Tiszai P Imre : RAILJET – 12.

Nyomtatás

12.

Reggel elaludt. Ritkán állított be telefonján ébresztést, előző napon sem tette. Éjszaka ellenben sokáig ébren forgolódott. Gondolkodott. Jó volt elmondani Juditnak, hogy anya lesz, de Zsoltnak is előbb-utóbb meg kell tudnia. Az ő reagálásától függ a Juditékkal való további kapcsolata is. Nem akart éket verni a fiú és szülei közé. Azt már régen eldöntötte, hogy ha Zsolt nem vállalja a közös életet, akkor elköltözik innen. A munkáját megtartja, annak semmi köze nem lehet az állapotához, helyzetéhez. Valóban nem akart semmit kérni Zsolttól, de belül titkon remélte, hogy a fiú örülni fog a hírnek és hozzá igazítja részben az életét. Azt tudta, hogy nem szokvány kapcsolat lenne. Most is már hónapok óta nem látta. Jó lenne vele barangolni Rómában. Leülni a Trevi-kút mellett és beszélgetni. Még gyerekkorából őrzött egy „Bélást” — valaha az négy gombóc fagyit ért — ha egyszer eljut Rómába, azt fogja a kútba dobni.

      Mire összekapta magát már elmúlt nyolc óra. Nem kapkodott. Mióta a kiadónál dolgozott még soha nem késett el, sőt, általában ő érkezett elsőnek. Pláne, hogy főnök lett nem kell tartania letolástól a késésért.  

      Elmosolyodott. Önmagánál szigorúbb főnöke nem volt és nem lesz soha.

*

      A december gyorsan pörgött és ő is. Sok volt a munka. Meg kellett fogni a karácsonyi ajándékozási hullámot. Hét könyvet küldtek nyomdába. Úgy látszott, négy egy héttel karácsony előtt már kiszállításra kerül, három még bizonytalan, de egy látogatás ezen is segíthet. Sokszor egy beszélgetés valamelyik vezetővel, egy mosoly is elég, hogy sínen legyenek a dolgok.

      Krisztiánnal megszerveztek egy terjesztési — nem hivatalos — hálózatot. Lehet nem túl szabályos, de majd kiderül a későbbiekben. Megbízási szerződéssel húsz ember fogja járni Budapest forgalmas helyeit és személyesen ajánlja a könyveiket. Húsz-huszonöt könyvet elbírnak, és rátermett emberek. Három kezdő költő-író köztük. Saját könyveiket biztosan odaadóan kínálják. A könyvesboltok által eddig „levett” összeg felét kapják meg, hivatalosan, jutalékként. A könyv áráról nyugtát adnak — számlát nem — ha valaki azt kér, akkor sajnos nincs üzlet. Ezzel elérte, hogy a szokásos majd háromezer forint helyett két ezer forintért forgalmaznak egy-egy példányt. Novemberben egy kiadvánnyal kipróbálták a módszert — működött.

*

      Szerda volt. Szikrázó napsütés, de mínusz tizenöt fok. Sietett a kiadóba. Meglepetésre Soma fogadta benn. Komor volt és furcsán zavart.

      — Mónika beszélnünk kell. Otthon nem akartam Judit előtt. Tudod, miről van szó, azt hiszem.

      — Gondolom, a terhességemről.

      — Igen. Judit elmondott mindent. Meglepődtem, de hát ilyenek a férfiak, azt se veszik észre, ami kiveri a szemüket.

      — Haragszol rám?

      — Dehogy. Örülök, hogy lesz egy tündér unokám. Duplán az lesz, Zsolt a fiam te pedig a lányom vagy. Na, ezt jól megkevertem, még a végén testvérekké teszlek benneteket. Pedig, hidd el, a lányomként nézek rád.

      — Tudom Soma. Érzem is minden pillanatban. Olyan munkát adtál nekem, amiről csak álmodhat ebben a korban az ember. Köszönöm, hogy megbízol bennem.

