Egy üveg víz és a kiskés volt nála. Kényelmesen bandukolt, bár nem esett jól neki a mozgás, lábai dagadtak, Arca felpüffedt. Foggal-körömmel ragaszkodott a babához. Az orvosnak elmondta a korházban, amikor majdnem elvetélt.
— Nekem nagyon fontos ez a gyerek, mert legalább lesz valaki, aki hozzám tartozik, akinek én is fontos leszek.
Akkor a fiatal orvos megértette. Elpanaszolta neki, tönkrement házasságát, magányosságát. Anyanélküliségét. Élt az anyja, de… Nagyon lassan ért ki a mákföldre.
— Na, itt nem lesz mákszedés, még éretlenek a gubók.
A kellemetlen érzése erősödött: A hetedik hónapban nem természetes, hogy ilyen rosszul érezze magát. Remegett és szakadt róla a víz, július első napjaiban meleg szokott lenni. Szivárványos, és fekete karikák homályosították el a látását. Leült az árokpartra, majd végignyúlt a füvön és pihegett. Végre legyőzte rosszullétét, ivott pár korty vizet. Sikerült hazaérnie.
Anyja krumplit pucolt, az apraját, a többi, a java megy a piacra. Éppen beszélgetett Bandival, a család barátjával.
— De hamar megjöttél! — szólt rá.
— Nem vagyok jól.
— Fáj valamid?
— Nem! De nagyon rosszul éreztem magam.
— Nagyon pönye* vagy, egy terhesség még nem ok arra, hogy így elhagyd magad.
— Hozok kést és segítek!
— Az jó lesz, legalább hamarabb végzek!
Leült egy apró sámlira és pucolta a krumplit. Hallgatott, nehezére esett minden mozdulat, legszívesebben lefeküdt volna, de az anyja házában csak engedéllyel fekhet le valaki nappal. Ő állandóan azt hallja, „mit kényeskedsz, a terhesség az nem betegség. Azért nem maradtál az uraddal, mert az nem tűrte meg a lustákat, azt hiszed, itt lustálkodhatsz.” Pedig tudta, hogy Kálmán mit csinált. Tudta, hogy odahozta az ügyeletes kurváját, őt kizárta, a Macával meg tudja, mit csináltak. Amikor rázörgött, és elkezdte mondani a magáét, Kálmán kilépett, és megütötte. Megpróbálta máshol, elmenekült. Először ösztönösen haza, az anyjához, ő azt mondta, „amilyen rózsát szakítottál, olyat szagujj, menj vissza az uradhoz, egy nőnek el kell takarni a kötényével a házi gondot, nem kipellengérezni.”
Nem fogadta meg az anyai tanácsot, elutazott, kölcsön pénzből, de kórház lett a vége, Amikor kezdett látszani rajta a terhesség, akkor az albérletből is el kellett jönni. Növekvő hasa miatt sehol nem kapott lakhatást, két éjszakát a pályaudvaron töltött. Gyakorlatilag hajléktalanként. A dolgai a csomagmegőrzőben voltak. Nem volt sok. Amikor elmenekült a férjétől, még nem tudta, hogy gyermeket vár. Amikor megtudta, boldogság öntötte el, végre lesz, aki őt is szeretni fogja, akinek fontos lesz, és az a valaki csak az övé lesz, csak az övé!
Egy újabb rosszullét hullám öntötte el. Akkor jutott a tudatáig a Bandi hangja.
— Nem akar dolgozni, Laci a nyakára ült, ilyen melegben kinek van kedve dolgozni, olyan jó erőben van, nincs neki semmi baja, csak lusta, aki beteg az sovány és sárga, ő meg szép fehér és olyan szépen kidagadt.
— Megvert az Isten engem, látod, Bandikám, mindent nekem kell csinálni, én tartom el, pedig már férjhez ment. Itt van a nyakamon! A kismamaruhát is én vettem neki, nincs neki semmije, mindent otthagyott az urának! Azt mondja menekült, igaz a vejem néha megverte, de nem mindenki az én uram! Amilyen rózsát, szakit, olyat szagul.
Ekkor esett le neki, hogy végig őt szapulták, mindennek elhordták. Ezek nem hiszik el, hogy nagyon rosszul van? Ezek azt hiszik, hogy szimulál, és nem akar dolgozni! Az anyja is a férfival együtt fújja, hát nem áll mellé, a saját gyerekét szapulja. Istenem! Hát milyen anyám van nekem?
