát, kívánta az éjszakát, kívánta a férfit.
*
Reggel egyedül ébredt az ágyban. Szokatlanul érezte magát a hatalmas franciaágyban egyedül, a „háza” keskeny heverője után. Hanyatt feküdt. A plafont nézte, de nem azt látta. Pörgött előtte az éjszaka. Ilyen csodát még nem élt meg. Zsibogott a teste, hullámok öntötték el.
Zsolt egy bermudában nézett be az ajtón. Mosolyogva lépett oda Mónihoz. A lány a nyakába ölelte a karjait:
— Uram, valami tévedésben van a Nap, miért mászkál az égen? Hiszen még tart az éjszaka, és önnek mellettem a helye!
Zsolt nevetve ugrott mellé. Prolongált éjszaka.
*
A két hét gyorsan elszaladt. Amikor minden jó az ember körül, akkor rohan az idő.
Az utolsó este standard programként búcsúestet rendeztek egy hatalmas — közel nyolcszáz személyes — tavernában. Asztalsorok megterítve, kancsókban több fajta jéghideg bor, narancslé, érdekes, a sör hiányzott az asztalokról, azt külön egy sátras pultnál lehetett venni; az udvaron öt hordóból lehetett pótolni az elfogyasztott bort. Volt ki alaposan fogyasztott, de például Judit és Soma csak egy-egy pohárka vöröset és inkább a frissen sajtolt narancslevet részesítették előnyben. Judit zöldkörettel kért valamilyen görög specialitás sült húst, Soma mouszakát evett. Megszerette a birkahúsos rakott padlizsánt. Mézédes sütemény — török beütés — és nescaféból kutyult kávé zárta a vacsorát. Aztán rázendítettek a gitárosok dobbal és tangóharmonikával megsegítve. Legszebb a műsorban a nemzeti táncok elmélyült előadása volt, a szírtaki és buzuki kellemes zenéjére. Soma megjegyezte, hogy ez már némileg turista látványosság, mert eredetileg nők nem táncolták, csak a férfiak. De itt már vegyes előadásban járták.
A műsor végén a műsorvezető interaktívvá tette az előadást, a tányértörést bemutató humoros résznél felhívott pár nézőt, aztán a legvégén kezdetét vette a nemzetközi össztánc. Juditot egy olasz gigoló kapta karon, míg Somához egy svéd szőkeség simult. Nevetve integettek egymásnak. Jóval éjfél után indult vissza a buszuk a szállodába. Hajnalban kerültek ágyba.
Lerövidült az éjszaka. Délelőtt tizenegyre jött a transzfer a csoportért. A pici reptéren villámbeszállás és már emelkedett is velük a gép. Rövidesen apró zöld szigetnek hatott Korfu és már Albánia tűhegyeknek látszó több ezer méter magas sziklái fölött repültek.
Két óra, és landolás Ferihegyen.
*
/folyt.köv./
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:57 :: Tiszai P Imre