      — Ne köszönd! Nem szimpátia alapján kaptad a munkát. Bizonyítottál előttem és egyre jobban működik a cég a kezed alatt. Én vagyok ezért hálás neked. Biztonságot teremtettél itt, és megszabadítottál a napi gondoktól, szabad ember lettem, azzá tettél. Tudok végre írni. Más a baj, nem is baj, csak át kell gondolnunk sok mindent. Hidd el kényelmetlen erről beszélni. De essünk túl rajta. Szereted Zsoltot? Mit érzel? Ő szeret téged? Szerelemnek érzed?

      Móni hallgatott. Sokszor feltette magának is ezeket a kérdéseket. Válaszolt is rájuk. Persze a válaszok hangulatfüggőek voltak. Rossz kedvében csak legyintett egyet, de sokszor, este — „otthon” — álmodozott Zsoltról. Vágyott már rá, hogy a fiúhoz simuljon. Hallja a nevetését, vele nevessen. Vágyott arra, hogy szeresse és szerethesse. Realista volt. Átgondolt már mindent ezért nyugodt hangon tudott válaszolni:

      — Soma, nyugodj meg. Nem akarok semmi problémát okozni. Nem veszem el tőletek Zsoltot. Fogalmam nincs mit fog szólni a helyzethez. Ha elmondom neki, azt is hozzáteszem, hogy én döntöttem el a sorsom. És örömmel döntöttem így. Soha semmit nem fogok követelni tőle. Ismersz már, Soma. Magam irányítom az életem, és tudom, mit teszek, mi az, amit vállalhatok és teljesíthetek. Boldogan teszem. Amikor biztos lett az állapotom, életem legszebb pillanata volt.

      — Nem is várod, hogy Zsolt esetleg úgy döntsön, hogy veled akar élni? Tudod, a gondom az most, hogy nagyon szeretném, ha ti egy család lennétek, és persze a mi családunk részeként, ugyanakkor azt is tudom, hogy Zsolt élete megköveteli a világjárást, a hosszú-hosszú távolléteket. Nem biztos, hogy egy házasság ezt kibírná. Akármelyik kezem harapom, fáj.

      Móni mosolyogva magához ölelte Somát, és halkan csak annyit mondott:

      — Még azt sem tudjuk, Zsolt miként fogadja a hírt. Szeretem őt. Szerelemmel szeretem. Szeretném az életem hozzá kötni, de annál jobban szeretem, hogy béklyót tegyek rá. Attól, hogy talán szabad akar maradni, még szeretheti a lányát — elnevette magát — érdekes, én csak kislányban tudok álmodozni. Szerethet engem is papírok, együttélés nélkül is. Modern világban élünk. Nyugodj meg, és bízd rám ezt. Nem lesz semmi dráma. Karácsonykor, ha hazajön, elbeszélgetek vele. Higgadtan. Ismersz. Fegyelmezett vagyok.

      Fegyelmezett. Azt pedig senki nem tudta, nem látta, hogy éjszaka néha csak fekszik az ágyon. Nézi a plafont és folynak a könnyei.

      Soma kutatóan nézte a lányt. Szerette volna látni a gondolatait is. Aztán megsimogatta Móni haját. Egy puszit adott az arcára és lassan kilépett az ajtón.

*

      Judittal már készülődtek az ünnepi vacsora megszervezésére. Végig skálázták mit szeret Soma, mit Zsolt. A hagyomány nem különösebben foglalkoztatta őket. Se pulykasült, se bejgli nem lesz asztalon. Szétnéztek a hűtőkben, a polcokon, Judit diktált, Móni írt. Egész szép lista jött össze a vásárlandó dolgokból. Soma néha már morgott, hogy  semmit nem lehet most megbeszélni a nőkkel, aztán csak legyintett egyet, és bevonult a szobájába, lábát felnyújtotta az íróasztalra, kezébe vette az ÉS utolsó számát és olvasni kezdett. Tíz perc múlva már aludt.

      Élesen szólalt meg a kapucsengő. Csomagkihordó állt a kapuban. Méretre nem túl nagy, de láthatóan súlyos csomagot hozott. Judit vette át. Zsolt küldte Rómából. Izgatottan vitte be.

      — Móni, légy szíves és szólj Somának. Ezt hárman együtt bontjuk fel.