Rosszulléte megakadályozta abban, hogy normálisan, megfontoltan gondolkozzon. Egyre jobban hatalmába kerítette a düh. Érezte, nem sokáig tud uralkodni magán, ha még egy szót szólnak… Ha még egy ocsmány szót kiejtenek a szájukon…
— Nem akarnak, és nem is tudnak dolgozni Anna is csak lusta, nincs annak semmi baja! Biztosan az ura is azért…
Annában elszakadt valami, elsötétült előtte az ég, eltűnt a rosszullét, eltűnt minden jó érzés és szelídség, csak az agya dobolt és az lökte föl a sámliról, elkapta Bandi nyakánál az inget, a kezét a késsel felemelte, és teljes erejét a döfésbe adta. Tekintete belemélyedt a férfi szemébe. Amit akkor látott, soha nem fogja elfeledni. A szeme szögletessé vált és úgy összeesett, olyan volt, mint egy évszázados, törött, piszkos üvegdarab. mielőtt a kés a mellkast elérte volna elszállt belőle a gyilkos düh. Hagyta, hogy anyja elvegye tőle a kést. Bandi, amikor megszabadult a szorításból elesett. Anna utána nyúlt, felemelte és indulata maradékával az arcába sziszegte.
— Te szerencsétlen rakás szar, takarodj innen, mert itt mától nincs semmi keresnivalód, akkor jöhetsz ide, ha apám itthon van, vagy én nem vagyok itthon. Takarodj, te vén szemét, én mindig tisztelettudó voltam veled, mert az apám a barátjának tart, a szememben egy nagy senki vagy, egy gyáva féreg! Takarodj te, te…
Meglódította a férfit, aki ekkorra már összeszedte magát és iszkolt. Anna még a lábával nyomatékot adott. Bandi úgy elviharzott, még a kaput is nyitva hagyta, azt se mondta, bú. Akkor kezdte az anyja.
— Elment neked az eszed, egy öregemberrel így viselkedni. Gyilkos vagy te, vagy fogjam be a pofámat, mert engem is megölsz?
— Azt hiszem, nem öltem meg senkit, de ha megtettem volna, akkor se bán-nám! Tudja? Nem bán-nám!
Amúgy, az jó lesz, mármint, ha befogja. Ezután, magától se tűröm el, hogy úgy beszéljen, ahogy beszélt. Lovat adott alá, mind a ketten engem szapultak, és azt a fáradságot se vették, hogy legalább a hátam mögött, ne a szemembe. Emlékszik, amikor maga beteg volt, vagy rosszul érezte magát, akkor senki nem mondta, hogy szimulál. Most meg szépen bemegyek, leszarom, hogy magának tetszik e, fogom magam és a sezlonon lefekszem, mert rosszul érzem magam.
— Ha beteg vagy menj orvoshoz!
— Nincs hozzá elég erőm, és amúgy sincs most rendelés.
— Arra volt erőd, hogy hajszál híján gyilkos légy? Elmék Bandihoz, szólok neki, hogy bocsánatot akarsz kérni tőle.
— Én? Nem bántam meg, és én az életbe nem kérek tőle bocsánatot, mert ő volt a szemét, és maga segített neki! Még azt se akarom, hogy ő kérjen bocsánatot tőlem!
— Azonnal takarodj a házamból! Ki innen! Te leszemetezel egy öregembert?
— Maradok! Legfeljebb nem jön oda, ahol én vagyok. Én itt, itthon vagyok, és a fele az apámé, én abba vagyok. Jobban teszi, ha maga is befogja a száját, mert…
— Mert? Mert akkor mi van? Szaladsz apádhoz,
— Mert esetleg megkérdezem apámtól, hogy miért nem maga dolgozik a saját parcelláján, miért nekem kell nagy hassal kimennem. Amikor meg visszajövök, akkor a Bandi itt ül kettesbe magával. Apámtól dugja a pálinkát, amit nem rovok fel, de akkor Bandinak miért adja, most is hozott ki neki kétszer. Nem láttam, hogy kifizette volna.
— Vonást húzok neki, és egy hónapban egyszer fizet. Máskülönben is mi közöd neked ezekhez a dolgokhoz, Ha valakinek köze van hozzá, az az apád, neki meg Bandi a barátja.
— Szerintem meg a maga barátja!
Emelte az asszony a kezét, hogy pofon üsse a lányát, de Anna számított a reakcióra, megfogta anyja kezét és keményen tartotta. Az anyja sziszegve, a másik kezét is ütésre emelte.
— Te, te átkozott, még azt az órát is elátkozom, amikor megszülettél, hát kezet emelsz a szülőanyádra?
— Én nem! Azt hiszem, maga akar engem megütni, és ezután nem fog, mert vegye tudomásul, felnőttem, nem azért, mert maga mindent megtett, hanem azért, mert nem döglöttem bele az állandó verésbe. Vegye tudomásul, hogy többé ne próbáljon kezet emelni rám, mert mától nem tabu nekem. Ha üt, visszaadom. Most elengedem a kezét, de ha meg akar ütni, úgy tegye, hogy nem érdekel, ki látja, visszaütök! De azt nem fogja elfeledni, a sok munkától, a zsákolástól, a kaszálástól, a gané hordástól, ugye, mind finom női munka, erős lettem. Nem engedett tanulni, mert magának nem volt pénze rá! Rám nem volt! De keménnyé tett! Keménnyé és erőssé, erős vagyok, mint egy férfi. Tudok akkorát ütni, mint egy férfi! De én nő vagyok, és nem fogom azt nézni, hogy nőt nem ütök meg, azt sem hogy az anyám, mert maga ezt az állapotot megszegte, nem úgy viselkedett, mint egy anya, hát én se fogok gyerekeként viselkedni. Megütöm, ha bántani akar! Elég volt!
Ezzel elengedte anyja kezét, az pedig állt megkövülten, csak a vörös folt izzott homlokán. A két asszony egymással szemben, mint két bősz vad, méregették egymást. Az idősebb, ha ideges volt, a homlokán egy nagy piros folt jelent meg, ez volt az árulkodó jel, hogy ütni fog.
Anna nagyon ismerte már anyja arcának minden rezdülését. Egyszer eszméletlenre rugdosta, feldobta az ágyra és elment otthonról. Testvére mesélte el, mit csinált, azért verte, mert lecsípett a kenyérből egy darabkát, de egész nap nem evett. Akkor volt tizenkét éves. Nem érezte soha az anyai szeretetet. Ennek ellenére szerette anyját, neki jutott eszébe a névnap, a születésnap, anyák napjára mindig ő volt az, aki a testvére nevében is köszöntötte. Anyjuk kötelezően elfogadta, sőt, elvárta a köszöntést, de soha nem köszöntötte fel lányát. Nem ismerte sem a névnap időpontját, sem a születésnapját. Már férjnél volt, amikor megünnepelte a saját születésnapját. Meghívta az anyjáékat is, nem ment el, mert: „milyen dolog az, hogy a gyerekéhez csak akkor menjen el, ha hívják?”, meg mindenféle flancos ajándékra sincs pénze. Soha nem vett neki ajándékot, egyszer kapott egy karácsonyra babát, amit az anyja varrt. Annyira szerette azt a babát, de azt se vihette magával, amikor elmentek más városba, mire hazajöttek, megették az egerek.
Egyszer még varrt neki egy ruhát, rosszul szabott volt, a karöltője vágott, de ő olyan szépnek érezte benne magát, mint Hamupipőke a báli ruhájában. Ekkor volt tizenöt és fél éves. Ennyi volt az öröm, amit kapott az anyjától. Mégis, nagyon szerette, az igaz, hogy annyira nem, mint az apját, mert azért rajongott. Apja is nagyon szerette, de hetente csak egyszer látta, mert messze dolgozott. Apja a munkásvonattal utazott, előbb Sztalinvárosba** később Budapestre. Lehetőség adódott, hogy felköltözzenek Pestre, de anyjának nem akaródzott. Mindig talált kifogást.
Anna átgondolta az életét, arra az elhatározásra jutott, hogy nem maradhat itt, el kell menni valahová, mert nem lesz jó vége ennek a cirkusznak. Egészen elzsibbadt. Hazajött testvére, beült a sezlon szélére és beszélgettek. Elmondta neki, a mai napot.
— Miért nem az orvoshoz mentél egyből, amikor rosszul lettél, nekem nem tetszel.
— Magamnak sem, de a mákföldön lettem rosszul, igaz már előtte is voltak tüneteim, olyan ájulásszerű rosszullétek jöttek, karikák táncolnak a szemem előtt, most is elég rosszul érzem magam, és nézd meg, kezem, lábam felpüffedt.
— Az arcod is fel van dagadva, szörnyen nézel ki. Összepakolok neked egy pár dolgot, és elmegyek az orvosért. Le tudsz egyedül fürdeni?
— Persze, de várni kéne, hátha csak a veszekedés!
— Előtte is veszekedtetek?
— Nem.
— Akkor megyek, biciklivel hamar ott vagyok. Varga doktor is hamar ideér, mert dongóval jár. Na, fürödj le addig! Szia!
Anna megfogadta a tanácsot, egy könnyű kismamaruhát vett magára, ez kellemes, vidám színű volt. Ruhástól visszadőlt a fekhelyre, úgy várta az orvost.
* * * *
* = nyafogós, kényeskedő, megjátszó
** = ma Dunaújváros
folyt.köv.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:19 :: Győri Irén