      Móni bekopogott Soma ajtaján. Semmi válasz. Erősebben kopogott. Újra semmi. Óvatosan benyitott. Amikor meglátta Somát nevetésben tört ki, és még jobban kacagott, amikor a férfi felriadva a kezéből kieső folyóirat után kapott, közben a szemüvege esett le, aztán a hirtelen mozdulattól a forgószék billent meg:

      — Ne kapkodj. Nyugalom. Tessék szépen felállni, és gyere a nappaliba, a főnökasszony látni akar.

      — Főnökasszonyod neked, de nem nekem. Csak, ha kettesben vagyunk. De egyszer úgyis fellázadok — nevetett — kész a vacsora?

      — Az is lassan, de most valami meglepetés. Zsolt egy csomagot küldött.

      — Akkor szaporán! Mi van a csomagban?

      — Rád vár Judit, hogy kibontsa.

      Soma sietve indult, Móni utána.

      Judit már az egységcsomag ragasztását tépte le. Mikor a celluxszerű szalagokat eltávolította, kinyitotta a dobozt. Három nagyméretű könyvet emelt ki belőle és két borítékot. Egyikre ez volt írva: Anya és Apa, a másikra: Mónika.

      Judit izgatottan vette ki az első borítékból a levelet és olvasni kezdte:

      „Kedves Anya, Apa! Kérlek, Anya Te olvasd fel a levelem, mert tudom, hogy Apa végigmorogná a macskakaparásom miatt (Judit felnevetett, Soma csak bólogatott) meg egy irodalmár amúgy se mindig érti a festői lelkem. Na, ha kimosolyogtátok magatokat, akkor a lényeg: sajnos nem tudok karácsonyra hazautazni. Olyan lehetőséget kaptunk itt, hogy azt nem lehet kihagyni. Belenézhetünk — sőt segíthetünk is — Leonardo da Vinci Utolsó vacsora alkotásának részleges restaurációjába. Ez a falikép a Santa Maria delle Grazie kolostor refektóriumában van. Soha nem kerülhetnék a közelébe, ha ezt nem használnám ki. Szóval, a Jézuska nem visz haza. Sajnálom, mert már nagyon hiányoztok, meg az a vigyorgó Móni is (Móni el is vigyorodott Zsolt szavain). Küldtem neki is egy levelet, majd add át, Anya. Akkor jöjjenek azok a könyvek, amit alig bírtál kivenni, Anya. A Leonardo festmények kötete a tiéd. Tudom, hogy imádod Leonardót — és nyugi nem volt buzi csak akkor még a női testeket nem nagyon láthatták, főleg nem boncolhatták, még titokban sem. Apáé a Rubens könyv. Tudom, hogy utálja a kövér nőket, de ezeket a festményeket szereti. Talán a hímsovinizmus dolgozik? (Soma elnevette magát: – Meglehet.) Az kisebb kötet Mónié. Majd adjátok át neki. Rembrandról szól. Igaz angol nyelven de Móni beszéli tudtommal az angolt. A tiétek is angol nyelvűek, de tudom, hogy régen Apával is beszélgettetek angolul – gyakorlásképpen. A Rembrand könyvben főként Saskiáról, Greetjeről és Hendricktjéről készült festmények szerepelnek, persze az önimádó festő önarcképeiből is van. Anya. A számlátokra utaltam egy kisebb összeget. Kérlek, hogy majd Móninak adjatok belőle. Megírtam neki miért kérem ezt. Ennyi írás nekem már sok, írjon Apa, ő szakmája, úgyhogy elbúcsúzok. Majd hívlak benneteket. Ígérem sűrűbben, mint eddig. Hetente legalább egyszer. Apa, ne verd anyát, Anya, ne ölelgesd a postást. Móni, ne csalj meg a vízvezeték szerelővel. EZ VICC VOLT. TESSÉK NEVETNI. Puszipá mindenkinek: a piktor fiatok, akit Zsoltnak hívnak.”

      Judit megpuszilta a levelet. A másikat átnyújtotta Móninak. A lány nagyon kíváncsi volt mit írt neki Zsolt, de először ő is a könyvet kezdte el lapozni, mint Juditék. Amikor ők beszélgetni kezdtek a képekről félrevonult a szoba sarkába, leült egy fotelba — szokás szerint a lábát maga alá húzva — és kinyitotta a fiú levelét.

      „Kedvenc Modellem, édes Móni. Kívánom, hogy vidáman, egészségben olvasd ezt a pár sort. Hiányzol. Tudod, én nem szoktam mellédumálni és ez így igaz. Senkivel nem tudok olyan jól elbeszélgetni, mint Veled. Vártam a karácsonyt, hogy találkozzunk, de amit Anyáéknak írtam abból megértheted, hogy ami itt jön, azt nem hagyhatom ki. De, de, de, támadt egy ötletem: ’ha a hegy nem megy Mohamedhez, akkor Mohamed megy a hegyhez’. Úgyhogy Anyáék adnak pénzt repülőjegyre és Te jössz ki hozzám — ha egyáltalán el tudsz még viselni…”

      Móni elmosolyodott: – ha tudnád Zsolti, hogy mennyire vágyok már arra, hogy hozzád simuljak, hogy a szemedbe nézzek, hogy veled ébredjek. De nagyon is jól tudod te ezt — azt hiszem. Olvasta tovább a levelet.

„…Szállásról gondoskodtam. Nem velem együtt, mert itt a Vatikán területén nem szabad ám csak úgy együtt lakni. Ahhoz papírok kellenek. Kérjem meg a kezed csak ezért?…”

Móni picit szomorú lett: — nem ezért Zsolti. Csak azért, mert szeretsz és mert szeretlek, és a kicsi lányod itt van a szívem alatt.

      Megrázta a fejét. Ő nem akarja kényszeríteni a fiút és nem is fogja. Csak elmondja mi a helyzet és rábízza a döntést. Ha nem akar vele élni, akkor egyedül neveli a kislányt. Zsolt életét nem akarta irányítani.

„… Telefonon majd megbeszéljük mikor érkezel, és én várlak Fiumicinon. Jó a helyi közlekedés Rómában. Hamar ’itthon’ leszünk. Puszillak és nagyon várlak. Ja, azt hiszem, szeretlek is. Vigyorogsz?… na szia, vigyázz Anyáékra. Zsolt.”

      Móni nem vigyorgott. Sóhajtott egy nagyot, zsebre vágta a levelet és odasétált Juditékhoz.

*

      Felhőtlen eget hasított a Jumbó. Magyarország felett még a városokat is felismerte. A légiút Szolnok és Kecskemét között vezetett. Szolnokot a Tisza vonaláról, Kecskemétet szétterülő tanyavilágáról ismerte fel. Már amennyire hat-nyolc ezer méterről felismerhető valami.

      Túl volt a légi-kísérők által feltálalt ételen és egy narancslevet kortyolgatott. Ablaknál ült és nézte a felhőket. Felülről. Életében először ült repülőgépen. Különösebben nem szenzációként kezelte és nem félt. Mint egy rutinos utazó csak azt várta, hogy megérkezzen. El is aludt. Arra riadt, hogy a gép hangja felerősödött. Már a Fiumicinói betonon gördültek. Táskáját a vállára akasztotta és várta, hogy a gép megálljon. 

      Elsők között lépett ki a széksorok közti folyosóra. Hideg vágott a lépcsőn az arcába. Itt sem volt hó, bár fekete felhőket sodort az égen a jeges szél. A széles reptéri buszba szállva, mosolyogva gondolt arra, hogy mióta is álmodik egy római utazásról. Most két álma is megvalósul. Róma — és Zsolt. Vágyott hozzásimulni.

      Természetesen az utolsók között dobta ki a görgős csomagszállító a Judittól kölcsönkapott nagy utazótáskát. Sietve indult kifelé a zárt területről az utas-csarnok felé. Az olasz vámosok egy asztalnál trécseltek a kijáratnál, nem foglalkoztak az utasokkal. Magyarországról úgy látszik nincsenek gyanús utasok. Senki nem szólt hozzá, így átlépett a lengőajtón. Az utastér szokott „zümmögő” zaja fogadta, amikor egyszerre beszél több száz ember. Megdobbant a szíve. Rómában van.

      Szétnézett a hatalmas csarnokban. Zsoltit keresete, amikor valaki a vállára tette a kezét. Megfordult és a zilált fekete fürtök alól egy kék szempár nevetett rá huncutul. Elbujt a kijárat mellett a fiú — nem változott, a mókára mindig kész volt.

      Móni ledobta a táskát és átölelte Zsoltot. Karját a nyakába fonta és már érezte is a csók ízét. Egy pillanat alatt felizzott a teste. Jó volt érezni a férfit. Kibontakozott az ölelésből:

      — Szia, nagyfiú! Hiányoztam? És Rómát a lábam elé teríted?

      — Szia, kislány! Róma a tiéd, istennője leszel. Hiányoztál? Nem is tudom. Néha az eszembe jutott egy kócos, dacos, makacs, könnyes szemű lányka a messzi óhazából. Te lennél az? Azt hiszem ilyen kis soványka volt.

      Nevettek. Nevettek, mint mindig, ha együtt voltak.

*

      Gyorsan elszaladt a három nap, amit Zsolttal tölthetett. Fárasztó volt, de csodálatos. Bejárták Rómát, sok helyen megfordultak. Zsolt már, mint egy római, tudta, hová lehet a metrókkal eljutni, hol érdemes buszra szállni, hol kell gyalogolni, de sokszor taxiba is ültek. Móni élvezte — bár nem sokat értett belőle — az olaszok pergő beszédét. Zsolt már meg tudta értetni magát velük. Igaz, ő tanulta a nyelvet, mert szüksége volt rá a festészet területén is. Nem beszélte úgy, mint az angolt, de eladni nem tudták volna.

      A Colosseum csöndjében — ilyenkor tél-időben megcsappan a turisták száma — elgondolkodott, hogy mennyi vér öntözte valaha a küzdőteret. A Piazza del Campidoglio téren nem csak Marcus Aurelius lovas szobrát csodálták meg, de Michelangelóról is elbeszélgettek. Jó volt Zsoltot hallgatni, hihetetlen lexikális tudással és remek előadókészséggel rendelkezett.  A Fórum Romanum közel egy négyzetkilométerén alaposan elfáradt, de a látnivalók kárpótolták. A romok, a templomok, az épületek, mind egy-egy csoda volt a szemében.

      Esténként — sőt általában kora éjszaka —, ha már végképp nem akart sehová menni, valahol vacsoráztak, de csak valami egy-tál ételt, és irány a szállás.

      A rövid éjszakák alatt nem tudtak betelni egymással. Azt kívánta Móni, hogy soha ne érjenek véget a szeretkezések. Istvánnal nem ezt érezte. Jó volt, de Zsolttal más. Szinte elvesztette az öntudatát és hosszú percek kellettek, míg visszatért a valóságba.

      Zsoltban egy megértő, figyelmes férfit ismert meg ezen a téren is. A szeretkezés során rá figyelt, érezte milyen fontos neki az előjáték és nem volt durva. Amikor pihentek akkor sem nyúlt a konyakos pohár után. Simogatta őt, puszilgatta az arcát, egy törölközővel felitatta az izzadságot a testéről. Újra és újra a mellére hajolt és puszilgatta. A keze a dús szemérem szőrzetet kócolta.  Szerette ott tartani a tenyerét.

Amikor lezuhanyoztak — együtt — csak akkor kérdezte meg:

      — Egy pohár italt, kedvesem?

      — Nem, köszönöm, nem kérek, de te igyál nyugodtan. Megérdemled! Igazi férfi vagy, bár másokat nem ismerek — nevetett, Zsolt vele:

      — Nem is ajánlom. Te az enyém vagy, örökös birtokom, de szabadon, mert egy szerelem csak úgy értékes, ha önkéntes.

      Móninak jól estek a szavai. Hallgattak. Zsolt a pohár konyakot „nyalogatta”, Móni pedig a holnapi napon gondolkodott. Délelőtt folytatják majd a városnézést, délben a Trevi-kútnál fejezik be, aztán este hatkor indul vissza vele a gép. Holnap majd a Trevi-kútnál fogja elmondani Zsoltnak, hogy a gyermeküket várja.

Félt.

/folyt.köv./